Az orbáni szabadságharc háttere

    Az orbáni szabadságharc elképesztő méreteket öltött az elmúlt majd' négy évben. Ennek káros hatásairól most alig, inkább annak mozgatórugóiról fognak szólni az elkövetkező sorok.

    Hogy megérthessük, miért van szüksége a Fidesznek a nemzeti szabadságharcra és a bűnbakképzésre, először ránk, magyarokra és a történelmünkre kell fókuszálnunk.

Andrásfalvy Bertalan

    A magyarok nem szeretik észrevenni önnön hibáikat (erről bővebben lásd Orbán Viktor, aki megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét című írásomat). Pedig ha figyelmesen vizsgáljuk meg a történelmünket, észrevehetjük, hogy a legnagyobb ellenségünk mindvégig mi magunk voltunk. Erről Andrásfalvy Bertalan ír a Mit nevezhetünk magyarnak? című tanulmányában. Andrásfalvy azt mondja, hogy a magyar ember individualista közönye az, ami sok sorsfordító esemény végkimenetelét nemzeti tragédiává változtatta. A közönyös, csak önmagával törődő emberből többnyire hiányzik a közösségért vállalt felelősség érzése, a társadalmi szolidaritás. Ennek manifesztációja "a pártoskodás, az önzés, az ország érdekében való összefogás hiánya." Ezek miatt történhetett meg a muhi csata, a mohácsi vész, a trianoni békediktátum is úgy, ahogy bekövetkezett.

Közöny - valóban megoldás lenne?

 
    Ha a nemes urak kardot rántottak volna IV. Béla hívására a tatár ellen, másképp alakulhattak volna a dolgok 1241-ben Muhinál . Ehelyett az előkelők kinevették a feudális rendet az ő kárukra megbolygató királyt, sőt mi több, megölették Kötöny kun fejedelmet, minek utána a potenciális szövetséges haderőt jelentő kunok a tatár helyett a magyar ellen fogtak fegyvert, s rabolva vonultak ki az országból. Batu kán pedig, aki sokáig félt és habozott támadást indítani a magyarok ellen, megtudván azok gyengeségét és megosztottságát magabiztosan vonulhatott az ország ellen.

    Ha a főnemesi és köznemesi ellenségeskedés miatt késlekedő Szapolyai és Báthori hadai időben megérkeztek volna a mohácsi síkra, s ha nem a nagyúri dicsvágy állt volna a harc felvételének meggondolatlan, mielőbbi sürgetése mögött, az 1526-os mohácsi csatát talán most nem a 'vész' megnevezéssel illethetnénk.

    Ha az a nagyjából fél milliós székely parasztság nem menekült volna el az országból az 1871-es, úgynevezett arányosítási törvény nyomán, mely alapján a földesurak tetemes földterületeket sajátíthattak ki maguknak a paraszti rétegek rovására, talán nem lehetett volna olyan könnyen elcsatolni Erdélyt az 1920-as trianoni békeszerződésben.

 

Kodály Zoltán

    Az ezekben a példákban is megjelenő individualista közöny pedig abból ered, hogy belül nem érezzük magunkat a nemzethez tartozónak. Persze vannak felszínes kinyilatkoztatások, valamint a félreértelmezett öndefiníción alapuló nagymagyarkodások, de nincs arra sok precedens, hogy a nemzethez való tartozás elsősorban tudat alatt vált volna erőssé. Kodály Zoltánt idézve: "Tudatalatti elemeknek  eddig még alig méltatott nagy szerepe van nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékot (a magyar nép énekes, táncos, nemzeti kultúrát hordozó játékait), annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából." Ezek a tudatalatti elemek hiányoztak a nemesekből, főurakból Muhinál, Mohácsnál, az 1871-es arányosítási törvény megszavazásánál - írja Andrásfalvy.

    A Fidesz pedig nagyon helyesen megértette azt, hogy kell egy bizonyos szintű nemzeti egység. Mert mint a történelmünk is mutatja, "minden kihívásnak megfelelni, a megsemmisítő vagy beolvasztó/feloldó globalizációs törekvésnek csak az a nemzet/társadalom tud, amely nem végletesen különböző, egymással szemben álló részekből áll." (Andrásfalvy Bertalan) A jelenlegi kormánypárt abban hibás, hogy a nemzetet csakis a saját, politikai céloktól nem mentes narratívájában tudja elképzelni. Olyan elemeket próbál követendőnek kijelölni s tudatalatti ösztönzőnek beépíteni, amik nem érvényesek a nemzet egészére, s amik elsősorban a Fidesz felfogását tükrözik. Ilyen elem az Alaptörvény Preambulumában a kereszténység nemzetmegtartó szerepének hangsúlyozása egy olyan társadalomban, ahol a kereszténység csak egy vallás a sok közül; ilyen elem a családi kapcsolat alapját a házassághoz illetve a szülő-gyermek viszonyhoz kötő értelmezése egy olyan korban, ahol ez a hagyományos modell mindinkább visszaszorulóban van; de ilyen elem a Horthy-korszak tisztára mosása is, mellyel úgy próbál a kormány nemzeti hősöket kreálni, hogy a történelmi objektivitást zárójelbe teszi.

