Elment-e az öszöm, hogy megnéztem az 'Elment az öszöd'-öt? - filmkritika

      Tegyünk tisztába pár dolgot már rögtön a legeljén!

    Az eredeti elgondolásom az volt, mikor eldöntöttem, hogy szakmai kíváncsiságból megnézem Dézsy Zoltán sokat emlegetett, 2013-as  művét, hogy a film ténybeli visszásságaira mutatok rá a következő sorokban, görbe tükröt tartva az egyoldalú, leegyszerűsítő, inkorrekt 2006-interpretációjának, az oda vezető folyamatok és Gyurcsány Ferenc bemutatásának. De! Van az a szellemi igénytelenség, van az az intellektuális mélyrepülés, amit taxatíve nem hogy elemezni nem érdemes, hanem egyenesen megalázó lenne egy politológus hallgató számára. Amennyiben ez elitizmus, vállalom! Így az elemzés horizontját emelvén, a filmnek jóindulattal is aligha nevezhető 76 percnyi mozgókép kapcsán inkább azt vizsgálom, hogy milyen szerepet, funkciót töltenek be az ilyesfajta, direkten politizáló alkotások a közbeszédben, s ehhez képest hogyan értékelhető Dézsy Zoltán remekbe szabott, az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” [1] (kikérem magamnak!) mesterműve. 

   Mindenek előtt hangsúlyoznom kell azt is, hogy jelen írás nem tart számot a tudományos kritériumok teljesítésére, sokkal inkább tekinthető publicisztikának, spontán elmélkedésnek – a műfaji keretben megengedett nyelvi stílussal párosítva.

Tyrion Lannister, a bor, a nők és a politikai játszmák szerelmese.
Forrás: static.srcdn.com

   Politikailag értelmezhető filmeket, sorozatokat ezer számra találni, s az ilyesfajta tartalom nem tekinthető természetesen homogénnek. A legpuhább formának azon produktumok tarthatóak, ahol a politika mint az események fontos mozgatórugója jelenik meg; ahol olyan hatalmi, függőségi viszonyokat ábrázol a rendező, melyek implikálják a szereplők tetteit, lépéseit, melyek formálják azok jellemét, karakterét. Állatorvosi lova ennek a Game of Thrones. Példának okáért a felületes nézők és fanyalgók által középkori pornóvá degradált sorozatban az egyik fő karakter, Tyrion Lannister iszákos hedonistából egy letűnt uralkodóház utolsó sarjának politikai tanácsadójává avanzsál a hat évad alatt. S bár e folyamatban inherens szerepet játszik a politika, a sokszínű és komplex hatalmi játszmák szövevénye, maga a politika mégsem kap főszerepet; azt az alkotás csupán eszközként használja önmaga felépítéséhez és fejlesztéséhez.

Frank Underwood, a politikai hatalom mindenek feletti akarója.
Forrás: i.ytimg.com

      Ennél már explicitebb politikai tartalommal bírnak a programszerűen a politikáról szóló művek, mint amilyen a House of Cards. A főszereplő, Frank Underwood az amerikai demokraták egyik törtető, impozáns hatalmi ambíciókkal rendelkező politikusa, aki a maga gátlástalanságával egyszerre válik pozitív és negatív hőssé. Már ezen egymondatos leírásból érződik, hogy mennyire előtérbe tolt szerepet kap a politika: az már nem csupán eszköz, hanem az alkotás értelme, lényege, mely a szereplők tettein, cselekedetein, egymáshoz való viszonyrendszerén keresztül realizálódik. S bár a House of Cards nyilvánvalóan reflektál az Államok valós politikai eseményeire, alapanyagul használva azokat, mégis nyilvánvaló, hogy a valósággal való kapcsolata művészi jellegű. Párhuzamok ugyan megfigyelhetőek a sorozatbeli és a tényleges történések között, de a széria egyértelműsíti, hogy az ihletet adó eseményekből olyan fikciót akar gyúrni, ami nem kívánja alakítani a közbeszédet, ami nem szándékozik belépni a valóság politikai terébe.

    Ezzel szemben a harmadik típusú politikai művészeti teljesítmények esetében a valóság és a mű közötti viszony sokkal explicitebb, sokkal szorosabb. Ezen alkotásokban a történtek nem mindössze alapanyagként szolgálnak; a politika már nem csupán eszköz, nem pusztán implicit főszereplő, hanem célja annak, hogy a bemutatott valós eseményeket értelmezze.

   A három azonosított kategóriát tehát legélesebben az választja el egymástól, hogy mire akarja használni a politikai tartalmát, mi a célja vele. Ha skálán kéne ábrázolni e művészeti produktumokat, akkor annak egyik szélén kapnának helyet azok, melyek a történetszövés katalizátoraként, középtájt azok, melyek a történet integratív értelmezési mezőjeként és egyfajta implicit főszereplőjeként, s a másik szélen pediglen azok, melyek a létező politikai valóság reflexiója céljából veszik igénybe a politikát.

    Ez utóbbira az Elment az öszöd kiváló példa. E filmszerűség már a címében is egyértelműsíti, hogy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédére és a 2006-os őszi eseményekre kíván reflektálni. 

Forrás: s-media-cache-ak0.pinimg.com

    Mindenek előtt nem árt felmérni és kontextusba helyezni a kérdéses esemény jellegét. Márpedig Gyurcsány, Őszöd, 2006 ősze a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legmegosztóbb témáját adják, aminek az aktuális politikai életben és kultúrában is jelentős szerepe, valamint ellentmondásos megítélése van. Így amennyiben valaki filmet forgat róla, kiemelt felelőssége van abban, hogy ezt hogyan és milyen minőségben teszi. Hiba-e az aktuálpolitikai térben is jelenlévő, akár vitatott, a társadalmat polarizálni képes témát feldolgozni és értelmezni művészet címén? Isten ments, hogy ilyet állítsak! De ha már, akkor hiba-e nem figyelembe venni a téma specifikusságát a maga veszélyeivel és felelősségével? Igen, az már határozottan az!

Ferenc lenéző mosolya a bíróság előtt. Forrás: img.444.hu

   Miben is áll e felelősség? Abban például, hogy a rendező veszi-e magának a fáradságot, hogy mindenek előtt a legkülönbözőbb oldalakról körüljárja a témát (ad absurdum a forgatókönyvírás előkészítő mozzanataként interjút készítsen a valós szereplőkkel, felfejtvén részleteiben azok álláspontját), s a filmben is korrekt módon megjelenítse őket. Az első jelenetek egyike után, ahol Gyurcsány – pardon, csak simán Ferenc ugyebár… – a tekintetesnek éppen nem nevezhető bíróság előtt már annyira a szánalmas, elmeháborodott, levitézlett politikus képében tetszeleg, hogy a jóakaratú néző lázasan kezdené el keresni Lipótmező hírhedt intézményének telefonszámát, egyértelművé válik, hogy e feladat nem hogy nem végeztetett el, hanem az valószínűleg nem is volt cél. 

