Az Iszlám Állam mint az önidentitásunk (újra)felfedezésének segítője

Figyelem, a bejegyzés felkavaró képet tartalmaz!

A Bataclan a terrortámadás után.
Forrás: documentingreality.com

     Kétségtelen tény, hogy az Iszlám Állam (IS) napjaink egyik legfontosabb, legégetőbb problémái közé tartozik úgy a Közel-Keleten, mint az euroatlanti térségben. Ugyanakkor az IS léte, sikerének titkai és veszélyei az egyik legkomplexebb témáját adják a mai közbeszédnek. Éppen ezért fontos és mindenképpen előremutató, ha születnek olyan munkák, mint Arany Anett, N. Rózsa Erzsébet és Szalai Máté ’Az Iszlám Állam – Következmények’ című tanulmánya, mely részleteiben és összefüggéseiben elemzi a szervezet kialakulását, környezeti viszonyait, mozgási és cselekvési terét, illetve működésének hatásait. 

  A legtöbben az IS kapcsán csupán a negatívumokra koncentrálnak, ami érthető is. Kinek jutna eszébe arról gondolkodni, hogy mit profitálhatunk az IS térnyeréséből, amikor tömegeket mészárolnak le a Bataclanban, vagy amikor egy agymosott kisgyermek az IS katonájaként hidegvérrel túszokat végez ki? Azonban az első sokk elmúltával, ha meg akarjuk érteni a jelenséget s benne magunkat, érdemes belegondolni: vajon van-e mindennek pozitív oldala?

     Véleményem szerint van; ez pediglen az öntételezésünk, az önidentitásunk hangsúlyosabb előtérbe kerülése. Johann Gottlieb Fichte német filozófus gondolatait hívom segítségül az állításom alátámasztására. 

Johann Gottlieb Fichte. Forrás: wikimedia.org

     Fichte azon kérdést teszi fel olvasóinak, hogy vajon hogyan jutunk öntudatra. Mit jelent arról tudni, hogy létezünk, hogy én én vagyok, egy autonóm személyiség, saját vágyakkal, akarattal, értékvilággal? Hogyan jutok el például én odáig, hogy kimondhassam: Petróczi Rafael vagyok, nem csupán egy az emberek sokaságában. Fichte az akarást teszi meg ennek origójaként. Az egyénnek akarnia kell, hogy önálló egyéniség válhassék belőle. Ez azonban nem történhetne meg, amennyiben az egyén akarata nem lenne képes akadályokba ütközni, másképpen nem is lehetne akarás. Az akadályt pedig mindaz képezi, ami nem-én, azaz – praktikusan – a más egyének akarata. Az akarást tehát – a más szabad és eszes lényekkel való heterogén interakcióink révén – mint akarást váltja ki belőlünk a környezetünk. Egyszerűbben szólva: az ember a másokkal való konfliktusok által lesz önálló egyéniség. Példának okáért, amikor a gyermek megtagadja a szülői kérést – ne focizz a lakásban és társai – azáltal megkülönbözteti magát másoktól, elsősorban magától a szülőtől.

     Ugyanez történik az IS kapcsán is, csak nem direkten az egyéni, hanem a kulturális és a civilizációs öntételezés terén. Adott egy eltérő gondolkodásmóddal és akarattal rendelkező szervezet, mely a belső logikájából és saját identitásából fakadóan támadólag lép fel a nyugati világgal szemben, a mi szemszögünkből megbocsáthatatlan bűncselekményeket hajtva végre. S mi a válasza erre a nyugati civilizációnak, úgy a közvéleménynek, mint a politikának? Hogy ez borzalmas, elfogadhatatlan. Szörnyülködünk a terrortámadásokon, definiáljuk, hogy mi ezzel szemben ezt meg ezt gondoljuk a világról, a társadalomról s benne önmagunkról. Vezető politikusok élőlánccal tiltakoznak az IS tevékenysége ellen, kifejezvén, hogy a nyugati rend alapja az emberek élethez való joga, a vallási üldöztetéssel szembeni állásfoglalás, a konfliktusok lehetőségekhez mérten emberhez méltó rendezése és megannyi más dolog. A kormányaink haderőt vezényelnek az IS visszaszorítására, légicsapásokat intéznek a területén, országaikban ezzel egy időben biztonsági intézkedéseket foganatosítanak, ezáltal igyekezvén szavatolni állampolgáraik védelmét. Mi ez, ha nem az identitásunk újrafelfedezése, megerősítése egy másik féllel, egy másik akarattal való ütközés révén?

A megvalósult öntételezés: menet vezető politikusok részvételével a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért merénylet után.
Forrás: redalertpolitics.com

     Az ember társas lény, az egymással való interakciói révén válik egésszé és változik folyamatában is. Ugyanakkor az emberiség heterogén mivoltának inherens eleme a csoportképzés, a hasonlóság keresése, a hasonlóval való kapcsolat kiépítése. E hasonlóság, a gondolkodásban, az értékvilágban, az identitásban meglévő közös elemek adják a csoportképzés alapzatát, amit újra és újra, időről időre fel kell fedeznünk és meg kell erősítenünk magunkban ahhoz, hogy társasági mivoltunkból fakadóan egészségesen tudjunk létezni, ne pediglen magányos, elveszett lelkekként bolyongjunk a mindennapokban. Az IS jelentette fenyegetés – ebben az értelmezésben – globális szinten erősíti a civilizációnk közös elemeit, az összetartozás érzését, hozzásegítve minket ahhoz, hogy mint autonóm csoportosulás, mint közösség képesek legyünk betölteni a funkciónkat.

A politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása – avagy mire szavazunk október 2-án?

     A jelen írás reflexió Dunay Pál: Biztonságpolitika – ha lenne… című, a HVG hasábjain megjelent cikkére. [1] A szerző egy olyan jelenséget állít írásának fókuszába, amit én úgy hívnék, hogy a politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása. Mert miről is szól e jelenség? Arról, hogy a tömegpártok leáldozásával, a néppártok felemelkedésével, a demokratizálódási hullámokkal, a meghatározott értékrendi irányok mentén szerveződő nemzetközi intézményrendszer fejlődésével egyre fontosabbá vált, hogy a politikai aktorok minél szélesebb felületen, minél hatékonyabban tudják elérni a már meglévő és a még maguknak megnyerni kívánt tömegeket, választói csoportokat. Az új helyzetek új megoldásokért kiáltottak, a politikai elit pedig – nem csak hazánkban – sikeresen alkalmazkodott. A változás egyik eleme, hogy a politika kifinomult eszközökkel igyekszik igaznak feltüntetni a látszatot, még ha az szembe is megy a valósággal. A szavazó pedig – tisztelet a kivételnek – nem a valóságra, hanem a látszatra szavaz. Például annak a látszatára, hogy ki a nemzeti, ki védi meg őt, ki a kormányképes stb. S csak kevesen járnak annak utána, hogy a vélelmeik mennyire támaszthatóak alá tényekkel, adatokkal, empíriával. 

Forrás: https://international.tau.ac.il/ma_political_science [2016. 09. 30.]

    

    A politika persze soha nem volt mentes a látszatteremtéstől, nincs új a nap alatt. Elég az ókori Róma principátusi rendszerére gondolnunk, ahol Augustus megannyi külsőséggel igyekezte leplezni egyeduralmát. A mostani kormányzat pediglen modern eszközökkel (ld. professzionális kommunikáció, a médiaviszonyok, a közjogi rendszer, az intézmények átalakítása stb.) hasonlóképpen a látszatteremtést segíti elő a szavazók megnyerése érdekében. És – morális aggályai ellenére – a belpolitikai térben a hatalmi szempontok alapján e metódus legitimnek tekinthető. Nem kell, hogy a különböző policy területeken, mint amilyen az oktatás, az egészségügy, vagy épp a cikk megírásának kiindulópontjául szolgáló kül- és biztonságpolitika, tökéletesen teljesítsen a kormányzat. Bőven elég neki az, ha egy parlamenti 2/3-ot eredményező tömeg elhiszi neki, hogy itt minden a lehető legnagyobb rendben van. Vagy ha nincs is, ez a legtöbb, ami elérhető az adott körülmények között, s mindenki más még ennyire se lett volna képes. Vagy ha túl kockázatos egy téma jelenléte számára, akkor a napirend alakításával elfedje azt. 

Forrás:
http://quotesgram.com/
[2016. 09. 30]

    Ami viszont megengedhető és józan ésszel – még ha kissé erőltetetten is – igazolható, az már nem fér meg a politika oly területein, ahol nem csak az istenadta népre van elsősorban hatással a politizálás minősége, hanem más országok, fontos emberek, más nemzetek politikai elitjének véleményére, viszonyulására, s így közvetve Magyarországra is. A kül- és biztonságpolitika pediglen tipikusan ilyen közeg. Itt a politika = látványkonyha képlet, ahogy Dunay érzékletesen megfogalmazza, visszatetszést szül, ami előbb vagy utóbb konkrét döntések, határozatok, direkt hatások formájában a látványhajhász kukta fejére hull vissza. A cikkíró fel is sorol pár példát ezen folyamat relevanciájának igazolására. 

    Mi történik tehát a 2010-es kurzusváltás óta? Az, hogy a kormányzó hatalom feláldozta az érdemi tartalmi és konzekvens politikai gyakorlatot a policy területek oly szegmenseiben, ahol ez már az országnak mint entitánsnak képes károkat okozni. A tartalom konkrétan a kül- és biztonságpolitikában oly értelemben nem változott, hogy a vállalt kötelezettségeinket - ahogy Dunay rámutat - akárcsak korábban, most is, azóta is hanyagoljuk. Abban az értelemben viszont igen, hogy a kül- és biztonságpolitika – ahogy az már szinte elemzői közhellyé nőtte ki magát – belpolitikai tartalommá, annak egyik alrendszerévé lett. Ez viszont csak úgy valósulhatott meg, hogy az utóbbi számító, hatás- és szavazatvadász, mégis igazolható logikáját és szabályrendszerét a regnáló hatalom ráerőszakolta az előbbire. Így jutunk el a politikai kommunikáció professzionalizációjának évek óta és ma is látható, egyre aggasztóbb elburjánzásához. S újabb állomásként október 2-án is minden bizonnyal ezen folyamat legitim mivoltát fogja megerősíteni a magyar nép, mely ismételten erős alapot fog szolgáltatni a Fidesz-KDNP pártszövetségnek arra, hogy 2018-ra készülvén is csak annyit kelljen mondania: „Folytatjuk!”