Az ellenzék elkerülhetetlen kirekesztése a nemzetből

    Így azonban a hatalom csak a saját táborának ad egy hamis, pártpolitikai színezetű alapot az együvé tartozásra. (Nem hiába annyira egységes a Fidesz elkötelezett szavazótábora.) Ám a nemzet másik részét e paradigma, élén az ellenzékkel szükségszerűen kirekeszti. Eképpen a Fidesz stratégiája kettéosztó politikát szül, melyben megszületik a 'mi' és az 'ők', ezzel paradox helyzetet eredményezve. Hiszen amikor a miniszterelnök a magyar emberek érdekeiről beszél, amikor olyan kijelentéseket tesz, hogy "Magyarország nem hagyja magát!", akkor egy egységes nemzetet feltételez. A valóság azonban az, hogy ez a kulturális-politikai koherencia nem létezik. Az orbáni látszatnak ellentmondó tömeggel viszont kezdeni kell valamit, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eszmei alapjai ne dőljenek romokba.    S erre eszköz a bűnbakképzés. Ha bárkit kikiálthatok idegennek, nemzetietlennek, kollaboránsnak, azzal kirekeszthetem őt a rendszeremből, amivel megszűnik a szisztémám megkérdőjelezhetősége. Kétségtelenül kényelmes stratégia ez a kormánypárt számára, hiszen bárkire alkalmazható, aki vagy nem ért egyet vele, vagy akivel a konfrontáció előreláthatólag politikai hasznot hozhat. Így lesznek ellenséggé a bankok és a multik; így válik önkényeskedő nagyhatalommá az EU és az IMF; s így válik nemzetietlenné az ellenzék annak minden tevőleges támogatójával együtt. A blogom kritikus hangvétele alapján én magam is nemzetietlennek minősülök. 

Tömeg a Fidesz 2012. október 23-i ünnepségén - csak látszólagos a nemzeti egység

 
    Végezetül egyetlen nagyobb problémát említenék meg. A Fidesz a magyarság hibáira reflektálva igyekezett egy egységes nemzetet teremteni, ám pont ezzel érte el azt, hogy még élesebb határokat hozott létre a társadalmon belül. Ez nem valódi egység, hanem pont a szembenállás történelmi hagyományának egy újfajta folytatása, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az újonnan meghatározott törésvonalak mentén elhelyezkedő táborok között megszűnik az érdemi kommunikáció. Márpedig, hogy ismételten Andrásfalvy gondolatait idézzem, egy "végletesen különböző, egymással szemben álló részekből" összetevődő társadalom számára a szorongás, az elmagányosodás, a betegség és a pusztulás a legvalószínűbb út.

Egy gondolat bánt engemet, paksi bővítésben senyvedni egyre el

    Paksi atomerőmű-bővítés... "Az elmúlt 40 év legjobb üzlete." Egy újabb felelőtlen Fidesz-kijelentés a sorban. Nézzük meg, miért hamisak a kormánypárt leglényegesebb érvei a bővítés mellett.

    1. állítás: Olcsóbb lesz az áram, amivel Közép-Kelet-Európa legversenyképesebb gazdasága leszünk.

A paksi atomerőmű egyik, még üzemelő blokkja

    Dehogy lesz olcsóbb! Dehogy leszünk versenyképesebbek! Egy atomerőmű felépítése soha nem megy önerőből, ahhoz hitel kell. A magyar állam fel is fog venni a kormány elhatározása alapján mintegy 10 milliárdos euróalapú orosz hitelt. Ennek a hitelnek, az építtetésnek az összege törvényszerűleg be fog épülni a 2020-as években beinduló 2 új blokk által termelt energia árába is, egészen addig, amíg ezen költségek meg nem térülnek majd. Az áremelkedés előreláthatólag 2-2,5-szeresére fogja növelni a mostani áramárakat (28-33 Ft/kWh körülre) hosszú évtizedekig, így versenyképtelenné téve a magyar energetikai gazdaságot a nemzetközi piacon. Főleg úgy, hogy ezzel párhuzamosan 2032-37-re a most üzemelő reaktoraink (felújítás hiányában) le fognak állni. S pont a még működő egységek miatt ráértünk volna 2020 után foglalkozni a bővítés mikéntjével. Akkor legalább pontosabb képünk lehetett volna arról, hogyan áll a nemzetközi energetikai helyzet, milyen trendek vannak kibontakozóban, s ezek tudatában mi az a stratégia, amit célszerű választanunk, amire érdemes építenünk. Azonban így rövid és középtávon nem fogunk nyerni sem belföldön a felszökő árak miatt, sem külföldön az energiabőségben dúskáló nemzetközi piac miatt. Továbbá nem bízhatunk abban sem, hogy jobb lesz a helyzet, amikor a blokkok kitermelték az építtetésük költségeit. Ugyanis nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy 30, 40 vagy akár 70 év múlva milyen lesz az energetikai állapot, lesz-e akkor még kereslet az atomenergiára. A kormánynak erre apellálni iszonyatos nagy felelőtlenség!

    2. állítás: Az orosz hitel hatását a lakosság nem fogja megérezni, mert a költségek nem a paksi atomerőművet, hanem az államot fogják terhelni.

    Akkor felteszem a kérdést, miből áll az állam költségvetése, amiből ezt a hitelt finanszírozni szándékoznak? Az állampolgárok, azaz mindannyiunk adójából, nem másból! Vagyis az építtetés költségei sem terhelhetnek mást, mint közvetett módon minket, állampolgárokat. A kormány által vizionált megoldásban való igaz, nem az áram ára emelkedne, hanem az adónkból fordítanának többet a finanszírozásra. A gyakorlatban mindkettő hatalmas áldozatvállalásra kényszeríti a lakosságot. Egy 30 éves futamidőre kapott hitel mintegy 100 milliárd Ft-os törlesztési kötelezettséget róna ránk évente. És akkor még ehhez jön a kamatok finanszírozása, ami szolid becslések szerint is újabb 100 milliárd Ft/év kiadással terhelné meg a központi költségvetést. Mindemellett nem számoltunk a beruházás megvalósításakor nagy valószínűséggel megjelenő pluszkiadásokkal és az egész biztosan fellépő, a működtetéshez kapcsolódó drága beruházások költségeivel sem. Tehát alsó hangon is körülbelül 200, de reálisabb becslések szerint inkább 300 milliárd forintba kerülne nekünk évente az elmúlt 40 év legjobb üzlete, anélkül, hogy bármi garanciát látnánk arra, hogy a pénzünk jó helyre megy és megtérül!