    S ezzel nem azt mondom, hogy az ilyesfajta kényes társadalmi-politikai témákról tulajdonképpen felelősséggel pusztán dokumentumfilmet lehetne forgatni. Nem, természetesen legitim e műfajban is gyakorolni a művészi szabadságot, beleszőni a történetbe a rendezői értelmezési keretet. Ám ennek nem az a módja, hogy készítek egy végtelenül buta propagandafilmet. Hanem mondjuk az, hogy amellett, hogy az alkotásommal fogódzkodókat adok a közönségnek arra nézvést, hogy mi is történhetett valójában, emellett önnön véleményemet, interpretációmat belecsempészem értelmes dialógusokba, monológokba, a szereplők jellemébe, személyiségébe. De nem arra használok fel 76 percet a néző – példának okáért a szegény, mazochista hajlamokkal megáldott politológus hallgató – életéből, hogy annak minden pillanatában erőnek erejével meggyőzzem őt a nyilvánvalóan partikuláris, a tájékozatlanságomon, a hanyagságomon s az elvtelen politikai elköteleződésemen alapuló véleményemről. Dézsy szerepe jelen esetben inkább az kellett volna legyen, hogy elgondolkoztassa a filmfogyasztót, hogy olyan rendszert tudjon felfestni bő egy és negyed óra alatt, ami világosabbá, letisztultabbá, a valós események komplexitását tiszteletben tartóan értelmezhetőbbé teszi a történeket. Azaz segítse a nézőt, a társadalmat abban, hogy feldolgozza a valóságot, a politikai múltat. Ez lenne az igazi funkciója a harmadik típusba tartozó alkotásoknak.

A volt kormányfő őszödi beszéde és az annak kiszirvágása utáni zavargások a mai napig nem feldolgozott téma a magyar társadalomban. Forrás: pestisracok.hu

    

    Mert az őszödi beszéd és a 2006-os őszi zavargások valóban kibeszéletlen téma mind a mai napig Magyarországon, hiába telt el 11 év az események óta. S amennyiben azt nem a megfelelő hozzáértéssel, igényességgel és szerepfelfogással közelíti meg a mindenkori rendező, csak még jobban rombolni fogja a magyar társadalom amúgy sem rózsás állapotban lévő politikai kultúráját. E propagandafilmet megtekintvén nem az lesz a mainstream reakció, hogy ’Na, akkor gyerekek, most mi is volt ez, mi történt itt valójában 2006-ban?’. Sokkalta inkább az – az Apa Zenél „ikonikus alkotását” parafrazálva – hogy ’B***ódjon meg Gyurcsány Ferenc, s külön az a szoci néni!’. 

    Az Elment az öszöd látványosan semmibe veszi mind a társadalmi szerepét, mind a felelősségét; megnézésével az egyén nemhogy közelebb nem kerül ahhoz, hogy helyi értékén tudja értelmezni 2006-ot, hogy elgondolkodjon az eseményeken, hogy képes legyen azokról érdemileg véleményt formálni és beszélni, hogy végsősoron mind tudati, mind érzelmi szinten fel bírja dolgozni a történteket, épp ellenkezőleg!

Dézsy Zoltán, az Elment az öszöd rendezője.
Forrás: http://image.nava.hu

    De nagyvonalúan – igaz, összeszorított fogakkal, az asztalba mély barázdákat vésve – ezt is el lehetne nézni, amennyiben Dézsy korrekten elismerné, hogy ’Srácok, igen, propagandafilmet készítettem.’. De nem… Ez – a rendező megszólalásaiból leszűrhetően ő szerinte – a társadalmi funkcióját betöltő, felelősségének eleget tevő, építő jellegű alkotás, aminek a cáfolata – példának okáért a jelen írás – ezen az alapon nem ismerhető el legitimnek. Mert – Dézsy Zoltán szavait ismételten és végezetül idecitálva – ez az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” film… Lárifári!

---

[1] https://www.youtube.com/watch?v=42qDwPJZzPA [2017. 04. 10.]

A politika mint a társadalom pogója - avagy egy metalhead elmélkedései

    'Petróczi Rafael vagyok, nyolc éve metal zene függő.' A szomorú e mondatban az, hogy a társadalom sokszor úgy kezel minket, ennek a szubkultúrának a tagjait, mintha e kijelentésnek valóban el kéne hangoznia, mintha e csoporthoz való tartozás valami bűnös dolog lenne, amiért elnézést illene kérni, s amiről tanácsos lenne leszokni. Rengeteg előítéletet társítanak hozzánk és az általunk kedvelt stílushoz, amik valójában nincsenek ott. (Aki ezekre kíváncsi, keressen rá az 'Elders react to Slipknot' videókra, gyönyörűen kidomborodnak bennük azon leegyszerűsítő frázisok, amik körüllengik a műfajt és annak élvezőit.) Nem kell feltétlen eget rengető jelenetekre gondolni. Számtalanszor éltem már át, hogy az emberek megnéznek, összesúgnak a hátam mögött, vagy akár a szülők féltőn magukhoz vonják a gyermeküket, amikor meglátnak zenekaros pólóban, láncokkal az oldalamon, szögecses karkötőkkel a csuklómon. A megannyi negatív társítás közül egyet ragadok ki: az erőszakot. 'A metal zene erőszakra nevel, a metalheadek alapvetően erőszakosak, tele rosszindulattal és gyűlölettel, amit és akiket a jóérzésű, egészséges egyén csak elítélni lehet képes, mert az erőszak ugyebár valami eleve rossz és kerülendő dolog.'

    Szomorú és egyben káros, hogy egy olyan társadalomban, olyan világban élünk, ami tabusítja az erőszakot, ami azt kollektíve rossznak, helytelennek, morálisan vállalhatatlannak bélyegzi. Pedig, ahogy oly sok absztrakt fogalomnak, az erőszaknak is számtalan esete és értelmezése akad. Különbséget lehet és kell tenni jó és rossz, elfogadható és elfogadhatatlan, hasznos és káros erőszak között. A kulcsszavak az erőszak motivációja és a célja. Az erőszak önmagában véve semleges fogalom, az előbbiek töltik meg azt morális tartalommal. Hadd világítsam meg ezt két példán keresztül! 

Orosz ultra a marseilles-i foci EB-n.
Forrás: http://www.origo.hu/foci-eb-2016

    Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor a különböző csapatok ultrái összegyűlnek, hogy véresre verjék egymást. Mi történik ekkor? Egyrészről, akármilyen furán hangozzék is, egyfajta lelki gyakorlat. Az ultrák egymáson vezetik le a feszültségeiket, csoportosan gyakorolnak erőszakot, ami a résztvevők számára pszichikai megkönnyebbülést hoz. 'De jó volt ez a bunyó, annyira élveztem!' - hangozhatna a tipikus mondat egy ultra szájából. S ez, olybá tűnhet, alapvetően jó dolog. Hiszen a csoportok tagjai mentálisan jobb állapotba kerülnek egymás elagyabugyálása után. Mi teszi mégis rosszá az erőszak ezen formáját? Annak motivációja és célja. Az, hogy azért ütöm szét a másik képét, mert rühellem, ne adj isten gyűlölöm őt, csak azért, mert nem olyan, mint én, mert annak a másik csapatnak szurkol. A motiváció tehát itt a másik ember, csoport elleni szélsőséges indulatokból fakad, ennek megfelelően az erőszak célja az lesz, hogy ártsunk és minél többet ártsunk a másik oldalon állónak. Talán elfogadható, hogy ekkor valóban rossz és elítélendő erőszakról beszélhetünk.

