Egy új politikai generáció hajnala a Wellhello égisze alatt (?)

    2017. július 20–23. Milyen nevezetes esemény lesz ekkor? Nos, egy Marilyn Manson-turné nyitóállomása Budapesten, vagy egy őrületesnek ígérkező Leander Kills-buli a Barba Negra Trackben: engem metalheadként ezen programok érdekelnek. Ám a mainstreamebb zenei vonal iránt érdeklődők is megtalálhatják a maguk szórakozási lehetőségeit kevesebb, mint 100 km-rel odébb a bodajki falutáborban, olyan fellépőkkel, mint a Wellhello, a Soreii és Poolek vagy az Anima Sound System – ha már Sound-bérletre nem telt. A Momentum által szervezett, Nyitás Fesztivál névre keresztelt rendezvény azonban a végtagjainkon és a májunkon túl az agyunkat is meg kívánja dolgoztatni: a rendszerváltás problémái, a 21. század kihívásai, európai vs. orosz út – ilyen és ehhez hasonló témákkal, beszélgetésekkel várja az érdeklődőket a Nolimpia kampányával a köztudatba berobbant friss képződmény.

Ízelítő a Nyitás Fesztivál programjából. Forrás: facebook.com/momentum.mozgalom

    Ez adja az apropóját azon kérdésnek, hogy vajon beszélhetünk-e egy politikai értelemben is azonosítható új generációról. A válaszhoz a kiindulópontot a Stefano Bartolini–Peter Mair szerzőpáros klasszikus törésvonal-elmélete adja, mely három, egymásra épülő szinten keresztül vizsgálódik. Az első szint a társadalmi csoporttagolódást veszi górcső alá, melynek szempontja lehet az osztályhelyzet, a vallási, etnikai, szexuális irányultság vagy éppen az életkor. A generációs tagolódás minden társadalomban, így nálunk is adott: nyilvánvalóan van fiatalabb és idősebb lakossága is hazánknak.

A mai fiatalok preferenciái mások, mint szüleiké. Forrás:
innerreconciliation.com/your-unlimited-capacity-for-self-expression

    Ennél többet mond a normatív szint, mely azt tárja elénk, hogy a csoporttagolódáshoz párosul-e eltérő gondolkodásmód, értékrend, nézetrendszer. A mi generációnk – Ronald Inglehart amerikai politikatudós után szabadon – már kevésbé materialista; az államszocializmusra jellemző (anyagi) jólét s biztonság jelszavát felváltotta a szabadság, az egyenlőség és az egyenjogúság követelése, az önkifejezés iránti vágy, az élmények keresése, a magam kibontakoztatásának akarása, az egyénből kiinduló karrierista önkép. Természetesen hiba lenne egy magamfajta liberálisabb, kozmopolitább középosztálybeli mentalitását ráhúzni egy egész generációra, az viszont általánosságban elmondható, hogy a megelőző rendszer egyoldalúan materialista szelleme, mi szerint mindegy, mi a munka, csak jól fizessen, járjon hozzá a TB, s ha valami plusz juttatás imitt-amott csöpög, nagy duzzogva az is elfogadható, az a mi esetünkben – az alulképzett réteget nem számítva – már a múlté. Kimegyek Londonba mosogatni, mert persze jobban fizet, mint itthon egy pályakezdő állás, de kimegyek azért is, mert kaland, mert élmény, mert tökéletesíthetem a nyelvtudásom stb. Elmegyek pultosnak, mert mégiscsak könnyebb pénzszerzési lehetőség, mint egy diplomát igénylő munka jóval esetlegesebb megszerzése, de nem azért, mert ezt a munkát akarom végezni, hanem mert anyagi bázist építhetek ahhoz, amit valójában csinálni akarok. 

    E cikk témája szempontjából a legérdekesebb viszont a szervezeti szint, ami azt hivatott kimutatni, hogy a társadalmon belül azonosítható eltérésekkel rendelkező csoportok politikai reprezentációja megvalósul-e. Nevezetesen, hogy van-e olyan jelentős szereplő (praktikusan párt), ami vállaltan képviseli az egyes szegmensek értékeit, érdekeit, ezáltal a közélet egyik meghatározó elemévé téve az adott csoport jellemzőit, másoktól való eltéréseit. A kérdés, hogy ez eddig megtörtént-e, s amennyiben nem, akkor miben hozott újat, mást a Momentum?

Ez elég lenne? Forrás: www.gyerehazafiatal.hu/gyef_logo.png

  Kétségkívül találkozhatunk a jelentősebb pártoknál, így a Fidesznél, az MSZP-nél és a DK-nál is a fiatalok problémáit boncolgató kérdésfelvetésekkel (ld. diplomás kivándorlás, oktatási rendszer), netalán konkrét intézkedéssel (ld. ’Gyere haza, fiatal!' program), ám ezek csupán a pártok profiljának egyik, még csak hangsúlyosnak sem nevezhető részét képezik, amik így vajmi kevés eséllyel képesek új politikai generációt képezni. 

    A másik oldalon nem egy, nem kettő párttal találkozhatunk, melyek ideológiájukban illeszkednek a fenti posztmaterialista értékrendszerhez. Az LMP 2014-es választási programjában tetemes helyet foglalt el a zöld politika megalapozása, a PM jeleníti meg talán a legélesebben a szociális egyenlőtlenségek, különösen a gyermekszegénység kérdését, s az Együtt is hitet tesz a szolidaritás eszméje mellett. Az értékvállalásokon túl azonban e pártok nem foglalkoznak kimondottan a fiatalsággal, nem kívánnak számukra politikát csinálni, így nem is bírtak eleddig az új generációt reprezentáló arculattal. 

Novák Előd mint a néppártosodás problémáinak
élő bizonyítéka. Forrás: facebook.com/novakelod

    Erre tett féloldalas kísérletet a Jobbik. Nem csoda, hogy a párt igyekezett erősen építeni a rendszerváltás után született emberfőkre, tekintve, hogy bázisának tekintélyes szeletét ezen társadalmi réteg szolgáltatta. Számtalanszor hangzott el példának okáért azon mondat, hogy „A Jobbik a fiatalok között a legnépszerűbb párt!”, sőt mi több, Vona önnön politikai közösségét előszeretettel illette a „2006-os politikai generáció” megnevezéssel. A legutóbbi választási programjában a párt külön fejezetet szentelt az ifjúságpolitikai elképzeléseinek taglalására, többek között a diákmunkák, az elhelyezkedés, valamint a lakhatás problémáit boncolgatva, vagy éppen egy ifjúsági törvény megalkotását szorgalmazva. Mindez már egy olyan elköteleződést mutat, melynek szándékában áll kimondottan a mai fiatalság karakterét, világát megérteni, és a nagypolitikában képviselni azt. Ám a ’14-es választások után új fokozatba kapcsolt néppártosodás konfliktusokkal terhelt folyamata lényegében elvitte a show-t, s ma már a Jobbik inkább hadakozik az ebből adódó nehézségek garmadájával, mintsem hogy a fiatalságot integráló pólus aprólékos munkálataival foglalkozzék.