Lázár János: "Az elmúlt 40 év legjobb üzlete Paks."

    3. állítás: Magyarország szuverenitása miatt fontos a paksi atomerőmű-bővítés.

    Miféle szuverenitásról beszélünk?
    Beszélhetünk technológiai szuverenitásról. Ám nem magyar, hanem orosz technológián alapuló atomerőművet fogunk építeni. Azt az orosz technológiát fogjuk előnyben részesíteni, melyet itthon nem tudnánk létrehozni önerőből, épp ezért az oroszokra vagyunk utalva, hogy a technológiai hátteret biztosítsák nekünk.
    Beszélhetünk pénzügyi szuverenitásról. Vagyis beszélhetnénk, ha lenne rá alapunk. De nincs. Ugyanis sikerült a kormánynak egy olyan hitelszerződést kötnie, ami az orosz felet minimális felelősségvállalásra kötelezi. Putyin eszerint csak a pénzt és a technológiai hátteret adja, majd várja, hogy a magyar állam annak rendje és módja szerint fizesse a költségeket kamatostul. A Roszatomnak jó üzlet Paks, az már megállapítható.
    Beszélhetünk energetikai szuverenitásról is. Nos igen, arról tényleg beszélhetünk majd, ha és amennyiben sikerül valahogy kikecmeregnünk a hitelszerződés és az annak vonzatai miatt fellépő orosz függés verméből. A kérdés akkor az lesz, jó-jó, van önálló energia-termelőegységünk, csak mihez kezdjünk vele? Mihez kezdjünk akkor, amikor az európai energiarendszerek összekapcsolódnak? Volt értelme ilyen körülmények között az oly fennen hangoztatott függetlenedésnek? Miért szúrta annyira a szemünket, hogy a környező országokkal és az Európai Unióval együttműködjünk a saját érdekünkben?

    Ezek elsősorban gazdasági megfontolások alapján megfogalmazott kritikák, melyek összeszedésében és rendszerezésében nagy köszönettel tartozom Vértes Andrásnak, a GKI elnökének, illetve Felsmann Balázs volt szakállamtitkárnak.

Megköttetik a megállapodás Putyinnal

    Ám van egy nagyon fontos, társadalmi, szakmai és morális szempontú, eddig nem említett aggályos lépése a kormánynak és a miniszterelnöknek. Úgy ugrottak fejest Orbán Viktorék egy sorsdöntő, a jövőbeli mozgásunk irányát határozottan kijelölő üzletbe, hogy arról "elfelejtettek" egyeztetni mind a szakmával, mind a társadalommal. Egy ilyen horderejű döntés önkényes meghozatala normális demokráciában fel sem merülhetne. Az, hogy a regnáló hatalom ennyire nyilvánvalóan és nemtörődöm módon semmibe veszi az állampolgárait, hatalmas önbizalomra vall, cseppet sem jó értelemben. Azoknak az állampolgároknak a lehetséges véleményét hagyja figyelmen kívül a kormány, akiket hivatalosan képviselnie kéne. S ez elmondható az elmúlt 4 évről ugyanúgy, mint a paksi bővítésről. Ez az, ami miatt igazán szomorúak lehetünk.

Orbán Viktor, aki megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét

    Rengeteg, szinte megszámlálhatatlan okot találhatunk arra, hogy a mi kis országunk, a mi kis népünk miért tart ott, ahol. Találhatunk okokat a politikában, a belföldi és nemzetközi gazdasági folyamatokban, az elhelyezkedésünkből, a környezeti adottságainkból adódóan. És biztos vagyok benne, hogy még sokan sokfélét tudnának felsorolni ide. Ám egy valamit a legtöbben kifelejtenek a listából: önmagunkat!

    Az, ahogyan mi gondolkodunk magunkról, ahogy definiáljuk és értelmezzük magunkat, a helyünket, a szerepünket a világban, ahogy mi hozzáállunk másokhoz, más nációkhoz, a világhoz, ezek azok, amik kijelölik a sorsunk fő irányvonalát. S itt bizony hatalmas problémák vannak, amiket a Fidesz kormányzat tudatosan tetéz...

"Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt" - a magyar nép önmagáról való gondolkodásának alappillére

 
    Ezek a problémák a múltunkban keresendők. Magyarország történelme 1526 óta egyfajta katasztrófaturizmushoz hasonlítható, ami bár ténybelileg hiteltelen megfogalmazás, a magyarság pszichikai állapotát azonban jól tükrözi. Gondoljunk csak bele, hogy lefekvéskor, amikor végigpörgetjük az agyunkon az elmúlt nap eseményeit, milyen véleményt alakítunk ki az adott napról. Sarkítottat, nem tényszerűt. Történt egy vagy két esemény, amikre kiváltképp emlékszünk, s azok alapján ítéljük meg az egész napunkat. Nincs olyan nap az életünkben, ami csakis jó, avagy csakis rossz élményeket tartalmazott volna. Mégis pár jó illetve rossz történés alapján vonjuk le a következtetést, hogy igen, ez egy jó, vagy ez egy rossz nap volt. A kis számú domináns élmény elfedi a többit, melyek nem szükségszerűen hasonlatosak az uralkodó történésekhez.