Mosh pit a magyar AWS 2016. december 3-i koncertjén.
Forrás: facebook.com/BARBA.NEGRA.HUNGARY/ 

 Ugyanakkor léteznek az erőszaknak kifejezetten pozitívan értékelhető változatai is. Sarkos példa erre a pogó, csak hogy egy elsősorban metal koncertekre jellemző jelenséget említsek. A pogó - vagy angolul mosh pit - a koncerttér egy olyan részét jelöli, ahol a résztvevők szánt szándékkal, erőszakosan lökdösik egymást, beleszállnak a másikba, nem ritkán sérüléseket okozva. Jómagam is rendszerint zúzódások tarka hadával távozom egy-egy metal koncertről, de olyanra is láttam példát már, hogy betört valakinek az orra pogózás közben. Fizikailag tehát bántalmazzuk egymást, amit a leegyszerűsítő gondolkodásmód reflexből elítél anélkül, hogy feltenné a kérdést: mi motiválja ezen agresszív viselkedést, miért csinálják, miért élvezik a résztvevők?

    A válasz első rétege - hasonlóan, de közel sem azonosan az ultrákéhoz - itt is az, hogy közös lelki gyakorlatot végzünk. Egyrészről a metal zene a maga explicit agressziójával, az ősi vadságával magával ragadja az erre fogékonyakat, aminek át kell adnod magad és le kell vezetned, különben a felgyülemlett feszültség szétrobbantja a mellkasodat. Erőszakos leszel, vágysz arra, hogy fájdalmat kapj, bemész a pogóba, ütsz, löksz, headbangelsz, ordítasz, mert azt az elementáris, hullámzó energiát, ami körülvesz ekkor, így tudod át- és megélni. Másrészről a pogózás leszedi rólad mindazon szarságot, ami rád ragadt a hétköznapok során. Metal pajtim fogalmazta meg jól e jelenséget: a koncert és pogózás utáni örömmámor, eufória. Mert mindazon kellemetlenséget, bosszúságot, feszültséget, frusztrációt, ami miatt ideges, dühös, agresszív leszel a mindennapokban, le tudod vezetni a pogóban, ami lelki megkönnyebbülést hoz. Ezáltal végső soron a közösségünknek is jót teszünk, hiszen egy formalizált közegben távozik mindaz, amit ennek hiányában az egyén akár a környezetében élőkön vezetne le, rombolva emberi kapcsolatait.

   

Forrás: instagram.com/metalmeme/

    Eddig látszólag ugyanott állunk, mint az ultrák esetében: a pogózók is pszichikailag jobb állapotba kerülnek a tevékenységük hatására. Azonban a cél tekintetében már kirajzolódik a különbség. A pogózók esetében ugyanis nem találjuk meg azon szándékot, hogy ártsunk a másiknak. Az erőszak mindössze eszköze annak, hogy elérjük a valódi célt, a lelki kiegyensúlyozottságunkat. Az ultrák esetében a felállás merőben más: a cél a másik fizikai bántalmazása, aminek hozadéka csupán a pszichikailag jobb, kielégült, megkönnyebbült állapot. Ezzel szemben a pogózók motivációja - akármilyen polgárpukkasztóan hangozzék is - a szeretet. A magam szeretete, hogy szeretem magam annyira, hogy tegyek magamért ily formán, akár annak árán is, hogy mások lenéznek és megvetnek érte. A környezetem szeretete, hogy szeretem a számomra fontos embereket annyira, hogy vállalva a fizikai veszélyt tegyek azért, hogy harmonikus viszonyt ápoljak velük. S végül, de nem utolsó sorban a többi pogózó szeretete. Szeretem a másikat azért, mert segít közösségileg átélnem a zenét, segít megkönnyebbülnöm általa, s szeret a másik is azért, mert én ugyanezt megteszem érte. A pogózás lényegében - ebben a megvilágításban - közös lelki segítségnyújtás, egyfajta partneri viszony, amiből mindenki profitál.

    Tudom ajánlani a kétkedőknek, hogy nézzenek meg egy pogót testközelből, meglepő dolgokat fognak látni. Azt, hogy a pogózók két ütés, lökés, headbangelés, ordítás között úgy vigyorognak egymásra, mint a vadalma. Azt, hogy vadidegen emberek úgy karolják át egymást, mintha hosszú évek óta legjobb barátok lennének. Azt, hogy ha valaki elesik a pogóban, nem ütnek bele még párat a földön fekvőbe. Helyette egyből leáll mindenki a környéken; a kezek egyik hada védelmezően tartja vissza a többieket, hogy ne tapossák meg a szerencsétlent, a kezek másik hada pedig érte nyúl, hogy felsegítse az illetőt. Mi ez, ha nem a másik szeretetének bizonyítéka? Mi ez, ha nem annak a bizonyítéka, hogy létezik az erőszaknak olyan formája, ami egyenes háttal, büszkén vállalható?

A metal műfajában hatalmas szenvedély lakozik, amit sokan félreértelmeznek. Leander Rising koncert 2015. május 30-án.
Forrás: Zsiga Pál, NOWmagazin.hu

 
    Bár ezt hosszan ecseteltem - nézzék el nekem, szívügyem a műfajt és a kedvelőit övező előítéletek és tabuk döntögetése - politikai szempontból a lényeg már korábban elhangzott. A politika a társadalom pogója olyan értelemben, hogy az a felgyülemlett feszültségeket az előbbin keresztül le tudja vezetni. A politika e gondolatmenetben eszköz arra, hogy többek között a lelki egészségünkért tegyünk azáltal, hogy erőszakot fejtünk ki. Klasszikus esete ennek a tüntetés, ami egy formalizált terep arra, hogy a politikai elégedetlenségünknek hangot adjunk. Amikor ez megtörténik, azt már erőszaknak értelmezem azon az alapon, hogy a tüntetők meg kívánják változtatni a fennálló legitim rendet, azaz mesterséges fordulatot akarnak elérni egy olyan erővel szemben, aminek ez nem áll érdekében, ezáltal garantálva a konfliktus kialakulását. Persze itt sem vehető az erőszak minden formája egy kalap alá. Hadd hozzak még két példát, most már a közéletből!

„Gyilkosok, bűnhődtök!” feliratú zászló 2006. október 23-án.
Forrás: antic-antik.blogspot.hu

    Vajon jó dolog az, ha azért tüntetünk, mert utáljuk, gyűlöljük a másikat? A másik oldalt, pártot, politikust? Abból a szempontból mindenféleképpen, hogy lelkileg megkönnyebbülünk, amikor torkunk szakadtából üvöltjük az 'XY TAKARODJ!'-ot. A célt sem mondanám rossznak, hiszen a politikai változásért ily módon síkra szállni minden állampolgárnak alapvető joga. Ami viszont végső soron morálisan rosszá teszi az ilyesfajta - akárcsak verbális - erőszakot, az a valaminek/valakinek a gyűlölete mint motiváció. E szempontból 2006 ősze méltán nevezhető a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legfeketébb, leggyászosabb és legelszomorítóbb időszakának. 

