Álmodtam egy barackfáról

    Június 4. - a Nemzeti Összetartozás Napja 2010 óta. Ideális alkalom különböző kulturális rendezvények szervezésére. Jómagam is tagja vagyok egy közösségnek, ami egy ilyen program keretében (is) szolgálja a nagyérdeműt. Megírtam a társaimnak, hogy elvi megfontolásból nem veszek részt ezen a fellépésen, amivel értetlenséget váltottam ki sokakban. Ők azt mondják, ez nem pártpolitikai rendezvény, ezért az lenne a helyes, ha a közösség érdekeit tartanám szem előtt. S való igaz, a Nemzeti Összetartozás Napja nem pártpolitkai esemény. Ám ha megvizsgáljuk, hogy milyen politikai környezetben fogant meg e nap gondolata és gyakorlata, akkor azt mondhatjuk, hogy pártpolitikai funkcióval rendelkezik. Pártpolitikai vagy pártpolitikai funkciójú, nem ugyanaz. Én ez utóbbit igyekszem bizonyítani a következőkben a Nemzeti Összetartozás Napjára nézvést.

Megemlékezünk Trianonról - ennyi lenne csupán?

Az általános gyakorlat: egységképzés a másik ellen

    A pártpolitikai szerep alátámasztásához hadd menjek vissza az időben pár évtizedet. A hidegháború idején a két szuperhatalmi tömb vezető ereje, az USA és a Szovjetunió is arra törekedett, hogy minél nagyobb, minél egységesebb képet tudjon mutatni mind befelé, mind kifelé. Ezért igyekeztek megtalálni azt a közös nevezőt, amivel a leghatásosabban képesek az egységüket megteremteni és a másik ellen fordítani. Az USA esetében ez az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok, valamint a demokráciába, mint a legigazságosabb berendezkedésbe vetett hit volt. A Szovjetunió ezzel szemben megtalálta a proletariátus vezető szerepének hangoztatását, az univerzalizmust, az osztályharcot, a tőke- és imperializmusellenességet. Mind a két hatalom általános gyakorlatként a saját maga által konstruált egységét próbálta felhasználni arra, hogy az éppen releváns eszközökkel visszaszorítsa a másikat, amennyire lehetséges.

    Magyarországon 2010-től kezdődően kiteljesedett és új elemmel is bővült a hidegháború idején is tetten érhető, az adott oldal elvi igazolását és a másik fél tagadását célzó egységképzés gyakorlata. A továbbiakban a két legnagyobb egymásnak feszülő erő, a baloldali blokk és a Fidesz egységképző eszközeit fogom sorra venni.

 

Az Összefogás célja (forrás: MTI/Vajda János)

    A szövetségre lépő baloldali pártok 2014-ben egyetlen célt tűztek ki maguk elé: ha törik, ha szakad, ezt a kormányt le kell váltani! Ez politikai cél, amihez politikai egység szükségeltetik mellettük és a Fidesz ellenében. 2012-től kezdődően, amikor már sejthető volt az új választási eljárásról szóló törvény mibenléte, annak lehettünk tanúi, hogy a baloldali ellenzék milyen kacskaringók útján találja meg azt a formát, amiben szerintük a legnagyobb eséllyel indulhatnak Orbánék ellen. Ennek keretében meg kellett találniuk azt a közös nevezőt is, amire felfűzve a kampányukat meg tudják teremteni a kormányváltó egységet. Ez a nevező a demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállítása lett, amit erkölcsi alapon igyekeztek a Fidesz kritikájaként megfogalmazni. Az egységképzés tehát politikai alapon zajlott, politikai eszközök segítségével. Az már más kérdés, hogy nem volt elegendő a politikai teljesítmény ahhoz, hogy mindezen üzeneteket hitelesen fordítsák le az átlag választók nyelvére.

