A System of a Down esete Ankarával

„Az évszázados tagadás és az örmény-török kapcsolatok rendezetlenségének leképeződése, hogy a System of a Down 2015-ben nem léphetett fel Ankarában, hiszen koncertsorozatuk apropója az örmény népirtás századik évfordulója volt. Petróczi Rafael írásán keresztül megérthetjük, milyen nézőpontok és motivációk mentén csapnak össze a török és örmény diplomácia képviselői.” (by Corvpol)

Az első publikációm, ami a saját oldalamon kívül jelenik meg. Az írás egyben átdolgozott változata a Mathias Corvinus Collegium Közép-Európa szakirányának felvételijére készített munkámnak.

http://corvpol.hu/a-system-of-a-down-esete-ankaraval/

Forrás: fanart.tv

„Nem akarok hallani a bajokról, meg politikáról!”

    Kedves olvasó! Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést: véleménye szerint politizál a mindennapokban? Ha a válasz igenlő, egyet kell értenem. Ha azonban nemleges, engedje meg, hogy vitatkozzak.

Ha elzárkózol előle, akkor már nem
is lehetsz hatással rá?
(forrás:images.sodahead.com)

   

    Mi lehet a logika azon állítás mögött, hogy valaki nem politizál? Az, hogy nem foglalkozik a politikával. Hidegen hagyja, hogy mit csinálnak azok az öltönyös/kosztümös figurák azokban a hatalmas, díszes épületekben, vagy éppenséggel annyira idegesíti a politikai elitjének tettei és állapota, hogy eldönti, tartozik az egészségének annyival, hogy ezen stresszfaktort kizárja az életéből. A logika tehát ez: ha kirekesztek valamit az életemből, azzal szükségszerűen elvágom magam attól is, hogy a kérdéses szférában cselekedni tudjak. Ha ignorálom a politikát, akkor képtelen vagyok politizálni is.

    

    Amit ez az érvelés nem vesz figyelembe, hogy a politika az emberi kapcsolatokon alapul. Bármely két ember között, akik kapcsolatba kerülnek egymással, kölcsönhatás lép fel. Vegyünk egy példát: a férfi bókol a korábban soha nem látott, csinos nőnek, mondjuk megdicséri a haját. Mit tesz ezáltal? Jelet küld a nőnek. Azt üzeni, hogy a hölgyemény igencsak attraktív, ami őt elkápráztatja. Ezzel a másik fél válaszadási helyzetbe kerül: nyugtázhatja a mondottakat egy mosollyal, fintorogva elfordulhat, esetleg tehet úgy, mintha meg se hallotta volna a szép szavakat. Akármelyik szcenárió következzék is be, a nő mindenképpen informálja a férfit arról, hogy hogyan fogadja az üzenetét, hogyan viszonyul hozzá. Ez alapot szolgáltat a férfinak a döntéséhez, hogy hogyan viselkedjék a továbbiakban. Elkezdjen-e beszélgetni a hölggyel, vagy sem? Meghívja-e egy italra, vagy sem?

A politika megalapozója az emberi kapcsolat, az interakció
 (forrás: tabletendigital.com)

 
    A politika alapját, főleg, ha versengő demokráciáról van szó - akárcsak Magyarországon -, az ehhez hasonlatos interakciók adják. Nekem mint politikai cselekvőnek, legyek akár politikus, akár párt, akár maga a politikai elit, az a célom, hogy kapcsolatba kerüljek az egyénnel, Önnel. Miért? Hogy a rokonszenvével, a támogatásával, vagy legalább a más politikai aktoroktól való elzárkózásával segítse azon törekvésemet, hogy hatalmi pozícióba kerülvén megvalósíthassam, amit jónak, követendőnek tartok. Vagy ha nem a felhatalmazási kényszerre gondolunk, hanem mondjuk a hatalom stabilitására, akkor a motiváció az, hogy magát a döntéseim elfogadására ösztökéljem, s megakadályozzam abban, hogy a káromra szervezkedjen.  Mi teszi lehetővé a kapcsolatfelvételt? Az, hogy Ön, akárcsak a többi individuum, szerves része az aktuális politikai rendszernek. Azáltal például, hogy itt él, hogy önálló személyisége, szavazati joga van, hogy politikai döntések tárgyává válhat stb. E rendszerből legfeljebb úgy tudna kiszabadulni, ha szakítana a társadalommal, s remeteségbe vonulna. Lássuk be, ez az emberek döntő többsége számára nem járható út.