A Tanítanék Mozgalom 2016. márciusi demonstrációja.
Forrás: pestisracok.hu

    Nézzünk egy másik példát! Gyülekeznek a sötét felhők, előkerülnek az esernyők, amikor is a Tanítanék Mozgalom utcára vonul. A cél lényegileg ugyanaz, a tüntetők az oktatási rendszeren kívánnak olyan változásokat eszközölni, amik szerintük szükségesek. A jobb pszichikai állapot felé is ugyanúgy tesznek lépést, amikor hangot adnak az elégedetlenségüknek. A motiváció viszont egészen más 2006-hoz képest. A Tanítanék tüntetéseinek motivációja ugyanis nem a Orbán-kormány iránt érzett gyűlölet, hanem a diákok és a pedagógus kollegák iránt érzett szeretet, törődés. (Ne vegyük most a vizsgálódásunk alá azon egyszeri esetet, amikor a mozgalom csatlakozott egy, a menedékkérők befogadását zászlajára tűző rendezvényhez.) Azért szállnak síkra, hogy egy kulcsfontosságú szakpolitika érintettjeinek jobb legyen. Ez a - mondhatni szelíd - erőszak, ellentétben a 2006-os mostohatestvérével, morálisan indokolható és elfogadható, sőt, értékelendő. 

    „A politikát nem kell eleve szeretni. Sőt, tisztelni sem kell.” Azonban látni kell azt is, hogy akárcsak az erőszak esetében, amennyiben a politikát tabusítjuk, az arról való gondolkodásunk végtelenül le fog egyszerűsödni, s az egyes közéleti események kapcsán pont a lényeget fogjuk szem elől téveszteni. Álljon lezárásként a megkezdett Gombár Csaba idézet folytatása, aminek tárgya a politikán túl, az erőszakon át tulajdonképpen minden, az emberi létből, az emberi mivoltunkból fakadó jelenség lehetne: „Egyszerűbb talán, ha létét természetesnek vesszük, s egyszerre törekszünk meglátni színét és fonákját.”

A belső megosztottság csapdája a kurd politikában

Szabó Tímea, Karácsony Gergely és Jávor Benedek
bejelentik az LMP frakciójából való kilépésüket.
Forrás: mno.hu

     A Corvinuson töltött első félévemben, az első politológiai tárgy, a ’Magyar politikai rendszer’ keretében, annak is az első óráján már elhangzott amaz politikatudományi axióma, hogy a politikusok, pártbeli tömörülések számára a legnagyobb veszélyt nem a más pártban politizáló, hanem a párton belüli ellenzék jelenti. Merthogy naivitás lenne bedőlni azon idealizált képnek, hogy a párt mint olyan homogén szervezetet alkot. Ugyanúgy megtalálhatóak benne az egyes ügyekről eltérően gondolkodó csoportok, hatalmi központok, amik ugyanúgy egymás ellensúlyaiként és ellenfeleiként funkcionálnak, mint az megfigyelhető – magasabb szinten – a kormánypárt(ok)-ellenzék dichotómia esetében. A hazai politikából az egyik legszembetűnőbb bizonyíték erre az LMP kettészakadása volt, de természetesen még számtalan példával lehetne alátámasztani az állítást. Hogy csak egyet említsek: ugye nem gondoljuk, hogy Áder János köztársasági elnöki újrajelölése kapcsán ne csaptak volna össze a Fideszen belüli érdekcsoportok azért, hogy Ádert, Balog Zoltán emberminisztert vagy éppen a politikafogyasztó lakosságot a bajusztalanságának fura élményével sokkoló Kövér László házelnököt jelöljék e pozícióra? Látható, ha egy oly nagy és kiterjedt szervezettel bíró mamutot, mint amilyen egy párt, hatékonyan, a hitelesség percepcióját közvetítve kívánunk vezetni, kulcsfontosságú momentum a belső ellenzék kezelése, annak elérése, hogy a fősodortól eltérő erőközpontok egyike se legyen képes túlságosan nagy teret nyerni. Ennek kiterjedtebb, de logikájában mindenképpen hasonló változatát adja, amikor párt és párt között kéne egységet képezni a vezetettek és a regnáló establishment érdekében.

     Pénzváltó Nikolett: A stabilitás esélye Észak-Irakban – Iraki Kurdisztán 2011 után című munkája alapján e tekintetben a Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK) területén nem teljesít jól a három releváns párt, a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP), a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK), illetve a Mozgalom a Változásért (Gorrán). Ezt mi sem illusztrálja érzékletesebben, minthogy az utóbbi a PUK-ból vált ki és önállósodott.

A Kurdisztáni Regionális Kormányzat logója. Forrás: cabinet.gov.krd

     Túl mindazon veszélyek taglalásán, amiket a szerző részletes szakmaisággal kifejt írásában, egy további tényezővel árnyalnám a tanulmányt.

   

Ha beszélnek is, a különbségek oly nagyok az egyes
oszlopok tagjai között, hogy jó eséllyel nem fogják
megérteni egymást. Forrás: briantracy.com

  Irakban, a KRK-ban is erősen oszloposodott társadalmat találunk. Mit jelent ez? Azt, hogy a lakosság mélyen megosztott bizonyos változók mentén, s egymástól a legtöbb tekintetben elszeparáltan működő csoportokba, oszlopokba rendeződik, melyek között a különbségek az identitás szintjéig érnek, példának okáért a szavazás tekintetében. A tanulmányban leírt okok, a kurdok lakta területek és a kurd politika céljai (a kurd autonómia hosszú távú fenntartása és megerősítése, annak elfogadtatása a nemzetközi közösséggel, a térségi politikai aktorok – legfőképpen természetesen Bagdad – s az ISIS jelentette veszélyek eliminálása, a migráció káros hatásainak kezelése, a gazdasági problémák orvoslása stb.) alapján a pártok feladata az kéne legyen, hogy a társadalom egészét karolják fel és képviseljék. Azaz, hogy meghaladják ők maguk az oszlopokban való gondolkodást, s erre neveljék a választói bázisukat is. Miért? Mert a belső megosztottság ebben a politikai szituációban erőforrásokat von el azon cselekvésektől (pl. a két hagyományos párt, a KDP és a PUK alatt működő katonai szervezetek valódi integrációjától a hatékonyabb és egységesebb fellépés érdekében), melyek meghozatala szükséges lenne mindazon célok eléréséhez, amiket fentebb talál az olvasó. 

     Ehelyett mi történik jelenleg a KRK-ban? A pártok két szinten is megosztanak: egyrészt horizontálisan a politikai életben, másrészt vertikálisan a társadalom vetületében. Horizontálisan azáltal, hogy az ideológiai és pragmatikus kérdések mentén a politikai térben is konfliktusokat gerjesztenek egymás között, egymással versengve, vertikálisan pedig azáltal, hogy a horizontális megosztás révén nem kínálnak a választói csoportoknak olyan alternatívát, ami kitörést jelenthetne az oszloposodás csapdájából. Ha a pártok nem teszik félre az ellentéteiket, akkor a társadalom is a már meglévő törésvonalak mentén fog polarizálódni, mivel nem tehet mást, mivel nem nyer teret azon gondolkodásmód, ami az árokásás helyett azok betemetését tűzné ki célul. 