    Van tehát egy nem elhanyagolható társadalmi réteg, amit mostanáig senki sem tudott vagy akart igazán képviselni, de ami fontosabb és logikailag is előbbre való: megérteni…

    Az oldschool elit pártjai nem értik, hogy mi és ki a mai ifjúság, hogy mi az, amire a közéletben rezonálnak. Ők csupán az amúgy nem elhanyagolható praktikus szakpolitikákra koncentrálnak, de nem érzik igazán a mai fiatalság szellemét. Az új évezred baloldali formációi ugyan egyes elemeikben képviselnek olyan értékeket, amikre az ifjúság pozitívan reagálhat, de nem szándékoznak a politikájukkal rájuk épülni. A Jobbik volt az egyetlen, ami igyekezett ezt megtenni, s noha próbálta a fiatalságot megszólítani, ám igazán e párt sem tudott azonosulni az élménnyel, amit a 21. századi magyar közéleti klímában való szocializáció jelent. Pusztán megkísérelte kitalálni, hogy milyen ígéretekkel lehet az ifjúságban rejlő politikai tőkét maximalizálni, ami azóta olybá tűnik, el is felejtődött a középre húzás megpróbáltatásai során.

Az első lépés a képviselet felé a megértés. Forrás: churchofchristarticles.com/blog/administrator/understand-the-bible

    Amiben a Momentum többet tett másoknál, hogy ezen első mozzanatot, az igazi, valódi, mély megértést sikerült elérnie velünk kapcsolatban - legalábbis egyelőre olybá tűnik. Megérteni azt, hogy az Orbánok és Gyurcsányok szekértáboros világában úgy érezzük, nekünk nincs helyünk. Megérteni azt, hogy a nagyotmondó beszólogatások és a korrupciótól bűzlő mutyik birodalma passzív rezisztenciába süllyeszt minket. Megérteni azt, hogy a szabadságot és az önkifejezést preferáló gyomrok sokasága nem hajlandó megemészteni, hogy nyilvánvaló pártpolitikai célokból, degradáló módon felhasználjanak minket, mondjuk egy konzultációnak titulált irányított kérdéssor kapcsán. Megérteni azt, hogy amúgy akarnánk foglalkozni a közélettel, de a kínálat alapján nem látjuk ennek értelmét. Megérteni végső soron azt, hogy valami gyökeresen újra, másra tartanánk igényt. Ezt az újat, mást igyekszik a Momentum megtalálni, kialakítani, amikor az untig ismert procedúrák helyett pikniket szervez március 15-ére, vagy amikor addig két különálló műfajt, a fesztivált és a közéleti gondolkodást igyekszik közös platformra hozni. Követi annyiban a kiválasztott réteg preferenciáit, hogy az általános érzületet ragadja meg és fejezi ki; s alakítja annyiban, hogy ennek a konkrét politikai megnyilvánulásait, kereteit ő maga alkotja meg, ő neveli rá arra a megszólított rétegeit, hogy olyan formán élje meg közéleti, politizáló mivoltát, ahogyan ő akarja.

    Természetesen korai lenne a kijelentés, hogy Fekete-Győrék máris megteremtették volna az új politikai generációt. Ezzel, ha mást nem, a párt október 15-i programhirdetését mindenképp érdemes megvárni. A program ismeretében lehet ugyanis eldönteni, hogy a Momentum konkrét cselekvési terveiben kész-e felvállalni a mai fiatal generáció képviseletét (is), ezzel eleget téve a Bartolini–Mair-féle szervezeti szintnek. Addig viszont örülhetünk, hogy a generációnk életérzésében immár közösen is osztozhatunk, s nem kell azt egymástól elszigetelve, a partvonalról hasztalan bekiabálnunk.

Elment-e az öszöm, hogy megnéztem az 'Elment az öszöd'-öt? - filmkritika

      Tegyünk tisztába pár dolgot már rögtön a legeljén!

    Az eredeti elgondolásom az volt, mikor eldöntöttem, hogy szakmai kíváncsiságból megnézem Dézsy Zoltán sokat emlegetett, 2013-as  művét, hogy a film ténybeli visszásságaira mutatok rá a következő sorokban, görbe tükröt tartva az egyoldalú, leegyszerűsítő, inkorrekt 2006-interpretációjának, az oda vezető folyamatok és Gyurcsány Ferenc bemutatásának. De! Van az a szellemi igénytelenség, van az az intellektuális mélyrepülés, amit taxatíve nem hogy elemezni nem érdemes, hanem egyenesen megalázó lenne egy politológus hallgató számára. Amennyiben ez elitizmus, vállalom! Így az elemzés horizontját emelvén, a filmnek jóindulattal is aligha nevezhető 76 percnyi mozgókép kapcsán inkább azt vizsgálom, hogy milyen szerepet, funkciót töltenek be az ilyesfajta, direkten politizáló alkotások a közbeszédben, s ehhez képest hogyan értékelhető Dézsy Zoltán remekbe szabott, az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” [1] (kikérem magamnak!) mesterműve. 

   Mindenek előtt hangsúlyoznom kell azt is, hogy jelen írás nem tart számot a tudományos kritériumok teljesítésére, sokkal inkább tekinthető publicisztikának, spontán elmélkedésnek – a műfaji keretben megengedett nyelvi stílussal párosítva.

Tyrion Lannister, a bor, a nők és a politikai játszmák szerelmese.
Forrás: static.srcdn.com

   Politikailag értelmezhető filmeket, sorozatokat ezer számra találni, s az ilyesfajta tartalom nem tekinthető természetesen homogénnek. A legpuhább formának azon produktumok tarthatóak, ahol a politika mint az események fontos mozgatórugója jelenik meg; ahol olyan hatalmi, függőségi viszonyokat ábrázol a rendező, melyek implikálják a szereplők tetteit, lépéseit, melyek formálják azok jellemét, karakterét. Állatorvosi lova ennek a Game of Thrones. Példának okáért a felületes nézők és fanyalgók által középkori pornóvá degradált sorozatban az egyik fő karakter, Tyrion Lannister iszákos hedonistából egy letűnt uralkodóház utolsó sarjának politikai tanácsadójává avanzsál a hat évad alatt. S bár e folyamatban inherens szerepet játszik a politika, a sokszínű és komplex hatalmi játszmák szövevénye, maga a politika mégsem kap főszerepet; azt az alkotás csupán eszközként használja önmaga felépítéséhez és fejlesztéséhez.