    Ugyanígy van ez össznemzeti szinten is a történelmünk kapcsán. Ha a köztudatban ténylegesen élő történelmünket egyetlen hosszú naphoz hasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy van 6-8 nagyobb, negatív színezetet nyert esemény, melyek alapvetően meghatározták és meghatározzák mind a mai napig a magunkról és a környezetünkről való gondolkodást, a nagy történelmi 24 óránk megítélését. Ide sorolható a mohácsi vész, a török elnyomás, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az első és a második világháborúban betöltött szerepünk - kiváltképp a trianoni békediktátum -, az 1956-os forradalom. Természetesen nem ennyiből áll a történelmünk. Az ennél sokkalta árnyaltabb, ahol egyes szakaszaiban voltunk mi is prosperáló nép (lásd Mária Terézia reformjai, vagy a boldog békeidők emelkedő életszínvonala), s voltunk bizony hibázó, igazságtalan ország is (lásd a reformkorszakban a horvát nép elnyomására tett erőteljes törekvések, vagy a Horthy-korszakban kiépült autokratikus rendszer és az ekkor megvalósult nagy mértékű jogfosztások). Ám a domináns történelemélményeink mégis csak a minket kívülről ért igazságtalan, elnyomó események.

    Mindezek hatására a magyarságban kialakult egyfajta, természetesnek is tekinthető önvédelmező mechanizmus. Ennek lényege az az önfelmentő meggyőződés, hogy az nem lehet, hogy mindezt mi toltuk el, hogy minden rosszért, ami minket ért, csakis mi lehetünk a felelősek. S valóban, ez nem is volt így, most sincs így. A baj az, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. A magyarok azok, akiket mindig bántanak; a magyarok azok, akiket soha senki nem ért meg és nem hagy érvényesülni; a magyarok azok, akik a jótetteikért cserébe soha nem kapnak semmit; a magyarok azok, akiket mindig más nemzetek rángatnak bele a rosszba. A történelmünknek ez az egyoldalú értelmezése szülte meg a Szenvedés kultuszát. Azt a kultuszt, mely csak befelé tekint, csak a saját szemszögéből vizsgálja az eseményeket, csak a saját narratíváját fogadja el igaznak, s aki mást mond, az téved. Kisajátítjuk magunknak a szenvedést, a szenvedés állapotát, ezt önkéntelenül is egyfajta kultusszá alakítjuk, igencsak igazságtalan és inkorrekt módon, ahol kizárólag mi vagyunk jogosultak a szenvedésre. Mi vagyunk a jófiúk, mindenki más, akivel konfrontálódunk, a rossz, és csakis rosszat akarhat nekünk. S elfeledkezünk arról, hogy észrevegyük önnön hibáinkat és mások erényeit.

    Ez aztán kényszerűségként hozza magával a magyarság történelemben való élését. Nálunk a történelem, az egyes történelmi események nem a múltba helyeződnek, hanem aktualizálódnak. A történelmet nem történelemként, hanem a 'most' pillanatában történő, vagy legalábbis a jelenben is érvényes üzenettel bíró sérelemként értelmezzük, amikor felemlegetjük a nyugati világ megvédését a töröktől, Trianon igazságtalanságát, a kommunista rendszer kizsákmányoló mivoltát.

    Orbán Viktor és az általa teremtett rendszer pedig erre a nemzeti jellemgyengeségre építette fel ideológiájának jelentős részét. A Fidesz-ideológia szerint a magyarságot most, akárcsak történelme során mindig, elnyomják kívülről és belülről is az idegen, nemzetietlen elemek, s ha valami nem megy jól, az miattuk, az ő áskálódó, gonosz tevékenységeik miatt van. Brüsszel, ahonnan igazságtalanul próbálnak diktálni nekünk; az IMF, amely megszorításokat akar ránk erőltetni; a nagy multik, amik talicskával viszik ki az országból a pénzt; a külföldi tulajdonú bankok, amik kisemmizik a devizahiteleseket; s végső soron az ellenzék, amely elárulja a nemzetet, kollaborál a magyar embereket kihasználni igyekvő álnok hatalmasságokkal, épp ezért jobb, ha harcolunk ellenük is, s nem is tekintjük őket a nemzet részének. Ez a mi mostani nagy nemzeti szabadságharcunk...

"Magyarország nem hagyja magát!" - a Fidesz-ideológia egyik fő tétele

Működésben az orbáni Nemzeti Együttszenvedés Rendszere

    A Fidesz tehát lényegében megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét. A rendszert, ahol amolyan magyarságában megsértett (jelentsen ez akármit) kisfiúk és kislányok fura közösségeként együtt nemzetieskedhetünk, együtt küldhetünk el melegebb éghajlatra bárkit, akiről azt mondták, el kell mennie, és együtt szenvedhetünk, amiért ezeket a nem kívánatos szereplőket és viselkedésüket el kell tűrnünk. A rendszer céljait, mumusait pedig, sőt azt, hogy mit is jelent magyarnak lenni, egyetlen ember határozza meg: Orbán Viktor.

    Maga a mechanizmus, ami működteti ezt a rendszert, nem mutat újdonságokat, a magyarság múltértelmezését alkalmazza. Ezenfelül a Fidesz a Szenvedés kultuszunkat használta fel saját maga legitimációs céljaira. Hiszen van végre egy kormány - mondják ők -, ami a magyar emberek érdekeit képviseli, tehát ez a kormány nem lehet más, mint morális értelemben jó, míg az összes többi ezzel szemben rossz, s ez, valamint az oly sokszor hangoztatott 2/3-os felhatalmazás adja a hatalom antidemokratikus centralizálásának legitimációját. Mindezt persze a demokrácia álcája mögé bújtatva. Egyfajta kihasználása ez a magyarság sematikus történelemfelfogásának. Amiben újat alkotott a Fidesz, az az, hogy korszerűvé tette a nemzeti szenvedés és ellenségkeresés jelszavait, új tartalommal töltve fel azokat a 21. századi környezetbe illeszthetően. Ezt a populista, a tömeg igényeit mindenek felett szem előtt tartó felfogást a rendszerváltás óta eddig még senki sem emelte ilyen szintre.