A nemzeti alapú egységesítés célja
(forrás: MTI/Szigetváry Zsolt) 

    A Fidesz ezzel szemben mást valósított meg. Nem politikai, hanem úgymond nemzeti alapon kezdte el kialakítani a saját egységét. A cél ugyanaz, mint az ellenzék esetében, politikai egységet létrehozni saját maga mellett és a kormányt leváltani akarók ellenében. Ám az egységképzés eszköze, az a bizonyos közös nevező túlmutat a szigorúan vett politika dimenzióin. A kormánypárt a nemzetet tette meg az egység legfőbb ismérvének. Miért pont azt? Miért nem hagyományos, pusztán politikai nevezőt keresett magának? Azért, mert egy kormánynak semmi sem adhat nagyobb legitimitást, mint maga a nemzet. Ha egy politikai erőt a teljes nemzete támogatja, onnantól kezdve hatalma és ténykedése megkérdőjelezhetetlenné válik. A 2/3-os többség pedig megteremtette annak a lehetőségét, hogy a nemzetre való hivatkozás hiteles legyen. Ám ezt az egységet folyamatosan építeni és újraépíteni kell, meg kell teremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a nemzet mint az egységképzés eszköze ne avuljon el, ne merüljön feledésbe, s továbbra is felhasználható legyen legitimációs célokra. Nem hiába azt tette meg Orbán Viktor a 2014. április 6-i eredmények legfőbb üzenetének, hogy a nemzet még sosem volt ilyen egységes.

    S itt jön képbe a Nemzeti Összetarozás Napja, mint ennek a gondolkodásnak a szolgálóleánya. A Nemzeti Összetartozás Napjának funkciója a kormánypárt által teremtett és felhasznált nemzeti egységképzés, ahol e rendezvény a politikai visszaigazolás megteremtésének és demonstrálásának az eszközévé válik. Ettől függetlenül a helyben megrendezett esemény lehet pártpolitikától mentes. Ám összességében maga az ünnepség és annak szellemisége az, ami átpolitizáltsága révén nem mondható pártpolitikától mentesnek. A Nemzeti Összetartozás Napja tehát szerepéből adódóan a Fideszhez köthető. Én pedig elvi alapon nem veszek részt fellépőként olyan rendezvényen, ami bárhogyan akármelyik politikai szereplőhöz köthető. Légyen az a Fidesz, az MSZP, a Jobbik, az Együtt-PM, bárki.

Lehet-e erkölcsös a politika?

    Lehet-e erkölcsös a politika? E kérdés, azt hiszem, rengeteg magyar állampolgárban felmerül az április 6-i választások közeledtével. Trafikmutyi, Portik-Laborc találkozók, hajdú-bétes libák, magyar-orosz paktum, Simon-ügy, őszödi beszéd, s még hosszan lehetne sorolni, hogy milyen botrányokkal operáltak és operálnak a pártok csak ez alatt az egyetlen ciklus alatt. Politikai vádaskodások özöne zúdul ránk nap mint nap (annak taglalásától most eltekintenék, hogy az említett példákban mennyi a valóságtartalom). Ennek fényében nem csoda, ha sokakban felmerül a kérdés: tulajdonképpen mit ér ez az egész választási mizéria. Hiszen bárhova szavazok, a politika erkölcstelen marad. Ezt a gondolatmenetet szeretném árnyalni.

    A címadó kérdést, mely a társadalom berögzült gondolkodását tükrözi, alapvetően rossznak tartom. Mégpedig azért, mert fekete-fehérben láttatja a politikát, s mindazt a hatalmas jelentésmezőt, ami hozzátapadt az évezredek során. Az erkölcsösség és az erkölcstelenség közé ez a kérdés a ’vagy’ kötőszavát teszi. Márpedig véleményem szerint a helyes az ’és’ lenne. Ahhoz, hogy megérthessük, hogy miért kell szükségszerűen ’és’-t tennünk e két jelző közé, a politika definíciójából és természetéből kell kiindulnunk.