    Miért hibás tehát a politizálástól mentesnek tartott személy ismertetett eszmefuttatása? Mert azt feltételezi, hogy csakis a politika van hatással mindenek felett az individuumra, s fordítva a kommunikáció csak akkor működőképes, ha az egyénnek szándékában áll szólnia a politikához. Nézzük meg a férfi-nő példán keresztül, mit tesz Ön valójában, ha elzárkózik a politikától! Az egyszerűség kedvéért most csak a nálunk is elképzelhető népszerűség-maximalizálási motivációt veszem figyelembe. A férfi, azaz most én mint politikai aktor „bókolok” a nőnek, azaz Önnek, annak érdekében, hogy elnyerve a szimpátiáját előnyt kovácsoljak a politikai céljaim eléréséhez. Ha Ön erre megvető fintorral, azaz a politikai mondanivalómtól való bosszús/haragos elzárkózással, avagy süketséggel, azaz a politikai közlésemre közönnyel válaszol, az jelzésértékű lesz számomra. Azt üzeni, hogy „Houston, baj van!”, a célszemély nem úgy reagált, ahogy szerettem volna. Mire ösztönöz ez engem? Arra, hogy más úton, más stratégiával érjem el magát. Például új témákat, megszólalási módokat, kommunikációs paneleket stb. keressek, amikre Ön jobban rezonál. Ha ezt nem tartom lehetségesnek és/vagy túl nagy energiabefektetéssel járna számomra, akkor pedig arra motivál, hogy találjak mást, aki fogékonyabb az üzenetemre. Akárhogy is, mindenképpen változás áll be a politikai viselkedésemben.

forrás: sweettalkconversation.files.wordpress.com

    

    Azaz mi történik tulajdonképpen? Megvalósul a kölcsönhatás az egyén és a politikai aktor között. Vagyis azzal, hogy az individuum kirekeszti az életéből a politikát, hatással van arra, amit száműz, akarva-akaratlanul változást indukál a másik oldalon. Paradox módon ezáltal politikai cselekvést hajt végre. Egyszerűbben fogalmazva politizál azáltal, hogy úgy tesz, mint aki nem politizál. Én ebben a szükségszerű, az egyén üzenetközlő szándékától független kölcsönhatásban látom az értelmét Arisztotelész „zoón politikon" elméletének, miszerint az ember determináltan politikai lény. Nézetem szerint tehát Ön, kedves olvasó, a jelen pillanatban is, mint mindenkor, gondoljon akármit vagy akár semmit a politikáról, azt teszi, amit emberi lényéből adódóan muszáj tennie: menthetetlenül politizál. 

(Címbeli idézet: Depresszió - Ma éjjel című szám)

Ment-e a demokráciánk a tüntetésekkel előrébb?

    Az október óta tartó tüntetéssorozat kapcsán a kormánypárt egyik vesszőparipája az, hogy láthatjuk, "Magyarország normálisan működő európai demokrácia, hiszen bárki korlátozás nélkül élhet a gyülekezés jogával véleménye kifejezésére". (http://nol.hu/belfold/netado-deutschot-sem-gyozte-meg-rogan-modositoja-1495319) Most arra teszek kísérletet, hogy megnézzem, ezen utcai demonstrációk valójában mennyire fejlesztik a magyar demokráciát, pontosabban a demokratikus politikai kultúrát.

Valóban normálisan működő demokrácia lennénk? (forrás: http://blogs.thenews.com.pk/)

 

    Ennek érdekében fontos a biztonságvágy és a szabadságvágy fogalmainak elkülönítése. A biztonságvágy olvasatomban az egyén saját és szűk környezete életének, életfeltételeinek javulását hivatott elősegíteni, míg a szabadságvágy általánosabb érvényben és tágabb körre hatást gyakorlóan lép fel bármily vélt vagy valós sérelem ellen. Az előbbi tehát pragmatikus, utóbbi értékalapon lép működésbe. A kérdés: mi az összefüggése ennek a demokráciánk milyenségével? Itt kell megemlítenem, hogy a demokrácia ideáltipikus, maximalista modelljét alkalmazom, amiben sok más mellett (pl. alkotmányosság, hatalommegosztás, népszuverenitás és népképviselet, jogállamiság és jogegyenlőség, emberi és kisebbségi jogok intézményesített védelme, többpárti versengés rendszeres, szabad és tiszta választásokkal) jelen van a demokratikus politikai kultúra, azaz az emberek attitűdje, gondolkodásmódja, hozzáállása a demokratikus rendszerhez és a benne játszott szerepükhöz. (Karácsony Gergely, Politikai kultúra és törésvonalak tananyag diasora) Ennek manifesztációja lehet, hogy van-e civil társadalom, benne plurális média, van-e participáció és jogkövetés, van-e átlátható és nyitott közigazgatás. (Gallai Sándor, Politikai rendszerek tananyag diasora)