Frank Underwood, a politikai hatalom mindenek feletti akarója.
Forrás: i.ytimg.com

      Ennél már explicitebb politikai tartalommal bírnak a programszerűen a politikáról szóló művek, mint amilyen a House of Cards. A főszereplő, Frank Underwood az amerikai demokraták egyik törtető, impozáns hatalmi ambíciókkal rendelkező politikusa, aki a maga gátlástalanságával egyszerre válik pozitív és negatív hőssé. Már ezen egymondatos leírásból érződik, hogy mennyire előtérbe tolt szerepet kap a politika: az már nem csupán eszköz, hanem az alkotás értelme, lényege, mely a szereplők tettein, cselekedetein, egymáshoz való viszonyrendszerén keresztül realizálódik. S bár a House of Cards nyilvánvalóan reflektál az Államok valós politikai eseményeire, alapanyagul használva azokat, mégis nyilvánvaló, hogy a valósággal való kapcsolata művészi jellegű. Párhuzamok ugyan megfigyelhetőek a sorozatbeli és a tényleges történések között, de a széria egyértelműsíti, hogy az ihletet adó eseményekből olyan fikciót akar gyúrni, ami nem kívánja alakítani a közbeszédet, ami nem szándékozik belépni a valóság politikai terébe.

    Ezzel szemben a harmadik típusú politikai művészeti teljesítmények esetében a valóság és a mű közötti viszony sokkal explicitebb, sokkal szorosabb. Ezen alkotásokban a történtek nem mindössze alapanyagként szolgálnak; a politika már nem csupán eszköz, nem pusztán implicit főszereplő, hanem célja annak, hogy a bemutatott valós eseményeket értelmezze.

   A három azonosított kategóriát tehát legélesebben az választja el egymástól, hogy mire akarja használni a politikai tartalmát, mi a célja vele. Ha skálán kéne ábrázolni e művészeti produktumokat, akkor annak egyik szélén kapnának helyet azok, melyek a történetszövés katalizátoraként, középtájt azok, melyek a történet integratív értelmezési mezőjeként és egyfajta implicit főszereplőjeként, s a másik szélen pediglen azok, melyek a létező politikai valóság reflexiója céljából veszik igénybe a politikát.

    Ez utóbbira az Elment az öszöd kiváló példa. E filmszerűség már a címében is egyértelműsíti, hogy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédére és a 2006-os őszi eseményekre kíván reflektálni. 

Forrás: s-media-cache-ak0.pinimg.com

    Mindenek előtt nem árt felmérni és kontextusba helyezni a kérdéses esemény jellegét. Márpedig Gyurcsány, Őszöd, 2006 ősze a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legmegosztóbb témáját adják, aminek az aktuális politikai életben és kultúrában is jelentős szerepe, valamint ellentmondásos megítélése van. Így amennyiben valaki filmet forgat róla, kiemelt felelőssége van abban, hogy ezt hogyan és milyen minőségben teszi. Hiba-e az aktuálpolitikai térben is jelenlévő, akár vitatott, a társadalmat polarizálni képes témát feldolgozni és értelmezni művészet címén? Isten ments, hogy ilyet állítsak! De ha már, akkor hiba-e nem figyelembe venni a téma specifikusságát a maga veszélyeivel és felelősségével? Igen, az már határozottan az!

Ferenc lenéző mosolya a bíróság előtt. Forrás: img.444.hu

   Miben is áll e felelősség? Abban például, hogy a rendező veszi-e magának a fáradságot, hogy mindenek előtt a legkülönbözőbb oldalakról körüljárja a témát (ad absurdum a forgatókönyvírás előkészítő mozzanataként interjút készítsen a valós szereplőkkel, felfejtvén részleteiben azok álláspontját), s a filmben is korrekt módon megjelenítse őket. Az első jelenetek egyike után, ahol Gyurcsány – pardon, csak simán Ferenc ugyebár… – a tekintetesnek éppen nem nevezhető bíróság előtt már annyira a szánalmas, elmeháborodott, levitézlett politikus képében tetszeleg, hogy a jóakaratú néző lázasan kezdené el keresni Lipótmező hírhedt intézményének telefonszámát, egyértelművé válik, hogy e feladat nem hogy nem végeztetett el, hanem az valószínűleg nem is volt cél. 

    S ezzel nem azt mondom, hogy az ilyesfajta kényes társadalmi-politikai témákról tulajdonképpen felelősséggel pusztán dokumentumfilmet lehetne forgatni. Nem, természetesen legitim e műfajban is gyakorolni a művészi szabadságot, beleszőni a történetbe a rendezői értelmezési keretet. Ám ennek nem az a módja, hogy készítek egy végtelenül buta propagandafilmet. Hanem mondjuk az, hogy amellett, hogy az alkotásommal fogódzkodókat adok a közönségnek arra nézvést, hogy mi is történhetett valójában, emellett önnön véleményemet, interpretációmat belecsempészem értelmes dialógusokba, monológokba, a szereplők jellemébe, személyiségébe. De nem arra használok fel 76 percet a néző – példának okáért a szegény, mazochista hajlamokkal megáldott politológus hallgató – életéből, hogy annak minden pillanatában erőnek erejével meggyőzzem őt a nyilvánvalóan partikuláris, a tájékozatlanságomon, a hanyagságomon s az elvtelen politikai elköteleződésemen alapuló véleményemről. Dézsy szerepe jelen esetben inkább az kellett volna legyen, hogy elgondolkoztassa a filmfogyasztót, hogy olyan rendszert tudjon felfestni bő egy és negyed óra alatt, ami világosabbá, letisztultabbá, a valós események komplexitását tiszteletben tartóan értelmezhetőbbé teszi a történeket. Azaz segítse a nézőt, a társadalmat abban, hogy feldolgozza a valóságot, a politikai múltat. Ez lenne az igazi funkciója a harmadik típusba tartozó alkotásoknak.