    A politika legáltalánosabb jelentésében a politikai rendszer fogalmát jelöli, azaz a közösségi célok megállapítását, az azok megvalósítását célzó törekvéseket, e törekvések eszmei indoklását, továbbá a törekvést végrehajtó személy avagy testület kijelölését. Szociológiai-politológiai fogalomként a politika a hatalomért, s ezzel összefüggésben az egész társadalom irányításáért és a bizonyos elvek mentén kialakítandó rendjének fenntartásáért folytatott küzdelem. Ezen értelmezés elferdítése szüli azt az előítéletet, miszerint a politika úgy erkölcstelen, ahogy van. Ám akárhogy is definiáljuk a politikát, mindenféleképpen megjelenik benne az egyén mint a politika forrása. A politika így tehát olyan, a regionálistól (lásd önkormányzati rendszer) a globálisig (lásd Európai Unió) terjedő összetett szervező elv, melyet a társadalom önmaga teremtett saját érdekei képviselete, érvényre juttatása, illetve a társadalmi rend fenntartása céljából.

Erkölcstelenség a politikában - csupán a környezet más

    S emiatt nagy baj az, ha a politikát, annak egészét erkölcstelennek nevezzük. Mert amikor ezt a cseppet sem hízelgő titulust használjuk, egyúttal úgy teszünk, mintha a politika egy tőlünk teljesen független, borzalmas dolog lenne. Mintha az pusztán a nagy urak iszonytató murija lenne, amit a markukba röhögve űznek nap mint nap a mi kárunkra. A hétköznapi emberi csúfságot, erkölcstelenséget elválasztja ez a fajta a gondolkodás a politikától, annak egy külön, politikaforrású erkölcstelenségét hozva létre. Márpedig ilyen nincs! Csupán a környezet más, ahol mindez lejátszódik, nem pedig az erkölcstelenség mibenléte. Ahogy a politikát létrehozó és kikényszerítő egyén is egyszerre erényes és gyarló, egyszerre erkölcsös és erkölcstelen, egyszerre "istenarcu lény" és "sárkányfogvetemény" (Vörösmarty Mihály: Az emberek), úgy maga a politika is egyszerre ilyen és olyan is. Ilyen ÉS olyan, nem ilyen vagy olyan. Azonban az erkölcstelenség fogalmának kettéosztása hagyományos és politikai erkölcstelenségre káros. Akarva-akaratlanul azt szolgálja, hogy a társadalomnak ne kelljen szembenéznie azzal, hogy az erkölcstelen politikusok hatalomra jutása, továbbá ténykedése az ő felelőssége is. Megakadályozza azt, hogy az egyes egyének belássák, a politika mi vagyunk, belőlünk ered, mi is formáljuk. A forma a történelmi idő, a különböző államok korabeli belföldi és nemzetközi viszonyai között változó. Ugyanúgy megtestesülhet szabadságharc, mint demokratikus viszonyok közt leadott szavazat formájában. 

Társadalmi előítélet - elválasztja a politikust a többi embertől

    Természetesen nem állítom, hogy pusztán egyirányú folyamatról kellene beszélnünk, hogy a politika ne formálná a társadalmat ugyanúgy, mint a társadalom a politikát. S itt kell áttérni a politika természetére. Bármely politikai formáció célja az, hogy hatalomra kerülvén megvalósíthassa azt a programot, amit ő éppen akkor a legmegfelelőbbnek gondol. Ám ehhez a tömegek támogatására van szüksége. Ehhez pedig  a társadalom formálására az ő érdekei szerint. Minden ember harmóniát és egységet keres önmaga számára, amire a politika természetéből adódóan tudatosan játszik. Mégpedig hatásosan, lévén hogy a politika világában olyan nemzeti és egyetemes eszmék, értékek, érdekek fejeződnek ki, melyek jelen vannak a társadalom mindennapi életében is. Az adott politikai erő ennek megfelelően mindig igyekszik minél egységesebb, integratívabb világképet közvetíteni a potenciális választói felé. Teszi ezt ígéretekben, programokban, csomagokban, törvényhozásban és –módosításban, és még ki tudja, hány módon. Az viszont, hogy ezt az egységet ki mennyire felelősen, úgymond erkölcsösen, bizonyos elvi korlátok mentén vagy azok mellőzésével, pragmatikus programcsomag összeállításával vagy teljesíthetetlen populista ígéretek hangoztatásával igyekszik létrehozni, az már inkább a politikusra, s nem a politika egészére vonatkozó kérdés.  