---

[1]  Dunay Pál, 2015: Biztonságpolitika – ha lenne… http://hvg.hu/velemeny/20151001_Biztonsagpolitika__ha_lenne [2016. 09. 18.]

„Ha Magyarországra jössz...”, meg kell tanulnod egyszerűen beszélni

    Volt egy tanulságos vitám nemrég. Röviden: az egyik szakmai közösségünk kommunikációs felületén megfogalmaztam azon kritikámat, hogy véleményem szerint sok olyan kérdés vetődik fel e platformon, amikre a válaszok két kattintásnyi és tíz másodpercnyi távolságra vannak. Úgy gondoltam és gondolom, hogy ez káros, mert az egyén ahhoz szokik hozzá, hogy az egyszerű problémákat is mások oldják meg helyette. Ez rövid távon kétségkívül egyszerű és hatékony módszer, ám hosszú távon nem kifizetődő, mert előbb vagy utóbb szembesülni fog az ember olyan helyzetekkel, problémákkal, amiknek a megoldásakor az ilyesfajta támogató közösségi háló nem adott. S ekkor azok, akik a kényelmesebb utat járták addig, nagy valószínűséggel elvesznek, kétségbeesnek, megbénulnak a feladat láttán, ahhoz hozzá sem tudnak kezdeni. Ezzel ellentétben, ha ráneveled magad arra, hogy önálló és talpraesett légy, hogy feltaláld magad a legkülönbözőbb szituációkban, akkor segítség hiányában is meg fogod tudni állni a helyed. Az ezt ellenpontozó vélemények úgy szóltak, hogy az említett felület funkciója a kérdezés és a segítségnyújtás, bármilyen felvetésről legyen is szó.

A beszédmód hatással van a vita minőségére
Forrás: marksvh.nl

    A vita azonban, ami a végére személyeskedésbe fulladt, csak látszólag zajlott ekörül. A valódi és legfőbb vád velem szemben az volt, hogy okoskodom, hogy magas lóról beszélve lenézem a többieket, azt sugallva, hogy ostobának, butának, akár gyengeelméjűnek tartom őket. Miből táplálkozott ez a vád? Véleményem szerint az eltérő beszédmódokból s abból, hogy ezt – én legalábbis biztosan – nem ismertem fel a szóváltás alatt. Erre utólag a csoport két tagja világított rá. Hadd idézzem az egyiküknek arra adott válaszát, hogy miben hibáztam: Abban, hogy „az arisztokrata soha nem fog tudni józan párbeszédet folytatni egy munkásosztálybelivel, leszámítva, ha személyes viszony van közöttük. A távolságban a szavak elhalnak, és a rangok beszélnek. Hiába próbáljuk összeházasítani őket az egyenlőség és a szabadság nevében. A te kritikád mindig kioktató lesz számukra, az ő kritikájuk mindig gunyoros lesz számodra. Te felülről beszélsz, ők alulról. Hiába próbálsz te egy senkiföldjéről hozott érvvel rámutatni a nyilvánvalóan racionális viselkedésre, azt ők mindig a mögöttes pozícióknak fogják tulajdonítani. Közös a nyelvünk, de ez az egyetlen metszete a két univerzumnak. (…) Amikor te beszélni próbálsz velük, (…) annyit látnak benne, hogy Rafa [becenév] kioktatja a butákat. Megfelelnek az emberi társadalom irracionális törvényeinek.” 

    Az éleslátása a megszólalónak abban áll, hogy felismerte: az, hogy hogyan gondolkodunk, hatással van mind a kifejezésmódunkra, mind mások üzeneteinek értelmezésére. Az említett arisztokrata-munkásosztálybeli ellentétpárok közti különbséget arra redukálom le, hogy míg az ún. „munkás” gondolkodása az egyszerű, közvetlen stílust, illetve a lényegretörő és velős mondatokkal operáló beszédmódot preferálja, addig az ún. „arisztokratáé” a gondolatainak átadását azok bonyolultságában, a lehető legteljesebb formájában. Más megfogalmazásban, a nép egyszerű gyermekeként beszélsz, vagy az értelmiség elefántcsonttornyából. Hangsúlyozom, ez nem a dolgok leegyszerűsítését vagy túlbonyolítását jelenti (bár kétségtelenül lehetnek következményei erre nézvést is), hanem pusztán eltérő igényeket önmagunk megértetésére. Ősi ellentétpár ez; az egyszerűséget kedvelő utálja, nem érti a bonyolultan fogalmazót, mert számára annak stílusa túlságosan fennkölt és távolságtartó, túlságosan szőrszálhasogató és mesterkélt, ami arrogánsnak hat, s ezért visszatetszést keltő. Az összetett beszédet igénylő ugyanakkor utálja, nem érti a letisztultan fogalmazót, mert képtelen felfogni, hogy amaz miért nem képes elfogadni őt, s miért támadja azt a beszédmódot, ami pusztán redukálni kívánja a félreértések, félreértelmezések lehetőségét. Az ellenem felszólalók leginkább azért támadtak, mert irritálta őket mindaz, amiket az imént felsoroltam. Engem pedig frusztrált, hogy hiába próbálom egyre precízebben és körültekintőbben leírni a véleményemet, egyre-másra csak az iróniát, a gúnyt és a személyeskedést kapom. Azaz ők – úgy látom – nem a mondandóm tartalmára reagáltak, hanem a stílusomra. Ezen interakció tudatosulásának hiányában pedig én nem az általam belőlük kiváltott indulatokra válaszoltam, hanem a vélelmezett tartalmi kritikákra. Mi történt tehát? Az egymás megértésének hiánya a másik melletti elbeszéléshez, s végső soron veszekedés típusú vitához vezetett. 