A volt kormányfő őszödi beszéde és az annak kiszirvágása utáni zavargások a mai napig nem feldolgozott téma a magyar társadalomban. Forrás: pestisracok.hu

    

    Mert az őszödi beszéd és a 2006-os őszi zavargások valóban kibeszéletlen téma mind a mai napig Magyarországon, hiába telt el 11 év az események óta. S amennyiben azt nem a megfelelő hozzáértéssel, igényességgel és szerepfelfogással közelíti meg a mindenkori rendező, csak még jobban rombolni fogja a magyar társadalom amúgy sem rózsás állapotban lévő politikai kultúráját. E propagandafilmet megtekintvén nem az lesz a mainstream reakció, hogy ’Na, akkor gyerekek, most mi is volt ez, mi történt itt valójában 2006-ban?’. Sokkalta inkább az – az Apa Zenél „ikonikus alkotását” parafrazálva – hogy ’B***ódjon meg Gyurcsány Ferenc, s külön az a szoci néni!’. 

    Az Elment az öszöd látványosan semmibe veszi mind a társadalmi szerepét, mind a felelősségét; megnézésével az egyén nemhogy közelebb nem kerül ahhoz, hogy helyi értékén tudja értelmezni 2006-ot, hogy elgondolkodjon az eseményeken, hogy képes legyen azokról érdemileg véleményt formálni és beszélni, hogy végsősoron mind tudati, mind érzelmi szinten fel bírja dolgozni a történteket, épp ellenkezőleg!

Dézsy Zoltán, az Elment az öszöd rendezője.
Forrás: http://image.nava.hu

    De nagyvonalúan – igaz, összeszorított fogakkal, az asztalba mély barázdákat vésve – ezt is el lehetne nézni, amennyiben Dézsy korrekten elismerné, hogy ’Srácok, igen, propagandafilmet készítettem.’. De nem… Ez – a rendező megszólalásaiból leszűrhetően ő szerinte – a társadalmi funkcióját betöltő, felelősségének eleget tevő, építő jellegű alkotás, aminek a cáfolata – példának okáért a jelen írás – ezen az alapon nem ismerhető el legitimnek. Mert – Dézsy Zoltán szavait ismételten és végezetül idecitálva – ez az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” film… Lárifári!

---

[1] https://www.youtube.com/watch?v=42qDwPJZzPA [2017. 04. 10.]

A politika mint a társadalom pogója - avagy egy metalhead elmélkedései

    'Petróczi Rafael vagyok, nyolc éve metal zene függő.' A szomorú e mondatban az, hogy a társadalom sokszor úgy kezel minket, ennek a szubkultúrának a tagjait, mintha e kijelentésnek valóban el kéne hangoznia, mintha e csoporthoz való tartozás valami bűnös dolog lenne, amiért elnézést illene kérni, s amiről tanácsos lenne leszokni. Rengeteg előítéletet társítanak hozzánk és az általunk kedvelt stílushoz, amik valójában nincsenek ott. (Aki ezekre kíváncsi, keressen rá az 'Elders react to Slipknot' videókra, gyönyörűen kidomborodnak bennük azon leegyszerűsítő frázisok, amik körüllengik a műfajt és annak élvezőit.) Nem kell feltétlen eget rengető jelenetekre gondolni. Számtalanszor éltem már át, hogy az emberek megnéznek, összesúgnak a hátam mögött, vagy akár a szülők féltőn magukhoz vonják a gyermeküket, amikor meglátnak zenekaros pólóban, láncokkal az oldalamon, szögecses karkötőkkel a csuklómon. A megannyi negatív társítás közül egyet ragadok ki: az erőszakot. 'A metal zene erőszakra nevel, a metalheadek alapvetően erőszakosak, tele rosszindulattal és gyűlölettel, amit és akiket a jóérzésű, egészséges egyén csak elítélni lehet képes, mert az erőszak ugyebár valami eleve rossz és kerülendő dolog.'

    Szomorú és egyben káros, hogy egy olyan társadalomban, olyan világban élünk, ami tabusítja az erőszakot, ami azt kollektíve rossznak, helytelennek, morálisan vállalhatatlannak bélyegzi. Pedig, ahogy oly sok absztrakt fogalomnak, az erőszaknak is számtalan esete és értelmezése akad. Különbséget lehet és kell tenni jó és rossz, elfogadható és elfogadhatatlan, hasznos és káros erőszak között. A kulcsszavak az erőszak motivációja és a célja. Az erőszak önmagában véve semleges fogalom, az előbbiek töltik meg azt morális tartalommal. Hadd világítsam meg ezt két példán keresztül! 

Orosz ultra a marseilles-i foci EB-n.
Forrás: http://www.origo.hu/foci-eb-2016

    Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor a különböző csapatok ultrái összegyűlnek, hogy véresre verjék egymást. Mi történik ekkor? Egyrészről, akármilyen furán hangozzék is, egyfajta lelki gyakorlat. Az ultrák egymáson vezetik le a feszültségeiket, csoportosan gyakorolnak erőszakot, ami a résztvevők számára pszichikai megkönnyebbülést hoz. 'De jó volt ez a bunyó, annyira élveztem!' - hangozhatna a tipikus mondat egy ultra szájából. S ez, olybá tűnhet, alapvetően jó dolog. Hiszen a csoportok tagjai mentálisan jobb állapotba kerülnek egymás elagyabugyálása után. Mi teszi mégis rosszá az erőszak ezen formáját? Annak motivációja és célja. Az, hogy azért ütöm szét a másik képét, mert rühellem, ne adj isten gyűlölöm őt, csak azért, mert nem olyan, mint én, mert annak a másik csapatnak szurkol. A motiváció tehát itt a másik ember, csoport elleni szélsőséges indulatokból fakad, ennek megfelelően az erőszak célja az lesz, hogy ártsunk és minél többet ártsunk a másik oldalon állónak. Talán elfogadható, hogy ekkor valóban rossz és elítélendő erőszakról beszélhetünk.

Mosh pit a magyar AWS 2016. december 3-i koncertjén.
Forrás: facebook.com/BARBA.NEGRA.HUNGARY/ 

 Ugyanakkor léteznek az erőszaknak kifejezetten pozitívan értékelhető változatai is. Sarkos példa erre a pogó, csak hogy egy elsősorban metal koncertekre jellemző jelenséget említsek. A pogó - vagy angolul mosh pit - a koncerttér egy olyan részét jelöli, ahol a résztvevők szánt szándékkal, erőszakosan lökdösik egymást, beleszállnak a másikba, nem ritkán sérüléseket okozva. Jómagam is rendszerint zúzódások tarka hadával távozom egy-egy metal koncertről, de olyanra is láttam példát már, hogy betört valakinek az orra pogózás közben. Fizikailag tehát bántalmazzuk egymást, amit a leegyszerűsítő gondolkodásmód reflexből elítél anélkül, hogy feltenné a kérdést: mi motiválja ezen agresszív viselkedést, miért csinálják, miért élvezik a résztvevők?