A politikai kultúra lényege az egyének gondolkodásmódja (forrás: img2.wikia.nocookie.net)

Szabadság vagy biztonság?
 (forrás: http://lenka.mk)

    Mi segíti elő a felsoroltak kialakulását, megerősödését: ha a biztonságvágyunk vagy a szabadságvágyunk az erősebb? A biztonságot preferálók csak akkor fognak szót emelni a plurális média mellett, ha az érzékelt rendellenességek következtében nem tudnak olyan műsorokat fogyasztani, amik az ízlésük, a preferenciájuk szerint való. Például, ha a reklámadó következtében lekerülne a műsorról a Barátok közt, az veszélyeztetné egy kedvelt tevékenység folytatását. Ezzel szemben a szabadságot preferálók már akkor is felemelik a hangjukat, ha olyan tendenciákat vélnek felfedezni, amik valamilyen általuk vallott értéket veszélyeztetnek. Például a reklámadó kapcsán azt sejtik, hogy a cél az ellenzéki mentalitású RTL Klub ellehetetlenítése, ami ütközik azon értékkel, hogy az állampolgár a médiában egyenlő eséllyel tájékozódhasson a különböző vélemények forgatagában. A biztonságvágy pragmatikussága okán tehát csak akkor nyilvánul meg kényszerítő szándékként, ha a politikai gyakorlat átüti az ingerküszöböt. A szabadságvágy értékalapúsága okán azonban már akkor is közbelép, amikor a politikai gondolkodásmód, az értékvilág nem összeegyeztethető azzal, amit az egyén vagy azok egy csoportja képvisel. Így ez utóbbinak alapvetően nagyobb és időben folytonosabb a befolyásolási potenciálja a politika irányába, hiszen akkor és olyan területeken is normatív követelményeket támaszt a mindenkori hatalommal szemben, ahol az előbbi nem vagy csak időszakosan. Azaz a szabadságvágy alkalmasabb a demokratikus politikai kultúra kialakítására, megerősítésére, ezáltal pedig a demokrácia minőségi fejlesztésére.

    Hol is helyezkedünk el mi a biztonság-szabadság skáláján? Ferge Zsuzsa 2010-es, a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek munkája alapján egyértelműen a biztonság oldalán. " Ferge Zsuzsa több helyütt kimutatja, hogy a magyar társadalom számára a biztonság a meghatározó érték, és a magyarok a közép-kelet-európai összevetésben éppen az alacsony szabadságigényükkel tűnnek ki." (Lakner Zoltán, Négy fordulat, Jelenkor Kiadó, 2014. 29. old.) 

    Ezen jelenség az egyik oka azoknak, amik a baloldali ellenzék sikertelensége mögött húzódnak. Az egykori Összefogás szereplői pont az emberek szabadságigényére számítva építették fel a demokráciát, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását középpontba helyező kampányaikat. Ám ezekre a társadalom már csak azért sem rezonált, mert a többség számára nagyobb jelentőséggel bírt a pénzügyi biztonságot ígérő rezsicsökkentés, mint a demokratikus intézményrendszer változásai kapcsán (lásd pl. Alkotmánybíróság) felmerülő elvi aggályok. 