Ernest Gellner
Forrás: upload.wikimedia.org

    S míg mielőtt megkapom a kritikát, hogy összemosom a beállítódásokat, a gondolkodás- és beszédmódokat a munkás és arisztokrata társadalmi kategóriáival - implicite degradáló módon az engem kritizálókat munkásoknak kiáltva ki, magamat pedig az arisztokrata jelzővel fényezve - pontosítanám ezen rangok mibenlétét Ernest Gellner filozófus és szociálantropológus példáján keresztül, amit A nacionalizmus kialakulása – a nemzet és az osztály mítoszai (In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Rejtjel, Budapest, 2004. 45–78.) című írásában fejt ki. Régen, az agrár társadalmakban releváns volt a gondolkodásmódokat ezen társadalmi státusokhoz kötni. Ugyanis akkor a professzionális oktatás révén csupán a népesség egy kiváltságos szelete férhetett hozzá a tudás kifinomult formáihoz (Gellner megfogalmazásában a magas kultúrához), ami a saját továbbgondolásom alapján megteremtette az esélyét a bonyolultságot és a részleteket kedvelő gondolkodás- és kifejezésmód elsajátításához. Ezzel szemben a (mezőgazdasági) munkásnak, az előnyöket nem élvező tömegnek nem adatott meg az ilyesfajta tudás elsajátításának lehetősége sem. Így született meg a két eltérő kultúra, a „munkásé” és az „arisztokráciáé” [saját szóhasználat], amik ellentétben állhatnak egymással. „A »magas« és az »alacsony« stílus között markáns eltérés alakul ki; ez gyakran egészen a kölcsönös érthetetlenségig fokozódhat.” (Ernest Gellner) Ma nyilvánvalóan nem Agráriában élünk, mostanra – ideáltipikus és általános értelemben – mindenkinek lehetősége van a közoktatáson keresztül tehetsége kibontakoztatásával és szorgalma révén a társadalmi ranglétrán való elmozduláshoz. Amiről beszélek tehát a megnevezett társadalmi rangok kapcsán, az a gondolkodásmód és a kívánatos beszédmód milyensége, amik manapság kevésbé függnek az elsajátított tudástól, mint inkább az egyéni preferenciáktól. A komoly tudással (ami nem összetévesztendő a gondolkodásmóddal) rendelkező egyén is vélheti úgy, hogy mindazt, ami a fejében van, egyszerűen, lényegretörően kell megfogalmaznia. S hasonlóan a kevésbé pallérozott elme is érezhet késztetést arra, hogy a gondolatait részletekbe menően kommunikálja. Az eltérő gondolkodásmódok és preferenciák gyökere azonban az agrár társadalom szerepleosztásában található meg tisztán, s rajtuk keresztül tudtam érzékletesen rávilágítani a köztük lévő különbségekre.

    Gondoljunk bele, milyen politikai vonzatokkal járnak az eddig leírtak! Három példát mutatok be szemléltetésként.

  1.) A politikai mainstream romastratégiáinak irrelevanciája a nem roma, de a cigányprobléma mindennapi valóságával szembesülő lakosság körében. 

Mi a tipikus érv az utóbb említett sokaság részéről, amikor a bonyolultan gondolkodó szakpolitikus megfogalmazza, hogy a roma népesség egy része a gazdasági helyzetéből és az őt érő diszkriminációból adódóan okoz kellemetlenséget, kárt, amit ilyen meg olyan felzárkóztatási programokkal lehetne orvosolni. Az, hogy bezzeg az a nagyokos könnyen beszél onnan fentről. Jönne ide élni a cigányok közé, mindjárt megváltozna a véleménye. Mi váltja ki ezt a kritikát? Az, hogy az egyszerűséget, a könnyen láthatót preferáló érintettek a szakmázó, elvont fejtegetéseket szőrszálhasogatónak, a valóságtól elrugaszkodott humbugnak tartják. 

  2.) A technokrata politikai érvelők – gondolok itt elsősorban Bokros Lajosra és Bajnai Gordonra – irrelevanciája a magyar politikai kultúrában.

A technokrata, szakértői érvekre a mai magyar politikai kultúrában – a tapasztalatok alapján – alacsony kereslet van. A Bokros-csomag helyességét magyarázhatja úgy annak tulajdonosa, hogy az a magyar gazdaságot a csődtől mentette meg, alátámaszthatja ezt statisztikák tömkelegével is, mindhiába. Az egyszerűséget preferálónak ez üres okoskodás, a megélt valósággal ellentétes önmosdatás lesz csupán. Ugyanígy, Bajnai Gordon és köre is hivatkozhat(ott) arra, hogy a 2008-as válság sokkal rosszabb következményekkel járt volna az ex-miniszterelnök szakértői kormányzása nélkül, mindhiába. A szakmaiság jelszava önmagában kevés Magyarországon ahhoz, hogy választást lehessen nyerni vele. Túl elvont, túl általános, túl semmitmondó. Bajnai érzékelte ezt, s megpróbálta a politikai imidzsét egyéb elemekkel is kiegészíteni, ám saját hibái és más, külső tényezők hatására ez nem bizonyult elegendőnek.