    A válasz első rétege - hasonlóan, de közel sem azonosan az ultrákéhoz - itt is az, hogy közös lelki gyakorlatot végzünk. Egyrészről a metal zene a maga explicit agressziójával, az ősi vadságával magával ragadja az erre fogékonyakat, aminek át kell adnod magad és le kell vezetned, különben a felgyülemlett feszültség szétrobbantja a mellkasodat. Erőszakos leszel, vágysz arra, hogy fájdalmat kapj, bemész a pogóba, ütsz, löksz, headbangelsz, ordítasz, mert azt az elementáris, hullámzó energiát, ami körülvesz ekkor, így tudod át- és megélni. Másrészről a pogózás leszedi rólad mindazon szarságot, ami rád ragadt a hétköznapok során. Metal pajtim fogalmazta meg jól e jelenséget: a koncert és pogózás utáni örömmámor, eufória. Mert mindazon kellemetlenséget, bosszúságot, feszültséget, frusztrációt, ami miatt ideges, dühös, agresszív leszel a mindennapokban, le tudod vezetni a pogóban, ami lelki megkönnyebbülést hoz. Ezáltal végső soron a közösségünknek is jót teszünk, hiszen egy formalizált közegben távozik mindaz, amit ennek hiányában az egyén akár a környezetében élőkön vezetne le, rombolva emberi kapcsolatait.

   

Forrás: instagram.com/metalmeme/

    Eddig látszólag ugyanott állunk, mint az ultrák esetében: a pogózók is pszichikailag jobb állapotba kerülnek a tevékenységük hatására. Azonban a cél tekintetében már kirajzolódik a különbség. A pogózók esetében ugyanis nem találjuk meg azon szándékot, hogy ártsunk a másiknak. Az erőszak mindössze eszköze annak, hogy elérjük a valódi célt, a lelki kiegyensúlyozottságunkat. Az ultrák esetében a felállás merőben más: a cél a másik fizikai bántalmazása, aminek hozadéka csupán a pszichikailag jobb, kielégült, megkönnyebbült állapot. Ezzel szemben a pogózók motivációja - akármilyen polgárpukkasztóan hangozzék is - a szeretet. A magam szeretete, hogy szeretem magam annyira, hogy tegyek magamért ily formán, akár annak árán is, hogy mások lenéznek és megvetnek érte. A környezetem szeretete, hogy szeretem a számomra fontos embereket annyira, hogy vállalva a fizikai veszélyt tegyek azért, hogy harmonikus viszonyt ápoljak velük. S végül, de nem utolsó sorban a többi pogózó szeretete. Szeretem a másikat azért, mert segít közösségileg átélnem a zenét, segít megkönnyebbülnöm általa, s szeret a másik is azért, mert én ugyanezt megteszem érte. A pogózás lényegében - ebben a megvilágításban - közös lelki segítségnyújtás, egyfajta partneri viszony, amiből mindenki profitál.

    Tudom ajánlani a kétkedőknek, hogy nézzenek meg egy pogót testközelből, meglepő dolgokat fognak látni. Azt, hogy a pogózók két ütés, lökés, headbangelés, ordítás között úgy vigyorognak egymásra, mint a vadalma. Azt, hogy vadidegen emberek úgy karolják át egymást, mintha hosszú évek óta legjobb barátok lennének. Azt, hogy ha valaki elesik a pogóban, nem ütnek bele még párat a földön fekvőbe. Helyette egyből leáll mindenki a környéken; a kezek egyik hada védelmezően tartja vissza a többieket, hogy ne tapossák meg a szerencsétlent, a kezek másik hada pedig érte nyúl, hogy felsegítse az illetőt. Mi ez, ha nem a másik szeretetének bizonyítéka? Mi ez, ha nem annak a bizonyítéka, hogy létezik az erőszaknak olyan formája, ami egyenes háttal, büszkén vállalható?

A metal műfajában hatalmas szenvedély lakozik, amit sokan félreértelmeznek. Leander Rising koncert 2015. május 30-án.
Forrás: Zsiga Pál, NOWmagazin.hu

 
    Bár ezt hosszan ecseteltem - nézzék el nekem, szívügyem a műfajt és a kedvelőit övező előítéletek és tabuk döntögetése - politikai szempontból a lényeg már korábban elhangzott. A politika a társadalom pogója olyan értelemben, hogy az a felgyülemlett feszültségeket az előbbin keresztül le tudja vezetni. A politika e gondolatmenetben eszköz arra, hogy többek között a lelki egészségünkért tegyünk azáltal, hogy erőszakot fejtünk ki. Klasszikus esete ennek a tüntetés, ami egy formalizált terep arra, hogy a politikai elégedetlenségünknek hangot adjunk. Amikor ez megtörténik, azt már erőszaknak értelmezem azon az alapon, hogy a tüntetők meg kívánják változtatni a fennálló legitim rendet, azaz mesterséges fordulatot akarnak elérni egy olyan erővel szemben, aminek ez nem áll érdekében, ezáltal garantálva a konfliktus kialakulását. Persze itt sem vehető az erőszak minden formája egy kalap alá. Hadd hozzak még két példát, most már a közéletből!

„Gyilkosok, bűnhődtök!” feliratú zászló 2006. október 23-án.
Forrás: antic-antik.blogspot.hu

    Vajon jó dolog az, ha azért tüntetünk, mert utáljuk, gyűlöljük a másikat? A másik oldalt, pártot, politikust? Abból a szempontból mindenféleképpen, hogy lelkileg megkönnyebbülünk, amikor torkunk szakadtából üvöltjük az 'XY TAKARODJ!'-ot. A célt sem mondanám rossznak, hiszen a politikai változásért ily módon síkra szállni minden állampolgárnak alapvető joga. Ami viszont végső soron morálisan rosszá teszi az ilyesfajta - akárcsak verbális - erőszakot, az a valaminek/valakinek a gyűlölete mint motiváció. E szempontból 2006 ősze méltán nevezhető a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legfeketébb, leggyászosabb és legelszomorítóbb időszakának. 