Mi váltja ki a tiltakozást, a biztonság vagy a szabadság iránti igény?
(forrás: MTI fotó, Marjai János)

    Talán nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, véleményem szerint a mostani tüntetéssorozat is inkább a biztonság vágya felől érthető meg. Bár mind a két preferencia megtalálható a megmozdulásokon, ám ha megnézzük, az emberek elsősorban és döntően a túlterjeszkedő állam ellen lépnek fel, amiről úgy vélik, az már a saját és mások egzisztenciáját veszélyezteti. Milyen témák kerülnek napirendre? Netadó, korrupció, magánnyugdíjvagyon, gyermekéhezés, elszegényedés, költségvetés és még sorolhatnám. Hogyan kerülnek a napirendre? Úgy, mint a pofátlanság netovábbja; úgy, mint az életünkbe belemászó hatalom; úgy, mint a saját és mások biztonságát veszélyeztető politikai irányvonal, amit el kell tüntetni. Kevésbé úgy, mint a pofátlanság netovábbja, ami ütközik az értékvilágunkkal. Az "Orbán, takarodj!" ennél fogva elsődlegesen azt üzeni a miniszterelnöknek, hogy adja át a helyét olyasvalakinek, aki biztosítja a tüntetők számára a stabil egzisztenciát, s csak másodlagosan azt, hogy adja át a hatalmat másnak, aki nagyobb szabadságot garantál. 

Mit kíván kezelni a tiltakozási hullám, az okot vagy az okozatot?
(forrás: http://www.risksa.com)

    A domináns, elementáris erővel bíró indikátora a tiltakozásoknak tehát a biztonság iránti igény. Így az elején idézett Deutsch-kijelentéssel csak félig értek egyet. Való igaz, Magyarországon demokrácia van, de nem mondható, hogy normálisan működő, ha a demokratikus politikai kultúra oldala felől közelítünk a tüntetésekhez. Azok csupán félutas megoldások, felemás válaszok az empirikusan érzékelhető demokráciadeficitekre. Ezen megoldások ennek megfelelően nem fejlesztik oly mértékben a demokráciát, mint a szabadságvágy indikátorával lehetne. Továbbmegyek, ezek olyan válaszok, amik a túlterjeszkedő államhatalom kiépülését és oly hosszú ideig tartó sikeressségét hivatottak korrigálni. Ez pediglen pontosan az, ami egy szabadságközpontúbb társadalomban - a politikára való nagyobb befolyásolási potenciál miatt -, s így egy erősebb, stabilabb demokratikus politikai kultúrával rendelkező országban  jóval kisebb eséllyel történne meg. Így a hazai tiltakozási hullám sokkal inkább az okozatot, - a túlterjeszkedő állam intézkedéseit - kívánja kezelni, s csak marginálisan az okot, - a gondolkodásmódot, az értékvilágot a kormányon lévők és a társadalom fejében, aminek következtében kiépülhetett és sikeres maradhatott eleddig a túlterjeszkedő állam koncepciója.

A tekintélyes Fidesz, avagy mi hiányzik a baloldalon?

    Sok minden elhangzik arra nézvést, hogy mitől oly sikeres a Fidesz, s mitől gyengélkedik a baloldali ellenzék (értem ezalatt az egykori Összefogás prominens pártjait, az MSZP-t, a DK-t és az Együtt-PM-et). A legtöbbet emlegetett ok a hitelesség megléte avagy hiánya. Egy, a hitelességet logikailag megelőző fogalmat szeretnék e bejegyzés középpontjába állítani: a tekintély fogalmát. Hangsúlyozom, az írásban a tekintélyt (autoritás) az elfogadottság, a tisztelet, az elismertség szinonimájaként, nem pedig a tekintélyelvűség, a rákényszerítés, a megcsináltatás hatalmának (autoritarizmus) rokon értelmű szavaként használom. (Giovanni Sartori: Demokrácia)

Tiszteled és kedveled azért, amit tesz, vagy tiszteled és tartasz tőle azért, amit megtehet?

 
    A mai magyar politikai életben a legtiszteletreméltóbb párt a Fidesz. Ezt a választási eredmények és népszerűségi indexek sokaságára alapozom. Ha ezt elfogadjuk, fel kell tennünk a kérdést, mitől annyira tekintélyes a politikai véleményt formálók között a kormánypárt. Mit tesz, ami miatt elismerik? Ennek egyik legfontosabb, ha nem a legfőbb elemének tartom a közösségért való cselekvést, az erre való hajlandóságot és igyekezetet. Értem ezalatt a szimbolikus döntések meghozatalát (pl. az új Alaptörvény, a rezsicsökkentés), a más és más politikai vagy gazdasági szereplők (pl. Brüsszel, bankok) ellen vívott szabadságharcokat, vagy akár az erőfeszítéseket arra, hogy "az országot korábban nyomorba döntő baloldal" a lehető legkevesebb politikai teret legyen képes uralni (pl. Orbán Viktornak a Kossuth Rádióban adott nyilatkozata: "Hiába akarják a szocialisták, nem lesznek megszorítások!"). Szeretném kiemelni, hogy ezek pusztán a köznyelvben is használt szófordulatok, amiknek az erkölcsi minősítésétől, igaznak vagy hamisnak való kikiáltásától ezen bejegyzésben tartózkodom. A miniszterelnök és kormánya által használt kommunikációs sémákkal csupán azt próbálom bizonyítani, hogy a mai magyar társadalomban az értünk való cselekvés formáira nagy az igény, jelentős a válaszként adott érzelmi rezonancia. Így az autoritás (egyik) legfőbb forrásává az értünk, a közösségért való cselekvés tehető. Orbán Viktor és a Fidesz, Lánczi András szavaival élve, rendkívül jól érzékeli, jól tudja, mi az a néplélek. A társadalmi igényeket meglovagolva politikai elismertséget, közvetetten politikai sikert farag belőle.