 3.) A bevándorlópárti argumentációk irrelevanciája Magyarországon a mostani politikai környezetben.

Ez első látásra a legegyszerűbben megmagyarázható eset. A magyar népesség döntő többsége bevándorlásellenes, így politikailag kártékony, ha ezt cáfoló álláspontot képvisel a politikai szereplő. Azonban a téma szempontjából van egy ezt kiegészítő ok is. Nevezetesen, hogy a bevándorlókat mint veszélyforrást számon tartó érvelések könnyen kommunikálhatók egyszerű, a megértést elősegítő nyelvi panelekkel. A legékesebb példa erre a plakátkampány volt. „Ha Magyarországra jössz...”. Mindenki tudja folytatni az idézetet, s mindenki könnyen képes is átlátni azt a logikai láncot, amire ezek a szövegek épülnek. Egyszerű, könnyen érthető, szókimondó, logikusnak ható, ezért működik. Milyen alternatívák merültek fel eddig az ezzel ellentétes oldalon? Jók nekünk a bevándorlók, mert gazdasági előnyöket hoznak, mert növelik a foglalkoztatottságot, mert emelik a lélekszámot. Mik a tárgyai ezen érveléseknek? Gazdaság, foglalkoztatottság, lélekszám - mind-mind sokkal szakpolitikaibb, s éppen ezért mélyebbre ásó gondolkodást igénylő fogalmak. A kormánypárti oldalon viszont a kultúra, a törvény és a munka mindenki által használt értelmezésével sokkal könnyebb elérni a kívánt célt. S ez a befogadhatóságbeli különbség találkozott az általános bevándorlóellenes érzülettel. Többek között e két elem kombinációjának köszönheti a Fidesz-KDNP a fokozatos erősödését ebben az évben.

    Ami világosan látszik ezen példákból, hogy az egyszerűségre, egyértelműségre törekvő gondolkodásmód komoly ellentétbe kerülhet politikai értelemben is az elvontságot, a bonyolultságot előnyben részesítő társával szemben.

Egyszerűség vagy bonyolultság - kinek van felelőssége?
Forrás: wavecommunications.co.uk

    Magától adódó kérdés: hogyan lehetne feloldani az ellentmondásokat? Cselekvő pozícióban véleményem szerint a bonyolultság van, azon oknál fogva, hogy ő szól fentről. Nem várhatjuk el ugyanis a lentről beszélőtől, hogy úgy értelmezze a fentről jövő impulzusokat, ahogyan azt az impulzust kiadó akarja. Miért nem? Mert egy tőle idegen gondolkodásmódot kéne használnia ehhez. Persze ugyanez elmondható a magát részleteiben hitelesen kifejezni akaróról is fordított esetben, azonban van egy fontos különbség. A fentről beszélő identitása az, hogy megértsen mindent a maga bonyolultságában. Ha hű akar maradni önmagához, akkor meg kell kísérlenie azon kommunikációs folyamat mibenlétének és működésének feltárását, mely közte és az egyszerűséget igénylő társa között zajlik, s amely az értelmezésbeli félresiklásokat is magába foglalja. Ha ezen elemzés elvégeztetik, s a fent írtakhoz hasonló eredményre jut, akkor a fentről kommunikáló egyén felelősségévé válik, hogy vállalkozzon a probléma megoldására. 

    Mégis hogyan? Mivel a lentről beszélőtől nincsen joga változtatást kérni, ezért neki kell a másikhoz idomulnia. S itt sejlik fel álláspontom szerint a legnagyobb paradoxona a problémának, sőt, ennek a bejegyzésnek. Hiába látja át ugyanis a fentről beszélő a helyzetet, azon képtelen lényegileg változtatni. Miért? Mert ugyanúgy, ahogy az egyszerűséget preferáló társa, ő is a saját gondolkodásmódjába van zárva. Megpróbálhat egyszerűen beszélni, de gondolkodni nem fog tudni egyszerűen. Megszületik egy gondolat, egy gondolatmenet, de a megszületés mikéntjén nem tud változtatni; az ugyanúgy a bonyolultság, a részletek jegyében fog megfoganni. Amit az összetettség és a részletesség híve tenni tud, hogy megpróbálja egyszerűen kifejezésre juttatni a mondandóját. De az már nem lesz ugyanaz. Ha egy érvet, fejtegetést a valós struktúrájától eltérően próbálunk megfogalmazni, akkor szükségszerűen torzulni fog annak jelentése, az más lesz, mint amire eredetileg gondoltunk. Így a fentről beszélő csupán tüneti kezelését tudja adni a problémának, s ami a legrosszabb, önmagát, önnön identitását megcsorbítva kell ezt megtennie. Hiszen a beszédmódján kénytelen egyszerűsíteni, miközben a gondolkodásmódja, s ezáltal a beszédmódbeli preferenciái nem változnak. Hogy is lehetne ez másképp? Hiszen maga a felismerés, hogy változtatni kell, azon a gondolkodásmódon alapul, ami a probléma okozója. Ezen írás is egy vita menetének és interakcióinak szisztematikus, részletgazdag végig- és továbbgondolása, s a mondanivalóját tekintve a puszta léte is abszurditás. Ha tehát a megoldás felé tett nulladik lépés sem mentes a probléma forrásától, mégis hogyan lenne kivitelezhető a baj érdemi orvoslása?