A polarizációs politika nem ördögtől való, azonban csak
bizonyos körülmények között szolgálja az ország
érdekeit. Forrás: cdn.meme.am 

   Mindebből úgy tűnhet, hogy elvetem a polarizációs, árokmélyítő, az oszloposodást erősítő politizálást. Ezt azonban csupán a KRK jelenlegi politikai körülményei és célkitűzései szempontjából nem tartom követendőnek. Ezzel szemben kifejezetten kívánatos tud lenni az ilyetén való politizálás akkor, ha az állam és a társadalom érdekét az szolgálja leginkább, hogy a politika meg- és bemutassa a különböző társadalmi csoportok karakterét, sajátságait, érdekeit, illetve azt, hogy mindezekre milyen hatással van/lenne egy, a másik csoportot reprezentáló politikai törekvés sikeressége. Egy jól működő, stabil demokráciában különösen hasznosnak bizonyulhat, ha ezen törésvonalak és konfliktusok mibenlétét, diskurzusát, működési mechanizmusát a politika képes feltárni. A KRK mint autonómiára és elismertségre törekvő államkezdemény érdekei viszont pont ennek ellenkezőjét tennék kívánatossá. Addig, amíg a kurd pártok ezt nem ismerik fel, s ameddig nem születik meg a szereplőkben az egységként való cselekvésre való hajlandóság s erős elköteleződés, addig – véleményem szerint – a KRK politikai erőfeszítései – hosszú távon legalábbis – kudarcra vannak ítélve. 

Az Iszlám Állam mint az önidentitásunk (újra)felfedezésének segítője

Figyelem, a bejegyzés felkavaró képet tartalmaz!

A Bataclan a terrortámadás után.
Forrás: documentingreality.com

     Kétségtelen tény, hogy az Iszlám Állam (IS) napjaink egyik legfontosabb, legégetőbb problémái közé tartozik úgy a Közel-Keleten, mint az euroatlanti térségben. Ugyanakkor az IS léte, sikerének titkai és veszélyei az egyik legkomplexebb témáját adják a mai közbeszédnek. Éppen ezért fontos és mindenképpen előremutató, ha születnek olyan munkák, mint Arany Anett, N. Rózsa Erzsébet és Szalai Máté ’Az Iszlám Állam – Következmények’ című tanulmánya, mely részleteiben és összefüggéseiben elemzi a szervezet kialakulását, környezeti viszonyait, mozgási és cselekvési terét, illetve működésének hatásait. 

  A legtöbben az IS kapcsán csupán a negatívumokra koncentrálnak, ami érthető is. Kinek jutna eszébe arról gondolkodni, hogy mit profitálhatunk az IS térnyeréséből, amikor tömegeket mészárolnak le a Bataclanban, vagy amikor egy agymosott kisgyermek az IS katonájaként hidegvérrel túszokat végez ki? Azonban az első sokk elmúltával, ha meg akarjuk érteni a jelenséget s benne magunkat, érdemes belegondolni: vajon van-e mindennek pozitív oldala?

     Véleményem szerint van; ez pediglen az öntételezésünk, az önidentitásunk hangsúlyosabb előtérbe kerülése. Johann Gottlieb Fichte német filozófus gondolatait hívom segítségül az állításom alátámasztására. 

Johann Gottlieb Fichte. Forrás: wikimedia.org

     Fichte azon kérdést teszi fel olvasóinak, hogy vajon hogyan jutunk öntudatra. Mit jelent arról tudni, hogy létezünk, hogy én én vagyok, egy autonóm személyiség, saját vágyakkal, akarattal, értékvilággal? Hogyan jutok el például én odáig, hogy kimondhassam: Petróczi Rafael vagyok, nem csupán egy az emberek sokaságában. Fichte az akarást teszi meg ennek origójaként. Az egyénnek akarnia kell, hogy önálló egyéniség válhassék belőle. Ez azonban nem történhetne meg, amennyiben az egyén akarata nem lenne képes akadályokba ütközni, másképpen nem is lehetne akarás. Az akadályt pedig mindaz képezi, ami nem-én, azaz – praktikusan – a más egyének akarata. Az akarást tehát – a más szabad és eszes lényekkel való heterogén interakcióink révén – mint akarást váltja ki belőlünk a környezetünk. Egyszerűbben szólva: az ember a másokkal való konfliktusok által lesz önálló egyéniség. Példának okáért, amikor a gyermek megtagadja a szülői kérést – ne focizz a lakásban és társai – azáltal megkülönbözteti magát másoktól, elsősorban magától a szülőtől.

     Ugyanez történik az IS kapcsán is, csak nem direkten az egyéni, hanem a kulturális és a civilizációs öntételezés terén. Adott egy eltérő gondolkodásmóddal és akarattal rendelkező szervezet, mely a belső logikájából és saját identitásából fakadóan támadólag lép fel a nyugati világgal szemben, a mi szemszögünkből megbocsáthatatlan bűncselekményeket hajtva végre. S mi a válasza erre a nyugati civilizációnak, úgy a közvéleménynek, mint a politikának? Hogy ez borzalmas, elfogadhatatlan. Szörnyülködünk a terrortámadásokon, definiáljuk, hogy mi ezzel szemben ezt meg ezt gondoljuk a világról, a társadalomról s benne önmagunkról. Vezető politikusok élőlánccal tiltakoznak az IS tevékenysége ellen, kifejezvén, hogy a nyugati rend alapja az emberek élethez való joga, a vallási üldöztetéssel szembeni állásfoglalás, a konfliktusok lehetőségekhez mérten emberhez méltó rendezése és megannyi más dolog. A kormányaink haderőt vezényelnek az IS visszaszorítására, légicsapásokat intéznek a területén, országaikban ezzel egy időben biztonsági intézkedéseket foganatosítanak, ezáltal igyekezvén szavatolni állampolgáraik védelmét. Mi ez, ha nem az identitásunk újrafelfedezése, megerősítése egy másik féllel, egy másik akarattal való ütközés révén?

A megvalósult öntételezés: menet vezető politikusok részvételével a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért merénylet után.
Forrás: redalertpolitics.com

     Az ember társas lény, az egymással való interakciói révén válik egésszé és változik folyamatában is. Ugyanakkor az emberiség heterogén mivoltának inherens eleme a csoportképzés, a hasonlóság keresése, a hasonlóval való kapcsolat kiépítése. E hasonlóság, a gondolkodásban, az értékvilágban, az identitásban meglévő közös elemek adják a csoportképzés alapzatát, amit újra és újra, időről időre fel kell fedeznünk és meg kell erősítenünk magunkban ahhoz, hogy társasági mivoltunkból fakadóan egészségesen tudjunk létezni, ne pediglen magányos, elveszett lelkekként bolyongjunk a mindennapokban. Az IS jelentette fenyegetés – ebben az értelmezésben – globális szinten erősíti a civilizációnk közös elemeit, az összetartozás érzését, hozzásegítve minket ahhoz, hogy mint autonóm csoportosulás, mint közösség képesek legyünk betölteni a funkciónkat.

A politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása – avagy mire szavazunk október 2-án?

     A jelen írás reflexió Dunay Pál: Biztonságpolitika – ha lenne… című, a HVG hasábjain megjelent cikkére. [1] A szerző egy olyan jelenséget állít írásának fókuszába, amit én úgy hívnék, hogy a politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása. Mert miről is szól e jelenség? Arról, hogy a tömegpártok leáldozásával, a néppártok felemelkedésével, a demokratizálódási hullámokkal, a meghatározott értékrendi irányok mentén szerveződő nemzetközi intézményrendszer fejlődésével egyre fontosabbá vált, hogy a politikai aktorok minél szélesebb felületen, minél hatékonyabban tudják elérni a már meglévő és a még maguknak megnyerni kívánt tömegeket, választói csoportokat. Az új helyzetek új megoldásokért kiáltottak, a politikai elit pedig – nem csak hazánkban – sikeresen alkalmazkodott. A változás egyik eleme, hogy a politika kifinomult eszközökkel igyekszik igaznak feltüntetni a látszatot, még ha az szembe is megy a valósággal. A szavazó pedig – tisztelet a kivételnek – nem a valóságra, hanem a látszatra szavaz. Például annak a látszatára, hogy ki a nemzeti, ki védi meg őt, ki a kormányképes stb. S csak kevesen járnak annak utána, hogy a vélelmeik mennyire támaszthatóak alá tényekkel, adatokkal, empíriával. 

Forrás: https://international.tau.ac.il/ma_political_science [2016. 09. 30.]

    

    A politika persze soha nem volt mentes a látszatteremtéstől, nincs új a nap alatt. Elég az ókori Róma principátusi rendszerére gondolnunk, ahol Augustus megannyi külsőséggel igyekezte leplezni egyeduralmát. A mostani kormányzat pediglen modern eszközökkel (ld. professzionális kommunikáció, a médiaviszonyok, a közjogi rendszer, az intézmények átalakítása stb.) hasonlóképpen a látszatteremtést segíti elő a szavazók megnyerése érdekében. És – morális aggályai ellenére – a belpolitikai térben a hatalmi szempontok alapján e metódus legitimnek tekinthető. Nem kell, hogy a különböző policy területeken, mint amilyen az oktatás, az egészségügy, vagy épp a cikk megírásának kiindulópontjául szolgáló kül- és biztonságpolitika, tökéletesen teljesítsen a kormányzat. Bőven elég neki az, ha egy parlamenti 2/3-ot eredményező tömeg elhiszi neki, hogy itt minden a lehető legnagyobb rendben van. Vagy ha nincs is, ez a legtöbb, ami elérhető az adott körülmények között, s mindenki más még ennyire se lett volna képes. Vagy ha túl kockázatos egy téma jelenléte számára, akkor a napirend alakításával elfedje azt. 

Forrás:
http://quotesgram.com/
[2016. 09. 30]

    Ami viszont megengedhető és józan ésszel – még ha kissé erőltetetten is – igazolható, az már nem fér meg a politika oly területein, ahol nem csak az istenadta népre van elsősorban hatással a politizálás minősége, hanem más országok, fontos emberek, más nemzetek politikai elitjének véleményére, viszonyulására, s így közvetve Magyarországra is. A kül- és biztonságpolitika pediglen tipikusan ilyen közeg. Itt a politika = látványkonyha képlet, ahogy Dunay érzékletesen megfogalmazza, visszatetszést szül, ami előbb vagy utóbb konkrét döntések, határozatok, direkt hatások formájában a látványhajhász kukta fejére hull vissza. A cikkíró fel is sorol pár példát ezen folyamat relevanciájának igazolására. 

    Mi történik tehát a 2010-es kurzusváltás óta? Az, hogy a kormányzó hatalom feláldozta az érdemi tartalmi és konzekvens politikai gyakorlatot a policy területek oly szegmenseiben, ahol ez már az országnak mint entitánsnak képes károkat okozni. A tartalom konkrétan a kül- és biztonságpolitikában oly értelemben nem változott, hogy a vállalt kötelezettségeinket - ahogy Dunay rámutat - akárcsak korábban, most is, azóta is hanyagoljuk. Abban az értelemben viszont igen, hogy a kül- és biztonságpolitika – ahogy az már szinte elemzői közhellyé nőtte ki magát – belpolitikai tartalommá, annak egyik alrendszerévé lett. Ez viszont csak úgy valósulhatott meg, hogy az utóbbi számító, hatás- és szavazatvadász, mégis igazolható logikáját és szabályrendszerét a regnáló hatalom ráerőszakolta az előbbire. Így jutunk el a politikai kommunikáció professzionalizációjának évek óta és ma is látható, egyre aggasztóbb elburjánzásához. S újabb állomásként október 2-án is minden bizonnyal ezen folyamat legitim mivoltát fogja megerősíteni a magyar nép, mely ismételten erős alapot fog szolgáltatni a Fidesz-KDNP pártszövetségnek arra, hogy 2018-ra készülvén is csak annyit kelljen mondania: „Folytatjuk!”

---

[1]  Dunay Pál, 2015: Biztonságpolitika – ha lenne… http://hvg.hu/velemeny/20151001_Biztonsagpolitika__ha_lenne [2016. 09. 18.]

„Ha Magyarországra jössz...”, meg kell tanulnod egyszerűen beszélni

    Volt egy tanulságos vitám nemrég. Röviden: az egyik szakmai közösségünk kommunikációs felületén megfogalmaztam azon kritikámat, hogy véleményem szerint sok olyan kérdés vetődik fel e platformon, amikre a válaszok két kattintásnyi és tíz másodpercnyi távolságra vannak. Úgy gondoltam és gondolom, hogy ez káros, mert az egyén ahhoz szokik hozzá, hogy az egyszerű problémákat is mások oldják meg helyette. Ez rövid távon kétségkívül egyszerű és hatékony módszer, ám hosszú távon nem kifizetődő, mert előbb vagy utóbb szembesülni fog az ember olyan helyzetekkel, problémákkal, amiknek a megoldásakor az ilyesfajta támogató közösségi háló nem adott. S ekkor azok, akik a kényelmesebb utat járták addig, nagy valószínűséggel elvesznek, kétségbeesnek, megbénulnak a feladat láttán, ahhoz hozzá sem tudnak kezdeni. Ezzel ellentétben, ha ráneveled magad arra, hogy önálló és talpraesett légy, hogy feltaláld magad a legkülönbözőbb szituációkban, akkor segítség hiányában is meg fogod tudni állni a helyed. Az ezt ellenpontozó vélemények úgy szóltak, hogy az említett felület funkciója a kérdezés és a segítségnyújtás, bármilyen felvetésről legyen is szó.