    Ami pedig a legnagyobb baj (a demokrácia és a jogállam leépülésén túl), az a káros önképünk helyeslése, sőt mi több a buzdítás arra, hogy legyünk még egyoldalúbbak. Nem kell gondolkodnunk, nem kell magunkba néznünk és hibákat keresnünk, mert mindig ott van az aktuális, kétségtelenül kényelmes és kézenfekvő ellenség, akire és amire lehet mutogatni, ha baj van. Lassan már akkor is, ha nincs. A magyarságot tehát csak még inkább önmaga pszichológiai csapdájába hajszolja ez az ideológia. Pedig egy igazán nemzeti, egy igazán magyar politikai erőnek pont arra kéne ösztökélnie az állampolgárait, hogy álljunk végre talpra, nőjünk fel a magunkkal és a múltunkkal való szembenézésre, hogy elhagyhassuk végre-valahára azt az eddig vállalt szerepet, ahol a hibáinkért csakis kizárólag mások a felelősek, s önkritikát nem kell gyakorolnunk.

Miért nem lehet összefogni Gyurcsánnyal?

    Mostanság egyre többször hallom a  baloldali szavazótáborban a bűvös szavakat: Összefogást! Összefogást! Teljes körű ellenzéki összefogás, az kell nekünk! Kis túlzással mára már divattá lett összefogást követelni az ellenzéki oldalon. Ami baj. Nemcsak azért, mert olyasmit követelnek, ami momentán kivitelezhetetlen, hanem azért is, legfőképp azért, mert pusztán a szívükkel, a szívükbe plántált érzésekkel gondolkodnak, nem pedig józanul, egy pillanatra megállva, elmorfondírozva azon, hogy vajon miért tart ott az összefogás, ahol.

Az Együtt-PM és az MSZP összefogása. De vajon lehet-e szélesebb?

 
    Ha megnézzük a jelenlegi ellenzéki vegyes felvágottat, csupán három, a mostani szövetségen kívüli pártot találunk, amelyek érdemleges erőt képesek felmutatni. Közülük a Jobbik rögtön kiesik az egyenletből, mondanom sem kell, miért. Az elzárkózás merev politikáját folytató LMP sem reális szövetséges. Marad Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció (DK). Amivel el is érkeztünk a szélesebb ellenzéki összefogás legnagyobb akadályához.

    Mielőtt szidni kezdenénk bármelyik felet, az MSZP-Együtt-PM szövetséget vagy a DK-t, el kell fogadnunk, hogy ahogy kivétel nélkül minden párt között, úgy a jelenlegi ellenzéki szereplők között is komoly ellentétek húzódnak. Például a DK-ban uralkodó felfogás, eszmei háttér (a Gyurcsány-korszak apologizálása, Őszöd igazsága) különbségeket szül az MSZP-Együtt-PM triásszal. Viszont ezek ugyanúgy megvoltak és megvannak a triász tagjai között is, amit ki tudtak küszöbölni. Akkor miért nem tudnak kiegyezni Gyurcsánnyal? A válasz: legfőképp Gyurcsány miatt. Tehát nem állítom, hogy a jelenlegi szövetség tagjai mindent megtettek volna a Gyurcsánnyal való megállapodásra. A felelősség közös, én csak azt mondom, hogy a felelősség arányaiban jobban terheli a DK-t, mint a többi pártot.

    Azt kell megvizsgálnunk, hogy mi is a DK, mi az, ami a DK-t DK-vá teszi, mi az, ami nélkül értelmezhetetlen a párt. Erre teszek kísérletet a következőkben.

    Gyurcsány Ferenc és a DK okosan kivárt addig, amíg az exminiszterelnök neve újra eladhatóvá nem vált a közéletben. Bár még mindig a legmegosztóbb politikus a szereplők egyre bővülő sakktábláján, fellépése már nem jelent egyet a politikai öngyilkossággal. Csakhogy valahogy el kellett kezdeni a DK támogatottságát növelni. Az általuk választott út ehhez pedig az ellentmondás, a konfliktusok tömkelegének gerjesztése lett. Gyurcsány Ferenc és a DK egyszerre ellenzéke lényegében a teljes jobboldalnak, s egyszerre ellenzéke a baloldal azon szereplőinek, akiknek az érdekei aktuálisan nem egyeznek az övével. Márpedig az ő érdekük a párt és a pártelnök népszerűségének a növelése, bármi áron, amihez a nyár végén megköttetett MSZP-Együtt-PM megállapodás kiváló fegyvert szolgáltatott.

Gyurcsány Ferenc szónokol az október 23-ai ellenzéki tüntetésen

    Nézzük meg, mit csinál a hangjára lelt pártelnök. Egyik kezével üti-veri a jelenlegi együttműködést, ahol és ahogy csak tudja, míg később amolyan meg nem értett, a kamasz gyerekeivel küzdő apafiguraként a másik kezével megsimogatja Bajnai Gordon és Mesterházy Attila fejét, valójában közvetetten a választók fejét, hogy mindenki nyugodjon meg, ő nem akar semmit, ő nem akadálya az együttműködésnek, csak az országért aggódik. S ez az, amit véleményem szerint Gyurcsány rendkívül okosan és jó érzékkel csinál. Elhiteti a potenciális választóival azt, hogy ő csak az ország felemeléséért munkálkodik. Elhiteti, hogy övé az egyetlen igazság, amit Bajnai és Mesterházy képtelen felfogni és megérteni. És bejön neki, van akkora politikai tehetsége, van olyan jó rétor, hogy képes elültetni az emberek fejében a saját gondolatainak egyoldalú igazságát. Hónapok óta erre az egyszerű, mégis kitűnő kommunikációs sémára építi fel minden mondanivalóját.