A System of a Down esete Ankarával

„Az évszázados tagadás és az örmény-török kapcsolatok rendezetlenségének leképeződése, hogy a System of a Down 2015-ben nem léphetett fel Ankarában, hiszen koncertsorozatuk apropója az örmény népirtás századik évfordulója volt. Petróczi Rafael írásán keresztül megérthetjük, milyen nézőpontok és motivációk mentén csapnak össze a török és örmény diplomácia képviselői.” (by Corvpol)

Az első publikációm, ami a saját oldalamon kívül jelenik meg. Az írás egyben átdolgozott változata a Mathias Corvinus Collegium Közép-Európa szakirányának felvételijére készített munkámnak.

http://corvpol.hu/a-system-of-a-down-esete-ankaraval/

Forrás: fanart.tv

„Nem akarok hallani a bajokról, meg politikáról!”

    Kedves olvasó! Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést: véleménye szerint politizál a mindennapokban? Ha a válasz igenlő, egyet kell értenem. Ha azonban nemleges, engedje meg, hogy vitatkozzak.

Ha elzárkózol előle, akkor már nem
is lehetsz hatással rá?
(forrás:images.sodahead.com)

   

    Mi lehet a logika azon állítás mögött, hogy valaki nem politizál? Az, hogy nem foglalkozik a politikával. Hidegen hagyja, hogy mit csinálnak azok az öltönyös/kosztümös figurák azokban a hatalmas, díszes épületekben, vagy éppenséggel annyira idegesíti a politikai elitjének tettei és állapota, hogy eldönti, tartozik az egészségének annyival, hogy ezen stresszfaktort kizárja az életéből. A logika tehát ez: ha kirekesztek valamit az életemből, azzal szükségszerűen elvágom magam attól is, hogy a kérdéses szférában cselekedni tudjak. Ha ignorálom a politikát, akkor képtelen vagyok politizálni is.

    

    Amit ez az érvelés nem vesz figyelembe, hogy a politika az emberi kapcsolatokon alapul. Bármely két ember között, akik kapcsolatba kerülnek egymással, kölcsönhatás lép fel. Vegyünk egy példát: a férfi bókol a korábban soha nem látott, csinos nőnek, mondjuk megdicséri a haját. Mit tesz ezáltal? Jelet küld a nőnek. Azt üzeni, hogy a hölgyemény igencsak attraktív, ami őt elkápráztatja. Ezzel a másik fél válaszadási helyzetbe kerül: nyugtázhatja a mondottakat egy mosollyal, fintorogva elfordulhat, esetleg tehet úgy, mintha meg se hallotta volna a szép szavakat. Akármelyik szcenárió következzék is be, a nő mindenképpen informálja a férfit arról, hogy hogyan fogadja az üzenetét, hogyan viszonyul hozzá. Ez alapot szolgáltat a férfinak a döntéséhez, hogy hogyan viselkedjék a továbbiakban. Elkezdjen-e beszélgetni a hölggyel, vagy sem? Meghívja-e egy italra, vagy sem?

A politika megalapozója az emberi kapcsolat, az interakció
 (forrás: tabletendigital.com)

 
    A politika alapját, főleg, ha versengő demokráciáról van szó - akárcsak Magyarországon -, az ehhez hasonlatos interakciók adják. Nekem mint politikai cselekvőnek, legyek akár politikus, akár párt, akár maga a politikai elit, az a célom, hogy kapcsolatba kerüljek az egyénnel, Önnel. Miért? Hogy a rokonszenvével, a támogatásával, vagy legalább a más politikai aktoroktól való elzárkózásával segítse azon törekvésemet, hogy hatalmi pozícióba kerülvén megvalósíthassam, amit jónak, követendőnek tartok. Vagy ha nem a felhatalmazási kényszerre gondolunk, hanem mondjuk a hatalom stabilitására, akkor a motiváció az, hogy magát a döntéseim elfogadására ösztökéljem, s megakadályozzam abban, hogy a káromra szervezkedjen.  Mi teszi lehetővé a kapcsolatfelvételt? Az, hogy Ön, akárcsak a többi individuum, szerves része az aktuális politikai rendszernek. Azáltal például, hogy itt él, hogy önálló személyisége, szavazati joga van, hogy politikai döntések tárgyává válhat stb. E rendszerből legfeljebb úgy tudna kiszabadulni, ha szakítana a társadalommal, s remeteségbe vonulna. Lássuk be, ez az emberek döntő többsége számára nem járható út.