A Tanítanék Mozgalom 2016. márciusi demonstrációja.
Forrás: pestisracok.hu

    Nézzünk egy másik példát! Gyülekeznek a sötét felhők, előkerülnek az esernyők, amikor is a Tanítanék Mozgalom utcára vonul. A cél lényegileg ugyanaz, a tüntetők az oktatási rendszeren kívánnak olyan változásokat eszközölni, amik szerintük szükségesek. A jobb pszichikai állapot felé is ugyanúgy tesznek lépést, amikor hangot adnak az elégedetlenségüknek. A motiváció viszont egészen más 2006-hoz képest. A Tanítanék tüntetéseinek motivációja ugyanis nem a Orbán-kormány iránt érzett gyűlölet, hanem a diákok és a pedagógus kollegák iránt érzett szeretet, törődés. (Ne vegyük most a vizsgálódásunk alá azon egyszeri esetet, amikor a mozgalom csatlakozott egy, a menedékkérők befogadását zászlajára tűző rendezvényhez.) Azért szállnak síkra, hogy egy kulcsfontosságú szakpolitika érintettjeinek jobb legyen. Ez a - mondhatni szelíd - erőszak, ellentétben a 2006-os mostohatestvérével, morálisan indokolható és elfogadható, sőt, értékelendő. 

    „A politikát nem kell eleve szeretni. Sőt, tisztelni sem kell.” Azonban látni kell azt is, hogy akárcsak az erőszak esetében, amennyiben a politikát tabusítjuk, az arról való gondolkodásunk végtelenül le fog egyszerűsödni, s az egyes közéleti események kapcsán pont a lényeget fogjuk szem elől téveszteni. Álljon lezárásként a megkezdett Gombár Csaba idézet folytatása, aminek tárgya a politikán túl, az erőszakon át tulajdonképpen minden, az emberi létből, az emberi mivoltunkból fakadó jelenség lehetne: „Egyszerűbb talán, ha létét természetesnek vesszük, s egyszerre törekszünk meglátni színét és fonákját.”

A belső megosztottság csapdája a kurd politikában

Szabó Tímea, Karácsony Gergely és Jávor Benedek
bejelentik az LMP frakciójából való kilépésüket.
Forrás: mno.hu

     A Corvinuson töltött első félévemben, az első politológiai tárgy, a ’Magyar politikai rendszer’ keretében, annak is az első óráján már elhangzott amaz politikatudományi axióma, hogy a politikusok, pártbeli tömörülések számára a legnagyobb veszélyt nem a más pártban politizáló, hanem a párton belüli ellenzék jelenti. Merthogy naivitás lenne bedőlni azon idealizált képnek, hogy a párt mint olyan homogén szervezetet alkot. Ugyanúgy megtalálhatóak benne az egyes ügyekről eltérően gondolkodó csoportok, hatalmi központok, amik ugyanúgy egymás ellensúlyaiként és ellenfeleiként funkcionálnak, mint az megfigyelhető – magasabb szinten – a kormánypárt(ok)-ellenzék dichotómia esetében. A hazai politikából az egyik legszembetűnőbb bizonyíték erre az LMP kettészakadása volt, de természetesen még számtalan példával lehetne alátámasztani az állítást. Hogy csak egyet említsek: ugye nem gondoljuk, hogy Áder János köztársasági elnöki újrajelölése kapcsán ne csaptak volna össze a Fideszen belüli érdekcsoportok azért, hogy Ádert, Balog Zoltán emberminisztert vagy éppen a politikafogyasztó lakosságot a bajusztalanságának fura élményével sokkoló Kövér László házelnököt jelöljék e pozícióra? Látható, ha egy oly nagy és kiterjedt szervezettel bíró mamutot, mint amilyen egy párt, hatékonyan, a hitelesség percepcióját közvetítve kívánunk vezetni, kulcsfontosságú momentum a belső ellenzék kezelése, annak elérése, hogy a fősodortól eltérő erőközpontok egyike se legyen képes túlságosan nagy teret nyerni. Ennek kiterjedtebb, de logikájában mindenképpen hasonló változatát adja, amikor párt és párt között kéne egységet képezni a vezetettek és a regnáló establishment érdekében.

     Pénzváltó Nikolett: A stabilitás esélye Észak-Irakban – Iraki Kurdisztán 2011 után című munkája alapján e tekintetben a Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK) területén nem teljesít jól a három releváns párt, a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP), a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK), illetve a Mozgalom a Változásért (Gorrán). Ezt mi sem illusztrálja érzékletesebben, minthogy az utóbbi a PUK-ból vált ki és önállósodott.

A Kurdisztáni Regionális Kormányzat logója. Forrás: cabinet.gov.krd

     Túl mindazon veszélyek taglalásán, amiket a szerző részletes szakmaisággal kifejt írásában, egy további tényezővel árnyalnám a tanulmányt.

   

Ha beszélnek is, a különbségek oly nagyok az egyes
oszlopok tagjai között, hogy jó eséllyel nem fogják
megérteni egymást. Forrás: briantracy.com

  Irakban, a KRK-ban is erősen oszloposodott társadalmat találunk. Mit jelent ez? Azt, hogy a lakosság mélyen megosztott bizonyos változók mentén, s egymástól a legtöbb tekintetben elszeparáltan működő csoportokba, oszlopokba rendeződik, melyek között a különbségek az identitás szintjéig érnek, példának okáért a szavazás tekintetében. A tanulmányban leírt okok, a kurdok lakta területek és a kurd politika céljai (a kurd autonómia hosszú távú fenntartása és megerősítése, annak elfogadtatása a nemzetközi közösséggel, a térségi politikai aktorok – legfőképpen természetesen Bagdad – s az ISIS jelentette veszélyek eliminálása, a migráció káros hatásainak kezelése, a gazdasági problémák orvoslása stb.) alapján a pártok feladata az kéne legyen, hogy a társadalom egészét karolják fel és képviseljék. Azaz, hogy meghaladják ők maguk az oszlopokban való gondolkodást, s erre neveljék a választói bázisukat is. Miért? Mert a belső megosztottság ebben a politikai szituációban erőforrásokat von el azon cselekvésektől (pl. a két hagyományos párt, a KDP és a PUK alatt működő katonai szervezetek valódi integrációjától a hatékonyabb és egységesebb fellépés érdekében), melyek meghozatala szükséges lenne mindazon célok eléréséhez, amiket fentebb talál az olvasó. 