A pártok népszerűsége 2013-tól napjainkig. Egyértelmű a Fidesz dominanciája. (forrás: Ipsos.hu)

 
    Ugyanez már nem mondható el a korábbi Összefogás már említett szereplőiről. Többek között azért, mert nemhogy a velük egyet nem értő, még a saját szavazói körükben sem tudják kivívni a tiszteletet. Hogyan is vívhatnák ki, mikor a közelében sincsenek a Fidesz tehetségének a társadalmi igényekre való reagálásában? De ami fontosabb, hogyan is tudnák elhitetni önnön magukról, hogy a közösségért küzdenek, amikor a választópolgár folyton-folyvást csak azt láthatja, hogy egymással (cica)harcolnak? Itt sem fogamaznék meg értékítéletet a baloldalon zajló meccsekről. Csupán azt állítom, hogy ezek súlyosan aláássák a tiszteletet a szavazókban.

A díszlet nem elég a tisztelet kivívásához (forrás: mno.hu) 

    Sokszor mondják, hogy a baloldal nem értette meg április 6-a üzenetét, nevezetesen, hogy a hitelességükre építsenek. Én ezt az üzenet részleges megértésének tartom. Hitelesség az, hogy el tudom hinni, mind ésszel - s a politikában, ami az érzelmekre erősen hatni akaró játék -, mind szívvel azt, amit a másik mond. Ám ezt csak akkor vagyok képes megtenni, ha komolyan is tudom venni az illetőt. Ez a tekintély, ez az autoritás, ami az alapját képezi a hitelességnek.



    Ami látható, hogy a kormányváltásra legesélyesebb baloldali pártok évek óta súlyos autoritásdeficittel küzdenek. Amíg e problémát nem sikerül megoldaniuk, addig az oly sokat emlegetett hitelességi válságot sem fogják tudni hatásosan kezelni. Ha az ellenzéki erők újra komolyan vehetővé akarnak válni, a mostaninál jóval erősebb alapokat kell hozzá lefektetniük. Erre az önkormányzati választások után lesz még három és fél évük.

Van-e cigánybűnözés ma Magyarországon?

    A válaszom: igen, van. De közel sem olyan értelemben, ahogy azt manapság használják. Hadd világítsam meg ezt, mielőtt a rasszizmus vádjával illetnének.

A Jobbik kerecsendi demonstrációja 2012 októberében. Valóban a cigányok miatt beszélhetünk cigánybűnözésről? (forrás: alfahir.hu)

    Tegyük fel, elkövetett egy bűntettet egy cigány és egy nem cigány ember. A bűn mindkét esetben ugyanaz volt, a körülményekben sincs különbség, egyedül az elkövetők bőrszíne volt más. A romák iránt előítéletes ember melyik bűnesetet fogja kritikusabban szemlélni? Azt, amelyiket a kisebbséghez tartozó személy hajtotta végre. Az előítéletes embert nem fogja érdekelni, hogy a bűnözés nem etnikumspecifikus, hogy az sokkal inkább a gazdasági és szociális helyzettel van összefüggésben. Az előítélet nélküli ember mindezt figyelembe veszi, ezért nem is fog különbséget tenni a két bűneset súlyossága között. Az előítéletesen gondolkodó egyén azonban azt fogja mondani, hogy a cigány által elkövetett bűn negatívabban ítélendő meg. Állítja mindezt a bőrszínre és a hozzá kapcsolt sztereotípiákra alapozva.