    Tehát a 'Lehet-e erkölcsös a politika?' kérdésre a válasz: igen is, meg nem is. Vágyálom arról ábrándozni, hogy a politika világából egyszer csak kikopnak a botrányok, a morálisan megkérdőjelezhető hatalmi játszmák. Ez azt a lehetetlen küzdelmet feltételezné, melynek végén magát az emberi természetet sikerülne megreformálni. Ugyanakkor nem érdemes úgy sem gondolkodnunk a politikáról, mint eleve bűnös és erkölcstelen harcról. Nekünk, a választópolgároknak a felelőssége abban áll, hogy felismerjük és felismertessük e kettősséget, s tegyünk azért, hogy a politikában megjelenő erkölcsösség és erkölcstelenség kényes egyensúlya ne boruljon fel az utóbbi eluralkodását eredményezve. A legegyszerűbb, amit mindenki megtehet ennek érdekében, hogy szavaz. Szavaz arra, akiben hisz, vagy akiben a legkevésbé kételkedik. Ha másért nem, ezért érdemes az urnák elé járulni április 6-án.

Az orbáni szabadságharc háttere

    Az orbáni szabadságharc elképesztő méreteket öltött az elmúlt majd' négy évben. Ennek káros hatásairól most alig, inkább annak mozgatórugóiról fognak szólni az elkövetkező sorok.

    Hogy megérthessük, miért van szüksége a Fidesznek a nemzeti szabadságharcra és a bűnbakképzésre, először ránk, magyarokra és a történelmünkre kell fókuszálnunk.

Andrásfalvy Bertalan

    A magyarok nem szeretik észrevenni önnön hibáikat (erről bővebben lásd Orbán Viktor, aki megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét című írásomat). Pedig ha figyelmesen vizsgáljuk meg a történelmünket, észrevehetjük, hogy a legnagyobb ellenségünk mindvégig mi magunk voltunk. Erről Andrásfalvy Bertalan ír a Mit nevezhetünk magyarnak? című tanulmányában. Andrásfalvy azt mondja, hogy a magyar ember individualista közönye az, ami sok sorsfordító esemény végkimenetelét nemzeti tragédiává változtatta. A közönyös, csak önmagával törődő emberből többnyire hiányzik a közösségért vállalt felelősség érzése, a társadalmi szolidaritás. Ennek manifesztációja "a pártoskodás, az önzés, az ország érdekében való összefogás hiánya." Ezek miatt történhetett meg a muhi csata, a mohácsi vész, a trianoni békediktátum is úgy, ahogy bekövetkezett.

Közöny - valóban megoldás lenne?

 
    Ha a nemes urak kardot rántottak volna IV. Béla hívására a tatár ellen, másképp alakulhattak volna a dolgok 1241-ben Muhinál . Ehelyett az előkelők kinevették a feudális rendet az ő kárukra megbolygató királyt, sőt mi több, megölették Kötöny kun fejedelmet, minek utána a potenciális szövetséges haderőt jelentő kunok a tatár helyett a magyar ellen fogtak fegyvert, s rabolva vonultak ki az országból. Batu kán pedig, aki sokáig félt és habozott támadást indítani a magyarok ellen, megtudván azok gyengeségét és megosztottságát magabiztosan vonulhatott az ország ellen.

    Ha a főnemesi és köznemesi ellenségeskedés miatt késlekedő Szapolyai és Báthori hadai időben megérkeztek volna a mohácsi síkra, s ha nem a nagyúri dicsvágy állt volna a harc felvételének meggondolatlan, mielőbbi sürgetése mögött, az 1526-os mohácsi csatát talán most nem a 'vész' megnevezéssel illethetnénk.

    Ha az a nagyjából fél milliós székely parasztság nem menekült volna el az országból az 1871-es, úgynevezett arányosítási törvény nyomán, mely alapján a földesurak tetemes földterületeket sajátíthattak ki maguknak a paraszti rétegek rovására, talán nem lehetett volna olyan könnyen elcsatolni Erdélyt az 1920-as trianoni békeszerződésben.