     Ehelyett mi történik jelenleg a KRK-ban? A pártok két szinten is megosztanak: egyrészt horizontálisan a politikai életben, másrészt vertikálisan a társadalom vetületében. Horizontálisan azáltal, hogy az ideológiai és pragmatikus kérdések mentén a politikai térben is konfliktusokat gerjesztenek egymás között, egymással versengve, vertikálisan pedig azáltal, hogy a horizontális megosztás révén nem kínálnak a választói csoportoknak olyan alternatívát, ami kitörést jelenthetne az oszloposodás csapdájából. Ha a pártok nem teszik félre az ellentéteiket, akkor a társadalom is a már meglévő törésvonalak mentén fog polarizálódni, mivel nem tehet mást, mivel nem nyer teret azon gondolkodásmód, ami az árokásás helyett azok betemetését tűzné ki célul. 

A polarizációs politika nem ördögtől való, azonban csak
bizonyos körülmények között szolgálja az ország
érdekeit. Forrás: cdn.meme.am 

   Mindebből úgy tűnhet, hogy elvetem a polarizációs, árokmélyítő, az oszloposodást erősítő politizálást. Ezt azonban csupán a KRK jelenlegi politikai körülményei és célkitűzései szempontjából nem tartom követendőnek. Ezzel szemben kifejezetten kívánatos tud lenni az ilyetén való politizálás akkor, ha az állam és a társadalom érdekét az szolgálja leginkább, hogy a politika meg- és bemutassa a különböző társadalmi csoportok karakterét, sajátságait, érdekeit, illetve azt, hogy mindezekre milyen hatással van/lenne egy, a másik csoportot reprezentáló politikai törekvés sikeressége. Egy jól működő, stabil demokráciában különösen hasznosnak bizonyulhat, ha ezen törésvonalak és konfliktusok mibenlétét, diskurzusát, működési mechanizmusát a politika képes feltárni. A KRK mint autonómiára és elismertségre törekvő államkezdemény érdekei viszont pont ennek ellenkezőjét tennék kívánatossá. Addig, amíg a kurd pártok ezt nem ismerik fel, s ameddig nem születik meg a szereplőkben az egységként való cselekvésre való hajlandóság s erős elköteleződés, addig – véleményem szerint – a KRK politikai erőfeszítései – hosszú távon legalábbis – kudarcra vannak ítélve. 

Az Iszlám Állam mint az önidentitásunk (újra)felfedezésének segítője

Figyelem, a bejegyzés felkavaró képet tartalmaz!

A Bataclan a terrortámadás után.
Forrás: documentingreality.com

     Kétségtelen tény, hogy az Iszlám Állam (IS) napjaink egyik legfontosabb, legégetőbb problémái közé tartozik úgy a Közel-Keleten, mint az euroatlanti térségben. Ugyanakkor az IS léte, sikerének titkai és veszélyei az egyik legkomplexebb témáját adják a mai közbeszédnek. Éppen ezért fontos és mindenképpen előremutató, ha születnek olyan munkák, mint Arany Anett, N. Rózsa Erzsébet és Szalai Máté ’Az Iszlám Állam – Következmények’ című tanulmánya, mely részleteiben és összefüggéseiben elemzi a szervezet kialakulását, környezeti viszonyait, mozgási és cselekvési terét, illetve működésének hatásait. 

  A legtöbben az IS kapcsán csupán a negatívumokra koncentrálnak, ami érthető is. Kinek jutna eszébe arról gondolkodni, hogy mit profitálhatunk az IS térnyeréséből, amikor tömegeket mészárolnak le a Bataclanban, vagy amikor egy agymosott kisgyermek az IS katonájaként hidegvérrel túszokat végez ki? Azonban az első sokk elmúltával, ha meg akarjuk érteni a jelenséget s benne magunkat, érdemes belegondolni: vajon van-e mindennek pozitív oldala?

     Véleményem szerint van; ez pediglen az öntételezésünk, az önidentitásunk hangsúlyosabb előtérbe kerülése. Johann Gottlieb Fichte német filozófus gondolatait hívom segítségül az állításom alátámasztására. 

Johann Gottlieb Fichte. Forrás: wikimedia.org

     Fichte azon kérdést teszi fel olvasóinak, hogy vajon hogyan jutunk öntudatra. Mit jelent arról tudni, hogy létezünk, hogy én én vagyok, egy autonóm személyiség, saját vágyakkal, akarattal, értékvilággal? Hogyan jutok el például én odáig, hogy kimondhassam: Petróczi Rafael vagyok, nem csupán egy az emberek sokaságában. Fichte az akarást teszi meg ennek origójaként. Az egyénnek akarnia kell, hogy önálló egyéniség válhassék belőle. Ez azonban nem történhetne meg, amennyiben az egyén akarata nem lenne képes akadályokba ütközni, másképpen nem is lehetne akarás. Az akadályt pedig mindaz képezi, ami nem-én, azaz – praktikusan – a más egyének akarata. Az akarást tehát – a más szabad és eszes lényekkel való heterogén interakcióink révén – mint akarást váltja ki belőlünk a környezetünk. Egyszerűbben szólva: az ember a másokkal való konfliktusok által lesz önálló egyéniség. Példának okáért, amikor a gyermek megtagadja a szülői kérést – ne focizz a lakásban és társai – azáltal megkülönbözteti magát másoktól, elsősorban magától a szülőtől.

     Ugyanez történik az IS kapcsán is, csak nem direkten az egyéni, hanem a kulturális és a civilizációs öntételezés terén. Adott egy eltérő gondolkodásmóddal és akarattal rendelkező szervezet, mely a belső logikájából és saját identitásából fakadóan támadólag lép fel a nyugati világgal szemben, a mi szemszögünkből megbocsáthatatlan bűncselekményeket hajtva végre. S mi a válasza erre a nyugati civilizációnak, úgy a közvéleménynek, mint a politikának? Hogy ez borzalmas, elfogadhatatlan. Szörnyülködünk a terrortámadásokon, definiáljuk, hogy mi ezzel szemben ezt meg ezt gondoljuk a világról, a társadalomról s benne önmagunkról. Vezető politikusok élőlánccal tiltakoznak az IS tevékenysége ellen, kifejezvén, hogy a nyugati rend alapja az emberek élethez való joga, a vallási üldöztetéssel szembeni állásfoglalás, a konfliktusok lehetőségekhez mérten emberhez méltó rendezése és megannyi más dolog. A kormányaink haderőt vezényelnek az IS visszaszorítására, légicsapásokat intéznek a területén, országaikban ezzel egy időben biztonsági intézkedéseket foganatosítanak, ezáltal igyekezvén szavatolni állampolgáraik védelmét. Mi ez, ha nem az identitásunk újrafelfedezése, megerősítése egy másik féllel, egy másik akarattal való ütközés révén?