Az előítélet nem kedveli a realitást

  És itt válik el egymástól az előítélet és a realitás. Ma Magyarországon nem kevesen vannak, akik hajlamosak az előítéleteik mentén gondolkodni a cigánykérdésben. Számukra úgy tűnik, létezik cigánybűnözés, és ezáltal lesz az valódi probléma, amivel foglalkoznunk kell. Amikor egy cigányt ötvenezer forintra büntetnek, mert leejtett/eldobott egy papír zsebkendőt; amikor a cigányokat a kalauz nem engedi fel a vonatra mindaddig, amíg fel nem mutatják a jegyüket; amikor a számozott utcák lakóit Miskolcon kívülre kívánják költöztetni; amikor Tatárszentgyörgyön gárdisták vonulnak fel, megfélemlítve a helyi cigányságot; amikor jogos aggodalomként merül fel a cigánybűnözést politikai témává emelő Jobbik lehetséges váltópártként való említése, akkor már kell beszélnünk cigányproblémáról és cigánybűnözésről. Kell beszélnünk, mivel mindezek reakciók a cigányoknak tulajdonított negatív vonásokra, akármennyire is megkérdőjelezhetőek ezen vélekedések erkölcsössége, akármennyire is nem vizsgálják a valódi okokat. Kell beszélnünk, mert az előítéletes emberek úgy gondolják, hogy a probléma etnikai alapon létezik, ennek megfelelően fognak viselkedni, ezzel teremtve meg az igazi problémát. Kell beszélnünk, mert az előítéletek elszenvedőit ugyanúgy fenyegetik, hogy az előítéletek csapdájába esnek. Kell beszélnünk, mert a cigányprobléma, a cigánybűnözés káros hatásai tetten érhetők a mindennapjainkban is, amiket egy jóérzésű ember nem hagyhat figyelmen kívül.

    Igen, van ma cigánybűnözés Magyarországon. Csak éppen a kisebbségi honfitársaink ennek elsősorban nem okozói, hanem áldozatai. Akik megteremtik, életben tartják és erősítik e morálisan megkérdőjelezhető fogalmat, azok a romaellenes előítélkezők. A magyarokkal mint etnikummal szemben előítélkező cigányok legfeljebb asszisztálnak a fogalmat tartalmi elemekkel megtöltő folyamathoz. A cigánybűnözés viszont nagy részben a többségi társadalomhoz tartozó előítélkezők erkölcsi problémája és felelőssége. Ha azt szeretnénk, hogy a közbeszédben ne fordulhasson elő többet e szó, a probléma kezelését önvizsgálattal kell kezdenünk.

Álmodtam egy barackfáról

    Június 4. - a Nemzeti Összetartozás Napja 2010 óta. Ideális alkalom különböző kulturális rendezvények szervezésére. Jómagam is tagja vagyok egy közösségnek, ami egy ilyen program keretében (is) szolgálja a nagyérdeműt. Megírtam a társaimnak, hogy elvi megfontolásból nem veszek részt ezen a fellépésen, amivel értetlenséget váltottam ki sokakban. Ők azt mondják, ez nem pártpolitikai rendezvény, ezért az lenne a helyes, ha a közösség érdekeit tartanám szem előtt. S való igaz, a Nemzeti Összetartozás Napja nem pártpolitkai esemény. Ám ha megvizsgáljuk, hogy milyen politikai környezetben fogant meg e nap gondolata és gyakorlata, akkor azt mondhatjuk, hogy pártpolitikai funkcióval rendelkezik. Pártpolitikai vagy pártpolitikai funkciójú, nem ugyanaz. Én ez utóbbit igyekszem bizonyítani a következőkben a Nemzeti Összetartozás Napjára nézvést.

Megemlékezünk Trianonról - ennyi lenne csupán?

Az általános gyakorlat: egységképzés a másik ellen

    A pártpolitikai szerep alátámasztásához hadd menjek vissza az időben pár évtizedet. A hidegháború idején a két szuperhatalmi tömb vezető ereje, az USA és a Szovjetunió is arra törekedett, hogy minél nagyobb, minél egységesebb képet tudjon mutatni mind befelé, mind kifelé. Ezért igyekeztek megtalálni azt a közös nevezőt, amivel a leghatásosabban képesek az egységüket megteremteni és a másik ellen fordítani. Az USA esetében ez az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok, valamint a demokráciába, mint a legigazságosabb berendezkedésbe vetett hit volt. A Szovjetunió ezzel szemben megtalálta a proletariátus vezető szerepének hangoztatását, az univerzalizmust, az osztályharcot, a tőke- és imperializmusellenességet. Mind a két hatalom általános gyakorlatként a saját maga által konstruált egységét próbálta felhasználni arra, hogy az éppen releváns eszközökkel visszaszorítsa a másikat, amennyire lehetséges.