    Miért hibás tehát a politizálástól mentesnek tartott személy ismertetett eszmefuttatása? Mert azt feltételezi, hogy csakis a politika van hatással mindenek felett az individuumra, s fordítva a kommunikáció csak akkor működőképes, ha az egyénnek szándékában áll szólnia a politikához. Nézzük meg a férfi-nő példán keresztül, mit tesz Ön valójában, ha elzárkózik a politikától! Az egyszerűség kedvéért most csak a nálunk is elképzelhető népszerűség-maximalizálási motivációt veszem figyelembe. A férfi, azaz most én mint politikai aktor „bókolok” a nőnek, azaz Önnek, annak érdekében, hogy elnyerve a szimpátiáját előnyt kovácsoljak a politikai céljaim eléréséhez. Ha Ön erre megvető fintorral, azaz a politikai mondanivalómtól való bosszús/haragos elzárkózással, avagy süketséggel, azaz a politikai közlésemre közönnyel válaszol, az jelzésértékű lesz számomra. Azt üzeni, hogy „Houston, baj van!”, a célszemély nem úgy reagált, ahogy szerettem volna. Mire ösztönöz ez engem? Arra, hogy más úton, más stratégiával érjem el magát. Például új témákat, megszólalási módokat, kommunikációs paneleket stb. keressek, amikre Ön jobban rezonál. Ha ezt nem tartom lehetségesnek és/vagy túl nagy energiabefektetéssel járna számomra, akkor pedig arra motivál, hogy találjak mást, aki fogékonyabb az üzenetemre. Akárhogy is, mindenképpen változás áll be a politikai viselkedésemben.

forrás: sweettalkconversation.files.wordpress.com

    

    Azaz mi történik tulajdonképpen? Megvalósul a kölcsönhatás az egyén és a politikai aktor között. Vagyis azzal, hogy az individuum kirekeszti az életéből a politikát, hatással van arra, amit száműz, akarva-akaratlanul változást indukál a másik oldalon. Paradox módon ezáltal politikai cselekvést hajt végre. Egyszerűbben fogalmazva politizál azáltal, hogy úgy tesz, mint aki nem politizál. Én ebben a szükségszerű, az egyén üzenetközlő szándékától független kölcsönhatásban látom az értelmét Arisztotelész „zoón politikon" elméletének, miszerint az ember determináltan politikai lény. Nézetem szerint tehát Ön, kedves olvasó, a jelen pillanatban is, mint mindenkor, gondoljon akármit vagy akár semmit a politikáról, azt teszi, amit emberi lényéből adódóan muszáj tennie: menthetetlenül politizál. 

(Címbeli idézet: Depresszió - Ma éjjel című szám)

Ment-e a demokráciánk a tüntetésekkel előrébb?

    Az október óta tartó tüntetéssorozat kapcsán a kormánypárt egyik vesszőparipája az, hogy láthatjuk, "Magyarország normálisan működő európai demokrácia, hiszen bárki korlátozás nélkül élhet a gyülekezés jogával véleménye kifejezésére". (http://nol.hu/belfold/netado-deutschot-sem-gyozte-meg-rogan-modositoja-1495319) Most arra teszek kísérletet, hogy megnézzem, ezen utcai demonstrációk valójában mennyire fejlesztik a magyar demokráciát, pontosabban a demokratikus politikai kultúrát.

Valóban normálisan működő demokrácia lennénk? (forrás: http://blogs.thenews.com.pk/)

 

    Ennek érdekében fontos a biztonságvágy és a szabadságvágy fogalmainak elkülönítése. A biztonságvágy olvasatomban az egyén saját és szűk környezete életének, életfeltételeinek javulását hivatott elősegíteni, míg a szabadságvágy általánosabb érvényben és tágabb körre hatást gyakorlóan lép fel bármily vélt vagy valós sérelem ellen. Az előbbi tehát pragmatikus, utóbbi értékalapon lép működésbe. A kérdés: mi az összefüggése ennek a demokráciánk milyenségével? Itt kell megemlítenem, hogy a demokrácia ideáltipikus, maximalista modelljét alkalmazom, amiben sok más mellett (pl. alkotmányosság, hatalommegosztás, népszuverenitás és népképviselet, jogállamiság és jogegyenlőség, emberi és kisebbségi jogok intézményesített védelme, többpárti versengés rendszeres, szabad és tiszta választásokkal) jelen van a demokratikus politikai kultúra, azaz az emberek attitűdje, gondolkodásmódja, hozzáállása a demokratikus rendszerhez és a benne játszott szerepükhöz. (Karácsony Gergely, Politikai kultúra és törésvonalak tananyag diasora) Ennek manifesztációja lehet, hogy van-e civil társadalom, benne plurális média, van-e participáció és jogkövetés, van-e átlátható és nyitott közigazgatás. (Gallai Sándor, Politikai rendszerek tananyag diasora)

A politikai kultúra lényege az egyének gondolkodásmódja (forrás: img2.wikia.nocookie.net)

Szabadság vagy biztonság?
 (forrás: http://lenka.mk)