A megvalósult öntételezés: menet vezető politikusok részvételével a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért merénylet után.
Forrás: redalertpolitics.com

     Az ember társas lény, az egymással való interakciói révén válik egésszé és változik folyamatában is. Ugyanakkor az emberiség heterogén mivoltának inherens eleme a csoportképzés, a hasonlóság keresése, a hasonlóval való kapcsolat kiépítése. E hasonlóság, a gondolkodásban, az értékvilágban, az identitásban meglévő közös elemek adják a csoportképzés alapzatát, amit újra és újra, időről időre fel kell fedeznünk és meg kell erősítenünk magunkban ahhoz, hogy társasági mivoltunkból fakadóan egészségesen tudjunk létezni, ne pediglen magányos, elveszett lelkekként bolyongjunk a mindennapokban. Az IS jelentette fenyegetés – ebben az értelmezésben – globális szinten erősíti a civilizációnk közös elemeit, az összetartozás érzését, hozzásegítve minket ahhoz, hogy mint autonóm csoportosulás, mint közösség képesek legyünk betölteni a funkciónkat.

A politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása – avagy mire szavazunk október 2-án?

     A jelen írás reflexió Dunay Pál: Biztonságpolitika – ha lenne… című, a HVG hasábjain megjelent cikkére. [1] A szerző egy olyan jelenséget állít írásának fókuszába, amit én úgy hívnék, hogy a politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása. Mert miről is szól e jelenség? Arról, hogy a tömegpártok leáldozásával, a néppártok felemelkedésével, a demokratizálódási hullámokkal, a meghatározott értékrendi irányok mentén szerveződő nemzetközi intézményrendszer fejlődésével egyre fontosabbá vált, hogy a politikai aktorok minél szélesebb felületen, minél hatékonyabban tudják elérni a már meglévő és a még maguknak megnyerni kívánt tömegeket, választói csoportokat. Az új helyzetek új megoldásokért kiáltottak, a politikai elit pedig – nem csak hazánkban – sikeresen alkalmazkodott. A változás egyik eleme, hogy a politika kifinomult eszközökkel igyekszik igaznak feltüntetni a látszatot, még ha az szembe is megy a valósággal. A szavazó pedig – tisztelet a kivételnek – nem a valóságra, hanem a látszatra szavaz. Például annak a látszatára, hogy ki a nemzeti, ki védi meg őt, ki a kormányképes stb. S csak kevesen járnak annak utána, hogy a vélelmeik mennyire támaszthatóak alá tényekkel, adatokkal, empíriával. 

Forrás: https://international.tau.ac.il/ma_political_science [2016. 09. 30.]

    

    A politika persze soha nem volt mentes a látszatteremtéstől, nincs új a nap alatt. Elég az ókori Róma principátusi rendszerére gondolnunk, ahol Augustus megannyi külsőséggel igyekezte leplezni egyeduralmát. A mostani kormányzat pediglen modern eszközökkel (ld. professzionális kommunikáció, a médiaviszonyok, a közjogi rendszer, az intézmények átalakítása stb.) hasonlóképpen a látszatteremtést segíti elő a szavazók megnyerése érdekében. És – morális aggályai ellenére – a belpolitikai térben a hatalmi szempontok alapján e metódus legitimnek tekinthető. Nem kell, hogy a különböző policy területeken, mint amilyen az oktatás, az egészségügy, vagy épp a cikk megírásának kiindulópontjául szolgáló kül- és biztonságpolitika, tökéletesen teljesítsen a kormányzat. Bőven elég neki az, ha egy parlamenti 2/3-ot eredményező tömeg elhiszi neki, hogy itt minden a lehető legnagyobb rendben van. Vagy ha nincs is, ez a legtöbb, ami elérhető az adott körülmények között, s mindenki más még ennyire se lett volna képes. Vagy ha túl kockázatos egy téma jelenléte számára, akkor a napirend alakításával elfedje azt. 

Forrás:
http://quotesgram.com/
[2016. 09. 30]

    Ami viszont megengedhető és józan ésszel – még ha kissé erőltetetten is – igazolható, az már nem fér meg a politika oly területein, ahol nem csak az istenadta népre van elsősorban hatással a politizálás minősége, hanem más országok, fontos emberek, más nemzetek politikai elitjének véleményére, viszonyulására, s így közvetve Magyarországra is. A kül- és biztonságpolitika pediglen tipikusan ilyen közeg. Itt a politika = látványkonyha képlet, ahogy Dunay érzékletesen megfogalmazza, visszatetszést szül, ami előbb vagy utóbb konkrét döntések, határozatok, direkt hatások formájában a látványhajhász kukta fejére hull vissza. A cikkíró fel is sorol pár példát ezen folyamat relevanciájának igazolására. 

    Mi történik tehát a 2010-es kurzusváltás óta? Az, hogy a kormányzó hatalom feláldozta az érdemi tartalmi és konzekvens politikai gyakorlatot a policy területek oly szegmenseiben, ahol ez már az országnak mint entitánsnak képes károkat okozni. A tartalom konkrétan a kül- és biztonságpolitikában oly értelemben nem változott, hogy a vállalt kötelezettségeinket - ahogy Dunay rámutat - akárcsak korábban, most is, azóta is hanyagoljuk. Abban az értelemben viszont igen, hogy a kül- és biztonságpolitika – ahogy az már szinte elemzői közhellyé nőtte ki magát – belpolitikai tartalommá, annak egyik alrendszerévé lett. Ez viszont csak úgy valósulhatott meg, hogy az utóbbi számító, hatás- és szavazatvadász, mégis igazolható logikáját és szabályrendszerét a regnáló hatalom ráerőszakolta az előbbire. Így jutunk el a politikai kommunikáció professzionalizációjának évek óta és ma is látható, egyre aggasztóbb elburjánzásához. S újabb állomásként október 2-án is minden bizonnyal ezen folyamat legitim mivoltát fogja megerősíteni a magyar nép, mely ismételten erős alapot fog szolgáltatni a Fidesz-KDNP pártszövetségnek arra, hogy 2018-ra készülvén is csak annyit kelljen mondania: „Folytatjuk!”

---

[1]  Dunay Pál, 2015: Biztonságpolitika – ha lenne… http://hvg.hu/velemeny/20151001_Biztonsagpolitika__ha_lenne [2016. 09. 18.]