A beszédmód hatással van a vita minőségére
Forrás: marksvh.nl

    A vita azonban, ami a végére személyeskedésbe fulladt, csak látszólag zajlott ekörül. A valódi és legfőbb vád velem szemben az volt, hogy okoskodom, hogy magas lóról beszélve lenézem a többieket, azt sugallva, hogy ostobának, butának, akár gyengeelméjűnek tartom őket. Miből táplálkozott ez a vád? Véleményem szerint az eltérő beszédmódokból s abból, hogy ezt – én legalábbis biztosan – nem ismertem fel a szóváltás alatt. Erre utólag a csoport két tagja világított rá. Hadd idézzem az egyiküknek arra adott válaszát, hogy miben hibáztam: Abban, hogy „az arisztokrata soha nem fog tudni józan párbeszédet folytatni egy munkásosztálybelivel, leszámítva, ha személyes viszony van közöttük. A távolságban a szavak elhalnak, és a rangok beszélnek. Hiába próbáljuk összeházasítani őket az egyenlőség és a szabadság nevében. A te kritikád mindig kioktató lesz számukra, az ő kritikájuk mindig gunyoros lesz számodra. Te felülről beszélsz, ők alulról. Hiába próbálsz te egy senkiföldjéről hozott érvvel rámutatni a nyilvánvalóan racionális viselkedésre, azt ők mindig a mögöttes pozícióknak fogják tulajdonítani. Közös a nyelvünk, de ez az egyetlen metszete a két univerzumnak. (…) Amikor te beszélni próbálsz velük, (…) annyit látnak benne, hogy Rafa [becenév] kioktatja a butákat. Megfelelnek az emberi társadalom irracionális törvényeinek.” 

    Az éleslátása a megszólalónak abban áll, hogy felismerte: az, hogy hogyan gondolkodunk, hatással van mind a kifejezésmódunkra, mind mások üzeneteinek értelmezésére. Az említett arisztokrata-munkásosztálybeli ellentétpárok közti különbséget arra redukálom le, hogy míg az ún. „munkás” gondolkodása az egyszerű, közvetlen stílust, illetve a lényegretörő és velős mondatokkal operáló beszédmódot preferálja, addig az ún. „arisztokratáé” a gondolatainak átadását azok bonyolultságában, a lehető legteljesebb formájában. Más megfogalmazásban, a nép egyszerű gyermekeként beszélsz, vagy az értelmiség elefántcsonttornyából. Hangsúlyozom, ez nem a dolgok leegyszerűsítését vagy túlbonyolítását jelenti (bár kétségtelenül lehetnek következményei erre nézvést is), hanem pusztán eltérő igényeket önmagunk megértetésére. Ősi ellentétpár ez; az egyszerűséget kedvelő utálja, nem érti a bonyolultan fogalmazót, mert számára annak stílusa túlságosan fennkölt és távolságtartó, túlságosan szőrszálhasogató és mesterkélt, ami arrogánsnak hat, s ezért visszatetszést keltő. Az összetett beszédet igénylő ugyanakkor utálja, nem érti a letisztultan fogalmazót, mert képtelen felfogni, hogy amaz miért nem képes elfogadni őt, s miért támadja azt a beszédmódot, ami pusztán redukálni kívánja a félreértések, félreértelmezések lehetőségét. Az ellenem felszólalók leginkább azért támadtak, mert irritálta őket mindaz, amiket az imént felsoroltam. Engem pedig frusztrált, hogy hiába próbálom egyre precízebben és körültekintőbben leírni a véleményemet, egyre-másra csak az iróniát, a gúnyt és a személyeskedést kapom. Azaz ők – úgy látom – nem a mondandóm tartalmára reagáltak, hanem a stílusomra. Ezen interakció tudatosulásának hiányában pedig én nem az általam belőlük kiváltott indulatokra válaszoltam, hanem a vélelmezett tartalmi kritikákra. Mi történt tehát? Az egymás megértésének hiánya a másik melletti elbeszéléshez, s végső soron veszekedés típusú vitához vezetett. 

Ernest Gellner
Forrás: upload.wikimedia.org

    S míg mielőtt megkapom a kritikát, hogy összemosom a beállítódásokat, a gondolkodás- és beszédmódokat a munkás és arisztokrata társadalmi kategóriáival - implicite degradáló módon az engem kritizálókat munkásoknak kiáltva ki, magamat pedig az arisztokrata jelzővel fényezve - pontosítanám ezen rangok mibenlétét Ernest Gellner filozófus és szociálantropológus példáján keresztül, amit A nacionalizmus kialakulása – a nemzet és az osztály mítoszai (In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Rejtjel, Budapest, 2004. 45–78.) című írásában fejt ki. Régen, az agrár társadalmakban releváns volt a gondolkodásmódokat ezen társadalmi státusokhoz kötni. Ugyanis akkor a professzionális oktatás révén csupán a népesség egy kiváltságos szelete férhetett hozzá a tudás kifinomult formáihoz (Gellner megfogalmazásában a magas kultúrához), ami a saját továbbgondolásom alapján megteremtette az esélyét a bonyolultságot és a részleteket kedvelő gondolkodás- és kifejezésmód elsajátításához. Ezzel szemben a (mezőgazdasági) munkásnak, az előnyöket nem élvező tömegnek nem adatott meg az ilyesfajta tudás elsajátításának lehetősége sem. Így született meg a két eltérő kultúra, a „munkásé” és az „arisztokráciáé” [saját szóhasználat], amik ellentétben állhatnak egymással. „A »magas« és az »alacsony« stílus között markáns eltérés alakul ki; ez gyakran egészen a kölcsönös érthetetlenségig fokozódhat.” (Ernest Gellner) Ma nyilvánvalóan nem Agráriában élünk, mostanra – ideáltipikus és általános értelemben – mindenkinek lehetősége van a közoktatáson keresztül tehetsége kibontakoztatásával és szorgalma révén a társadalmi ranglétrán való elmozduláshoz. Amiről beszélek tehát a megnevezett társadalmi rangok kapcsán, az a gondolkodásmód és a kívánatos beszédmód milyensége, amik manapság kevésbé függnek az elsajátított tudástól, mint inkább az egyéni preferenciáktól. A komoly tudással (ami nem összetévesztendő a gondolkodásmóddal) rendelkező egyén is vélheti úgy, hogy mindazt, ami a fejében van, egyszerűen, lényegretörően kell megfogalmaznia. S hasonlóan a kevésbé pallérozott elme is érezhet késztetést arra, hogy a gondolatait részletekbe menően kommunikálja. Az eltérő gondolkodásmódok és preferenciák gyökere azonban az agrár társadalom szerepleosztásában található meg tisztán, s rajtuk keresztül tudtam érzékletesen rávilágítani a köztük lévő különbségekre.

    Gondoljunk bele, milyen politikai vonzatokkal járnak az eddig leírtak! Három példát mutatok be szemléltetésként.

  1.) A politikai mainstream romastratégiáinak irrelevanciája a nem roma, de a cigányprobléma mindennapi valóságával szembesülő lakosság körében. 