    Mi segíti elő a felsoroltak kialakulását, megerősödését: ha a biztonságvágyunk vagy a szabadságvágyunk az erősebb? A biztonságot preferálók csak akkor fognak szót emelni a plurális média mellett, ha az érzékelt rendellenességek következtében nem tudnak olyan műsorokat fogyasztani, amik az ízlésük, a preferenciájuk szerint való. Például, ha a reklámadó következtében lekerülne a műsorról a Barátok közt, az veszélyeztetné egy kedvelt tevékenység folytatását. Ezzel szemben a szabadságot preferálók már akkor is felemelik a hangjukat, ha olyan tendenciákat vélnek felfedezni, amik valamilyen általuk vallott értéket veszélyeztetnek. Például a reklámadó kapcsán azt sejtik, hogy a cél az ellenzéki mentalitású RTL Klub ellehetetlenítése, ami ütközik azon értékkel, hogy az állampolgár a médiában egyenlő eséllyel tájékozódhasson a különböző vélemények forgatagában. A biztonságvágy pragmatikussága okán tehát csak akkor nyilvánul meg kényszerítő szándékként, ha a politikai gyakorlat átüti az ingerküszöböt. A szabadságvágy értékalapúsága okán azonban már akkor is közbelép, amikor a politikai gondolkodásmód, az értékvilág nem összeegyeztethető azzal, amit az egyén vagy azok egy csoportja képvisel. Így ez utóbbinak alapvetően nagyobb és időben folytonosabb a befolyásolási potenciálja a politika irányába, hiszen akkor és olyan területeken is normatív követelményeket támaszt a mindenkori hatalommal szemben, ahol az előbbi nem vagy csak időszakosan. Azaz a szabadságvágy alkalmasabb a demokratikus politikai kultúra kialakítására, megerősítésére, ezáltal pedig a demokrácia minőségi fejlesztésére.

    Hol is helyezkedünk el mi a biztonság-szabadság skáláján? Ferge Zsuzsa 2010-es, a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek munkája alapján egyértelműen a biztonság oldalán. " Ferge Zsuzsa több helyütt kimutatja, hogy a magyar társadalom számára a biztonság a meghatározó érték, és a magyarok a közép-kelet-európai összevetésben éppen az alacsony szabadságigényükkel tűnnek ki." (Lakner Zoltán, Négy fordulat, Jelenkor Kiadó, 2014. 29. old.) 

    Ezen jelenség az egyik oka azoknak, amik a baloldali ellenzék sikertelensége mögött húzódnak. Az egykori Összefogás szereplői pont az emberek szabadságigényére számítva építették fel a demokráciát, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását középpontba helyező kampányaikat. Ám ezekre a társadalom már csak azért sem rezonált, mert a többség számára nagyobb jelentőséggel bírt a pénzügyi biztonságot ígérő rezsicsökkentés, mint a demokratikus intézményrendszer változásai kapcsán (lásd pl. Alkotmánybíróság) felmerülő elvi aggályok. 

Mi váltja ki a tiltakozást, a biztonság vagy a szabadság iránti igény?
(forrás: MTI fotó, Marjai János)

    Talán nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, véleményem szerint a mostani tüntetéssorozat is inkább a biztonság vágya felől érthető meg. Bár mind a két preferencia megtalálható a megmozdulásokon, ám ha megnézzük, az emberek elsősorban és döntően a túlterjeszkedő állam ellen lépnek fel, amiről úgy vélik, az már a saját és mások egzisztenciáját veszélyezteti. Milyen témák kerülnek napirendre? Netadó, korrupció, magánnyugdíjvagyon, gyermekéhezés, elszegényedés, költségvetés és még sorolhatnám. Hogyan kerülnek a napirendre? Úgy, mint a pofátlanság netovábbja; úgy, mint az életünkbe belemászó hatalom; úgy, mint a saját és mások biztonságát veszélyeztető politikai irányvonal, amit el kell tüntetni. Kevésbé úgy, mint a pofátlanság netovábbja, ami ütközik az értékvilágunkkal. Az "Orbán, takarodj!" ennél fogva elsődlegesen azt üzeni a miniszterelnöknek, hogy adja át a helyét olyasvalakinek, aki biztosítja a tüntetők számára a stabil egzisztenciát, s csak másodlagosan azt, hogy adja át a hatalmat másnak, aki nagyobb szabadságot garantál. 

Mit kíván kezelni a tiltakozási hullám, az okot vagy az okozatot?
(forrás: http://www.risksa.com)

    A domináns, elementáris erővel bíró indikátora a tiltakozásoknak tehát a biztonság iránti igény. Így az elején idézett Deutsch-kijelentéssel csak félig értek egyet. Való igaz, Magyarországon demokrácia van, de nem mondható, hogy normálisan működő, ha a demokratikus politikai kultúra oldala felől közelítünk a tüntetésekhez. Azok csupán félutas megoldások, felemás válaszok az empirikusan érzékelhető demokráciadeficitekre. Ezen megoldások ennek megfelelően nem fejlesztik oly mértékben a demokráciát, mint a szabadságvágy indikátorával lehetne. Továbbmegyek, ezek olyan válaszok, amik a túlterjeszkedő államhatalom kiépülését és oly hosszú ideig tartó sikeressségét hivatottak korrigálni. Ez pediglen pontosan az, ami egy szabadságközpontúbb társadalomban - a politikára való nagyobb befolyásolási potenciál miatt -, s így egy erősebb, stabilabb demokratikus politikai kultúrával rendelkező országban  jóval kisebb eséllyel történne meg. Így a hazai tiltakozási hullám sokkal inkább az okozatot, - a túlterjeszkedő állam intézkedéseit - kívánja kezelni, s csak marginálisan az okot, - a gondolkodásmódot, az értékvilágot a kormányon lévők és a társadalom fejében, aminek következtében kiépülhetett és sikeres maradhatott eleddig a túlterjeszkedő állam koncepciója.