    Magyarországon 2010-től kezdődően kiteljesedett és új elemmel is bővült a hidegháború idején is tetten érhető, az adott oldal elvi igazolását és a másik fél tagadását célzó egységképzés gyakorlata. A továbbiakban a két legnagyobb egymásnak feszülő erő, a baloldali blokk és a Fidesz egységképző eszközeit fogom sorra venni.

 

Az Összefogás célja (forrás: MTI/Vajda János)

    A szövetségre lépő baloldali pártok 2014-ben egyetlen célt tűztek ki maguk elé: ha törik, ha szakad, ezt a kormányt le kell váltani! Ez politikai cél, amihez politikai egység szükségeltetik mellettük és a Fidesz ellenében. 2012-től kezdődően, amikor már sejthető volt az új választási eljárásról szóló törvény mibenléte, annak lehettünk tanúi, hogy a baloldali ellenzék milyen kacskaringók útján találja meg azt a formát, amiben szerintük a legnagyobb eséllyel indulhatnak Orbánék ellen. Ennek keretében meg kellett találniuk azt a közös nevezőt is, amire felfűzve a kampányukat meg tudják teremteni a kormányváltó egységet. Ez a nevező a demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállítása lett, amit erkölcsi alapon igyekeztek a Fidesz kritikájaként megfogalmazni. Az egységképzés tehát politikai alapon zajlott, politikai eszközök segítségével. Az már más kérdés, hogy nem volt elegendő a politikai teljesítmény ahhoz, hogy mindezen üzeneteket hitelesen fordítsák le az átlag választók nyelvére.

A nemzeti alapú egységesítés célja
(forrás: MTI/Szigetváry Zsolt) 

    A Fidesz ezzel szemben mást valósított meg. Nem politikai, hanem úgymond nemzeti alapon kezdte el kialakítani a saját egységét. A cél ugyanaz, mint az ellenzék esetében, politikai egységet létrehozni saját maga mellett és a kormányt leváltani akarók ellenében. Ám az egységképzés eszköze, az a bizonyos közös nevező túlmutat a szigorúan vett politika dimenzióin. A kormánypárt a nemzetet tette meg az egység legfőbb ismérvének. Miért pont azt? Miért nem hagyományos, pusztán politikai nevezőt keresett magának? Azért, mert egy kormánynak semmi sem adhat nagyobb legitimitást, mint maga a nemzet. Ha egy politikai erőt a teljes nemzete támogatja, onnantól kezdve hatalma és ténykedése megkérdőjelezhetetlenné válik. A 2/3-os többség pedig megteremtette annak a lehetőségét, hogy a nemzetre való hivatkozás hiteles legyen. Ám ezt az egységet folyamatosan építeni és újraépíteni kell, meg kell teremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a nemzet mint az egységképzés eszköze ne avuljon el, ne merüljön feledésbe, s továbbra is felhasználható legyen legitimációs célokra. Nem hiába azt tette meg Orbán Viktor a 2014. április 6-i eredmények legfőbb üzenetének, hogy a nemzet még sosem volt ilyen egységes.

    S itt jön képbe a Nemzeti Összetarozás Napja, mint ennek a gondolkodásnak a szolgálóleánya. A Nemzeti Összetartozás Napjának funkciója a kormánypárt által teremtett és felhasznált nemzeti egységképzés, ahol e rendezvény a politikai visszaigazolás megteremtésének és demonstrálásának az eszközévé válik. Ettől függetlenül a helyben megrendezett esemény lehet pártpolitikától mentes. Ám összességében maga az ünnepség és annak szellemisége az, ami átpolitizáltsága révén nem mondható pártpolitikától mentesnek. A Nemzeti Összetartozás Napja tehát szerepéből adódóan a Fideszhez köthető. Én pedig elvi alapon nem veszek részt fellépőként olyan rendezvényen, ami bárhogyan akármelyik politikai szereplőhöz köthető. Légyen az a Fidesz, az MSZP, a Jobbik, az Együtt-PM, bárki.