Mi a tipikus érv az utóbb említett sokaság részéről, amikor a bonyolultan gondolkodó szakpolitikus megfogalmazza, hogy a roma népesség egy része a gazdasági helyzetéből és az őt érő diszkriminációból adódóan okoz kellemetlenséget, kárt, amit ilyen meg olyan felzárkóztatási programokkal lehetne orvosolni. Az, hogy bezzeg az a nagyokos könnyen beszél onnan fentről. Jönne ide élni a cigányok közé, mindjárt megváltozna a véleménye. Mi váltja ki ezt a kritikát? Az, hogy az egyszerűséget, a könnyen láthatót preferáló érintettek a szakmázó, elvont fejtegetéseket szőrszálhasogatónak, a valóságtól elrugaszkodott humbugnak tartják. 

  2.) A technokrata politikai érvelők – gondolok itt elsősorban Bokros Lajosra és Bajnai Gordonra – irrelevanciája a magyar politikai kultúrában.

A technokrata, szakértői érvekre a mai magyar politikai kultúrában – a tapasztalatok alapján – alacsony kereslet van. A Bokros-csomag helyességét magyarázhatja úgy annak tulajdonosa, hogy az a magyar gazdaságot a csődtől mentette meg, alátámaszthatja ezt statisztikák tömkelegével is, mindhiába. Az egyszerűséget preferálónak ez üres okoskodás, a megélt valósággal ellentétes önmosdatás lesz csupán. Ugyanígy, Bajnai Gordon és köre is hivatkozhat(ott) arra, hogy a 2008-as válság sokkal rosszabb következményekkel járt volna az ex-miniszterelnök szakértői kormányzása nélkül, mindhiába. A szakmaiság jelszava önmagában kevés Magyarországon ahhoz, hogy választást lehessen nyerni vele. Túl elvont, túl általános, túl semmitmondó. Bajnai érzékelte ezt, s megpróbálta a politikai imidzsét egyéb elemekkel is kiegészíteni, ám saját hibái és más, külső tényezők hatására ez nem bizonyult elegendőnek.

 3.) A bevándorlópárti argumentációk irrelevanciája Magyarországon a mostani politikai környezetben.

Ez első látásra a legegyszerűbben megmagyarázható eset. A magyar népesség döntő többsége bevándorlásellenes, így politikailag kártékony, ha ezt cáfoló álláspontot képvisel a politikai szereplő. Azonban a téma szempontjából van egy ezt kiegészítő ok is. Nevezetesen, hogy a bevándorlókat mint veszélyforrást számon tartó érvelések könnyen kommunikálhatók egyszerű, a megértést elősegítő nyelvi panelekkel. A legékesebb példa erre a plakátkampány volt. „Ha Magyarországra jössz...”. Mindenki tudja folytatni az idézetet, s mindenki könnyen képes is átlátni azt a logikai láncot, amire ezek a szövegek épülnek. Egyszerű, könnyen érthető, szókimondó, logikusnak ható, ezért működik. Milyen alternatívák merültek fel eddig az ezzel ellentétes oldalon? Jók nekünk a bevándorlók, mert gazdasági előnyöket hoznak, mert növelik a foglalkoztatottságot, mert emelik a lélekszámot. Mik a tárgyai ezen érveléseknek? Gazdaság, foglalkoztatottság, lélekszám - mind-mind sokkal szakpolitikaibb, s éppen ezért mélyebbre ásó gondolkodást igénylő fogalmak. A kormánypárti oldalon viszont a kultúra, a törvény és a munka mindenki által használt értelmezésével sokkal könnyebb elérni a kívánt célt. S ez a befogadhatóságbeli különbség találkozott az általános bevándorlóellenes érzülettel. Többek között e két elem kombinációjának köszönheti a Fidesz-KDNP a fokozatos erősödését ebben az évben.

    Ami világosan látszik ezen példákból, hogy az egyszerűségre, egyértelműségre törekvő gondolkodásmód komoly ellentétbe kerülhet politikai értelemben is az elvontságot, a bonyolultságot előnyben részesítő társával szemben.

Egyszerűség vagy bonyolultság - kinek van felelőssége?
Forrás: wavecommunications.co.uk

    Magától adódó kérdés: hogyan lehetne feloldani az ellentmondásokat? Cselekvő pozícióban véleményem szerint a bonyolultság van, azon oknál fogva, hogy ő szól fentről. Nem várhatjuk el ugyanis a lentről beszélőtől, hogy úgy értelmezze a fentről jövő impulzusokat, ahogyan azt az impulzust kiadó akarja. Miért nem? Mert egy tőle idegen gondolkodásmódot kéne használnia ehhez. Persze ugyanez elmondható a magát részleteiben hitelesen kifejezni akaróról is fordított esetben, azonban van egy fontos különbség. A fentről beszélő identitása az, hogy megértsen mindent a maga bonyolultságában. Ha hű akar maradni önmagához, akkor meg kell kísérlenie azon kommunikációs folyamat mibenlétének és működésének feltárását, mely közte és az egyszerűséget igénylő társa között zajlik, s amely az értelmezésbeli félresiklásokat is magába foglalja. Ha ezen elemzés elvégeztetik, s a fent írtakhoz hasonló eredményre jut, akkor a fentről kommunikáló egyén felelősségévé válik, hogy vállalkozzon a probléma megoldására. 

    Mégis hogyan? Mivel a lentről beszélőtől nincsen joga változtatást kérni, ezért neki kell a másikhoz idomulnia. S itt sejlik fel álláspontom szerint a legnagyobb paradoxona a problémának, sőt, ennek a bejegyzésnek. Hiába látja át ugyanis a fentről beszélő a helyzetet, azon képtelen lényegileg változtatni. Miért? Mert ugyanúgy, ahogy az egyszerűséget preferáló társa, ő is a saját gondolkodásmódjába van zárva. Megpróbálhat egyszerűen beszélni, de gondolkodni nem fog tudni egyszerűen. Megszületik egy gondolat, egy gondolatmenet, de a megszületés mikéntjén nem tud változtatni; az ugyanúgy a bonyolultság, a részletek jegyében fog megfoganni. Amit az összetettség és a részletesség híve tenni tud, hogy megpróbálja egyszerűen kifejezésre juttatni a mondandóját. De az már nem lesz ugyanaz. Ha egy érvet, fejtegetést a valós struktúrájától eltérően próbálunk megfogalmazni, akkor szükségszerűen torzulni fog annak jelentése, az más lesz, mint amire eredetileg gondoltunk. Így a fentről beszélő csupán tüneti kezelését tudja adni a problémának, s ami a legrosszabb, önmagát, önnön identitását megcsorbítva kell ezt megtennie. Hiszen a beszédmódján kénytelen egyszerűsíteni, miközben a gondolkodásmódja, s ezáltal a beszédmódbeli preferenciái nem változnak. Hogy is lehetne ez másképp? Hiszen maga a felismerés, hogy változtatni kell, azon a gondolkodásmódon alapul, ami a probléma okozója. Ezen írás is egy vita menetének és interakcióinak szisztematikus, részletgazdag végig- és továbbgondolása, s a mondanivalóját tekintve a puszta léte is abszurditás. Ha tehát a megoldás felé tett nulladik lépés sem mentes a probléma forrásától, mégis hogyan lenne kivitelezhető a baj érdemi orvoslása?