Demokratikus Koalíció, az "összefogás pártja"

    A baj azzal van, amit mindez okoz. A DK úgy erősödik, hogy az összefogásban érdekelt tömegek egy részét állítja maga mögé, miközben csak kommunikációjában törekszik a valós megállapodásra. Még jobban megosztja az ellenzéki szavazótábort, a mostani összefogás potenciális szavazóit ingatja meg, miközben arculatából adódóan elutasítja a pártot ért kritikákat, egyúttal az értelmes párbeszédet. Amikor Bajnai Gordon azt kéri Gyurcsánytól, hogy helyezze a saját érdekeit az ország érdeke mögé, valójában azt kéri, hogy Gyurcsány ne legyen Gyurcsány, a DK pedig ne legyen DK. Hiszen a DK ellenzéki politizálásának lényege, a konfliktusokra, a konfrontációs lehetőségek keresésére és a magunk hibáinak határozott tagadására épülő mentalitásuk veszne el akkor, ha olyan megállapodás születne, amiben a mostani kormányváltó erők harmonikusan tudnának együttműködni velük. Még ha születne is valami egyezség, csak annyi változna, hogy a DK biztosabb pozícióból folytatná ugyanazt a politizálást, amit eddig is. Mindig kritizálna valamit, mindig lenne új és újabb követelése. A mindig mindennek való ellentmondás, az előre mutató érdekütköztetés elutasítása, a saját vélemény feljebbvalósága a DK-hoz és Gyurcsányhoz tartozik, enélkül a pártot sem lehetne jelenleg értelmezni. Ez az a mentalitás, ami a DK-val való megállapodás legnagyobb kerékkötője, s ami véleményem szerint törvényszerűleg még sokáig nem fog megváltozni, a 2014-es választásokig semmiképpen sem.

    És így szembesülünk végül Bajnai Gordon és Mesterházy Attila legnagyobb dilemmájával. A DK valós erőt képvisel, kellene a kormányváltáshoz a szavazótábora. Az a szavazótábor, mely a leglojálisabb a saját pártjához, tehát esélytelen lenne bármi kísérletet tenni a megnyerésükre. Ugyanakkor egy olyan politikai erővel kéne megegyezniük, ami nem ismeri az arany középút fogalmát. A kérdés tehát: van-e olyan reális alternatíva az összefogást illetően, amiben nincs Gyurcsány Ferenccel érdekellentét? Én úgy vélem, nincs...

    Jómagam azt az álláspontot képviselem, hogy végre ténylegesen, egyértelműen le kéne zárni a Gyurcsánnyal való huzavonát, mert minden lehetséges alternatíva közül ez okozza a legnagyobb károkat a baloldalon. Ha ezért kíméletlenül ki kell mondani, hogy Gyurcsány, állj, eddig és ne tovább, nem fogunk megegyezni veled, akkor DK-s szavazótábor ide vagy oda, ezt kell tenni. Válaszút elé kell állítani az ellenzéki szavazókat. Azt kell mondani, kritizálhatjátok a jelenlegi összefogást, elfogadjuk a véleményeteket, de egyúttal értsétek meg kérlek szépen azt, hogy nem láttunk más lehetőséget. Legyetek kritikusak, ugyanakkor legyetek velünk szemben szolidárisak, hiszen mi értetek munkálkodunk. Majd ha mindezt átgondoltátok, válasszatok! Válasszatok, hogy Gyurcsánnyal tartotok-e, s akkor a ti szavazataitok is feláldozódnak a gyurcsányi megállapodásképtelenség oltárán, vagy velünk tartotok-e. Velünk, akiknek még így is sokkalta reálisabb esélyünk van arra, hogy kormányt, sőt akár korszakot váltsunk.

Bajnai Gordon a remélt korszakváltás eszközével

    Hogy végül hogyan rendeződik a  Gyurcsány-DK probléma, fogalmam sincs. Csak remélni tudom, hogy így vagy úgy, mielőbb vége lesz, s végre azon kevés médiafelületen, ami az ellenzéknek jut, sem kell majd ezzel az ártalmas gonddal foglalkozni.

Szavazzunk-e 2014-ben?

    Nemrég egy elég szomorú adatra lettem figyelmes. A mai magyarok több, mint 50%-a a jelen gondolatai és érzései alapján nem menne el szavazni 2014-ben. Persze ez nem újkeletű dolog. Mindig is voltak és lesznek a politikától még a választás szintjén is elhatárolódók. Ám nem mindegy, hogy milyen a szavazók és a nem szavazók aránya.

    Szavazzunk-e 2014-ben? Egyáltalán szavazzunk-e bármikor is? Szavazzunk-e azokra, akiket utálunk (gyűlölünk), főleg akkor, ha joggal tesszük? Én felelőtlenségnek tartom már e kérdések felvetését is! Hiszen szavazni véleményem szerint állampolgári kötelességünk. A demokratikus szavazáson való részvétel alapvető politikai jogunk (tekintsünk most el attól a vitától, hogy a külhoni magyarok körül kialakult helyzet milyen fényt vetít előre a 2014-es választásokra). Megszenvedtünk érte! Harcoltunk érte! Nem is egyszer! A rendszerváltáskor sikerült végre elérnünk az áhított általános, egyenlő, titkos szavazati jogot, nagyon remélem, hogy hosszú időre. Ne hagyjuk veszni azt, amiért előző generációk sora senyvedett rabságban, elnyomásban, diktatúrában. Ne hagyjuk veszni azt, amiért eleink oly nagy hévvel küzdöttek 1848-49-ben vagy 1956-ban. S ez csak két példa a sok közül...

    Én megértem a politikából kiábrándult embereket, tényleg! Megértem azokat, akik azt mondták: Gyurcsány takarodj! Vagy akik most azt mondják: Orbán takarodj! És megértem azt is, ha valaki azért nem akar elmenni szavazni, mert kiábrándult a politikából, mert nem talál olyan hiteles pártot és/vagy politikust, akire teljes szívvel tudná leadni a voksát.

    Ahogy egyre többet és többet foglalkozom a politikával - például ennek a blognak a kapcsán -, egyre jobban kezdem meglátni és felfogni, hogy mennyi szenny és mocsok fog rám várni, ha tényleg ennek szeretném szentelni az elkövetkezendő éveimet. De egyelőre nem bánom. Miért? Mert egyrészt izgalmasnak tartom (minden negatívuma ellenére is), másrészt ez alakítja az életünket. Tehát fontos dolog, amit fontos emberek csinálnak, aminek tanulmányozásával megéri időt tölteni. Akár tetszik, akár nem, a sorsunk közvetlenül nem rajtunk, kisembereken múlik. Nem mi ülünk az Országházban, nem mi hozzuk a törvényeket, nem mi írunk alá nemzetközi szerződéseket. Lehet utálkozni, finnyáskodni, ócsárolni, hogy a politika milyen mocskos műfaj, milyen gerinctelen emberek vannak felelős pozíciókban. De ha mi, a választók ölbe tett kézzül csak külső szemlélők maradunk ahelyett, hogy jobbá igyekeznénk tenni az országot a saját meggyőződésünk alapján leadott voksunkkal, akkor az egésznek semmi értelme. Akkor hagyjuk a francba az egészet, mondjuk meg a politikusoknak, hogy figyeljetek, nem érdekeltek minket, oldjátok meg egymást között a választást. Négy évente állapodjatok meg abban, hogy melyik párt kerüljön hatalomra; nekünk úgyis mindegy, hogy ki teszi tönkre az országot...

 

    Persze ez eltúlzott, nem reális jövőkép, de a lényeget érzékelteti. Nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy a politika iránti ellenszenvünk miatt ne éljünk a választójogunkkal. Hiszen így a saját magunkról való rendelkezést mulasztjuk el, ami pedig hatalmas felelőtlenség! Nem kell, hogy az ember szeresse a politikát. Nem kell, hogy szeresse a pártokat és a politikusokat. Még az sem kell, hogy ő maga csináljon egy tisztességes, hozzáértő pártot, ami felvirágoztathatná az országot (bár ez is egy alternatíva!). De legyen benne annyi felelősségérzet és tudatosság, hogy legalább a sok rossz közül a legkisebbnek ajándékozza a szavazatát. Ezt hívják állampolgári tudatosságnak, amiből sajnos elég nagy hiányt szenvedünk ma Magyarországon...

A trafikbotrány, meg ami mögötte van

    A trafikpályázatok kapcsán kirobbant botrány a Fidesz egyik legamatőrebb húzása volt, ami ugyanakkor remekül rávilágít a párt belső működési problémáira.

     2012. szeptember 11-én fogadta el az Országgyűlés a fiatalkorúak dohányzásának visszaszorításáról és a dohánytermékek kiskereskedelméről szóló törvényt. Ennek értelmében a fiatalok dohányzásának visszaszorítása kiemelt közegészségügyi cél, aminek elérésére a dohánytermékek széleskörű beszerezhetőségének csökkentése, a dohánytermékek megjelenésének korlátozása szükséges. (Zárójelben jegyzem meg, hogy maga az elv jó, de a megvalósítása kivitelezhetetlen. A dohányos, legyen az akármilyen korú, ilyen-olyan úton úgyis hozzá fog jutni a cigarettájához.) Ennek szellemében hirdették meg a dohánytermékek árusítására vonatkozó koncessziós pályázatokat. Ez azt jelenti, hogy a dohánytermékek árusításának állami monopóliumát az állam külön díjazás ellenében átengedi a pályázat nyerteseinek.

    Április végén hozták nyilvánosságra a nyertesek névsorát, ami hatalmas port kavart. Hajmeresztő történetek tömkelege lepte el a közösségi oldalakat, blogok létesültek a trafikmutyik feltérképezésére. Hozzá nem értő, fideszközeli emberek sokasága nyerte el a 20 évre szóló koncessziót, míg a több évtizede a szakmában dolgozó, becsületes, mindennap keményen gürcölő vállalkozók, családok búcsút inthetnek ebbéli jövedelemforrásuknak. Persze vétek lenne azt mondani, hogy csak a kormánypárthoz valahogyan kapcsolható emberek, csalók nyertek volna. Egész biztosan voltak a nyertesek között a baloldalhoz köthető, illetve magas szakértelmű és magas színvonalú pályázatot beadó trafikosok. Ám ezek aránya az eddig ismert részletek alapján nem ad okot arra, hogy egy tisztességtől csillogó-villogó elbírálásról beszéljünk.

    A korrektség fenntartani kívánt látszatát továbbrontja a trafiktörvény utólagos módosítása. A Lázár János által csütörtökön (április 25.) benyújtott javaslat a dohánytermékek értékesítésének kulcsát, az árrést az eddig 3-4%-ról 10%-ra emelné, hogy azoknak a trafikosoknak a megfelelő jövedelme is biztosítva legyen, akik elsősorban (vagy kizárólag) a dohánytermékek forgalmazásából kívánják bevételeiket biztosítani. Mindez persze a koncessziós pályázati eredmények kihirdetése után került szóba. Sok trafikos foghatja most a fejét, akik azért nem adtak be pályázatot, mert nem tartották elég jövedelmezőnek a koncessziót. Lázár erre úgy reagált, hogy ő februárban már említette, hogy a kormány erre készül. Ugyan, ki emlékszik arra, hogy valamikor februárban erről beszélt Lázár úr? Nem az lett volna a tisztességes, mind a potenciális pályázókkal, mind saját magával szemben, ha az erről szóló indítványát a pályáztatás lezárulta előtt adja be?... Ráadásul az árrés drasztikus emelése rövid távon elvezethet az 1000 Ft-os dobozonkénti árhoz (ha dohányos lennék, ezt kikérném magamnak). Ez pedig a feketepiac fellendüléséhez vezethet. Ennek ellenére Orbán Viktor nem állna meg itt, még hozzácsapna a 10-hez 2%-ot.

    Több fideszes választókerületi elnök is beszámolt arról, hogy "faékszerű" ukázt kapott munkatársaikon keresztül vagy a frakcióvezetőtől, Rogán Antaltól, vagy a már említett, a miniszterelnökséget vezető államtitkártól, Lázár Jánostól. A választókerületi vezetők előzetesen véleményezhették a hatályuk alá tartozó pályázókat a kézhez kapott listák alapján, amihez Rogán és Lázár emberei szóban csatoltak egy nem hivatalos felsőbb utasítást, hogy a fideszesek nyugodtan nyerhetnek, de MSZP-sek és Jobbikosok semmiképp se. Hozzá kell tennünk, hogy a választókerületi vezetőknek (elmondásaik szerint) végtelenül egyszerű szempontok alapján, igen rövid határidőn belül kellett megtenniük ajánlásaikat, amiket sokszor nem is vettek figyelmbe, ha az a tényleges döntéshozóknak nem tetszett. Ez nálam kimeríti a hivatali visszaélés fogalmát (amit persze még bizonyítani kell, de erős gyanúperrel élek, hogy ezek nem légből kapott történetek).

    Ezt erősíti meg Hadházy Ákos, szekszárdi fideszes képviselő HVG-nek adott interjúja. Amikor a riporter a pályázatokat véleményező frakcióülésről kérdezte a helyi képviselőt, ő ezt válaszolta: "A frakciótagok voltak jelen, és a végén a polgármester, a választókerületi elnök szólt, hogy itt van a jelöltek listája. Kérte: nézzük meg, ki az, akit ismerünk és ki az, aki megfelelő jelölt lehet. Jómagam ezen meglepődtem. Azt lehetett tudni, hogy vannak lobbik, de hogy ennyire nyíltan történjen, azon meglepődtem. (...) Gyakorlatilag végigmentünk ezen a listán, megnéztük, ki ismeri a neveket, arról pedig, akit ismertünk, elmondtuk a véleményünket. Hogy ezután mi történt ezzel a listával, arról én már nem tudok." Azóta már ő is szembesült a végeredménnyel, amiről azt mondta, "hogy ez nem volt helyes eljárás".

Trafikkárosultak az NFM előtt

    A trafikkárosultak április utolsó napján adták át petíciójukat a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnak (NFM), melyet Németh Lászlóné miniszternek címeztek. Ebben leírásra került, hogy a pályázat vesztesei követelik, hogy "hozzák nyilvánosságra a tender összes nyertes és vesztes pályázatát, a döntéskor figyelembe vett, de a kiírásban nem szereplő szempontrendszert, valamennyi feljegyzést, jegyzőkönyvet a pályázat elbírálásáról, továbbá a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. döntéselőkészítő anyagait, az elbírálásban részt vevő személyek, szakértők és tisztségviselők névsorát." (Forrás: ATV) Hogy ezt valaha is teljesíteni fogja-e a kormány, erősen kétséges. Főleg az információs törvény hétfőn (április 29.) elfogadott módosítása alapján, ami nehezebbé teszi a közérdekű adatokhoz való hozzáférést, s így még átláthatatlanabbá válnak az ezekhez kapcsolódó ügyletek. Bár hivatalosan e módosításnak semmi köze sincs a trafikbotrányhoz, de nem kell szerintem az összesküvés elméletek hívének lenni ahhoz, hogy joggal feltételezzük ennek az ellenkezőjét.

Hadházy Ákos, önkormányzati képviselő (forrás: HVG)

    És végezetül idézném Hadházy úr igencsak fontos szavait arra a kérdésre, hogy miért vállalta névvel és arccal a véleményét: "Én (...) arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Fidesznek hosszú távon azzal teszem a legjobbat, ha elmondom ezeket a dolgokat. (...) Meggyőződésem, hogy egy jól működő ellenzék alapvető szükséglet (...) bármilyen kormányhoz. Ha nincs ellenzék, akkor előbb-utóbb nem fogjuk tudni kontrollálni a saját döntéseinket, mert nem lesznek visszajelzések, hogy valami, amit teszünk, az rossz (...) A másik gond az, hogy a pártban belső ellenzék sincsen. Azért nincs, mert le fog csökkenni a parlamenti képviselők száma. Ezt tudják a jelenlegi képviselők is, ezért nyilvánvaló, hogy aki bármit szeretne tenni a jövőben is, döntéshozatali pozícióba szeretne kerülni, annak mindent el kell fogadnia. Igazi negatív véleményt nem várhatunk el tőlük. (...) Én azt gondolom, hogy a viták szükségszerű előfeltételei egy jó döntésnek. És nagyon sokszor azt látjuk a pártban, hogy 98 meg 100 százalékos döntések születnek. Ez valahogy nem helyes (...) Sok olyan döntést hoztunk – legalábbis itt helyben – amelyek szerintem nem voltak kellően átgondolva, és sokszor sajnos inkább egyéni érdekeket szolgáltak, mint a városét. Ilyen volt ez a trafikügy is. (...) A viták – akár időhiány, akár más miatt – nem zajlanak le, és ez nagyon rossz. (...) Amikor a kormányzást – akár helyi szinten is – átvettük, akkor megtehettük volna és megtehetnénk, hogy ezeket a vitákat lejátsszuk és átkapcsolunk a "demokrata irányítási módba." 

    Ennél szebben, azt hiszem, senki se tudta volna megfogalmazni, hogy mi a baj a Fidesszel. Lehet vitatkozni azon, hogy a Hadházy által említettek csak a lokális döntéshozatalban vannak-e így, vagy hogy mennyi valóban tisztességtelen ember foglal helyet a kormánypárt sorain belül. Már az, hogy ez szóba kerül, hogy egy elkötelezett konzervatív képviselő rászánja magát egy ilyen nyilatkozatra, jelzi, hogy közel sem minden olyan szépséges tündérmese a kormánypárton belül, ahogy azt a Fidesz nagy politikusai hangoztatják.