 

Kodály Zoltán

    Az ezekben a példákban is megjelenő individualista közöny pedig abból ered, hogy belül nem érezzük magunkat a nemzethez tartozónak. Persze vannak felszínes kinyilatkoztatások, valamint a félreértelmezett öndefiníción alapuló nagymagyarkodások, de nincs arra sok precedens, hogy a nemzethez való tartozás elsősorban tudat alatt vált volna erőssé. Kodály Zoltánt idézve: "Tudatalatti elemeknek  eddig még alig méltatott nagy szerepe van nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékot (a magyar nép énekes, táncos, nemzeti kultúrát hordozó játékait), annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából." Ezek a tudatalatti elemek hiányoztak a nemesekből, főurakból Muhinál, Mohácsnál, az 1871-es arányosítási törvény megszavazásánál - írja Andrásfalvy.

    A Fidesz pedig nagyon helyesen megértette azt, hogy kell egy bizonyos szintű nemzeti egység. Mert mint a történelmünk is mutatja, "minden kihívásnak megfelelni, a megsemmisítő vagy beolvasztó/feloldó globalizációs törekvésnek csak az a nemzet/társadalom tud, amely nem végletesen különböző, egymással szemben álló részekből áll." (Andrásfalvy Bertalan) A jelenlegi kormánypárt abban hibás, hogy a nemzetet csakis a saját, politikai céloktól nem mentes narratívájában tudja elképzelni. Olyan elemeket próbál követendőnek kijelölni s tudatalatti ösztönzőnek beépíteni, amik nem érvényesek a nemzet egészére, s amik elsősorban a Fidesz felfogását tükrözik. Ilyen elem az Alaptörvény Preambulumában a kereszténység nemzetmegtartó szerepének hangsúlyozása egy olyan társadalomban, ahol a kereszténység csak egy vallás a sok közül; ilyen elem a családi kapcsolat alapját a házassághoz illetve a szülő-gyermek viszonyhoz kötő értelmezése egy olyan korban, ahol ez a hagyományos modell mindinkább visszaszorulóban van; de ilyen elem a Horthy-korszak tisztára mosása is, mellyel úgy próbál a kormány nemzeti hősöket kreálni, hogy a történelmi objektivitást zárójelbe teszi.

Az ellenzék elkerülhetetlen kirekesztése a nemzetből

    Így azonban a hatalom csak a saját táborának ad egy hamis, pártpolitikai színezetű alapot az együvé tartozásra. (Nem hiába annyira egységes a Fidesz elkötelezett szavazótábora.) Ám a nemzet másik részét e paradigma, élén az ellenzékkel szükségszerűen kirekeszti. Eképpen a Fidesz stratégiája kettéosztó politikát szül, melyben megszületik a 'mi' és az 'ők', ezzel paradox helyzetet eredményezve. Hiszen amikor a miniszterelnök a magyar emberek érdekeiről beszél, amikor olyan kijelentéseket tesz, hogy "Magyarország nem hagyja magát!", akkor egy egységes nemzetet feltételez. A valóság azonban az, hogy ez a kulturális-politikai koherencia nem létezik. Az orbáni látszatnak ellentmondó tömeggel viszont kezdeni kell valamit, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eszmei alapjai ne dőljenek romokba.    S erre eszköz a bűnbakképzés. Ha bárkit kikiálthatok idegennek, nemzetietlennek, kollaboránsnak, azzal kirekeszthetem őt a rendszeremből, amivel megszűnik a szisztémám megkérdőjelezhetősége. Kétségtelenül kényelmes stratégia ez a kormánypárt számára, hiszen bárkire alkalmazható, aki vagy nem ért egyet vele, vagy akivel a konfrontáció előreláthatólag politikai hasznot hozhat. Így lesznek ellenséggé a bankok és a multik; így válik önkényeskedő nagyhatalommá az EU és az IMF; s így válik nemzetietlenné az ellenzék annak minden tevőleges támogatójával együtt. A blogom kritikus hangvétele alapján én magam is nemzetietlennek minősülök. 

Tömeg a Fidesz 2012. október 23-i ünnepségén - csak látszólagos a nemzeti egység

 
    Végezetül egyetlen nagyobb problémát említenék meg. A Fidesz a magyarság hibáira reflektálva igyekezett egy egységes nemzetet teremteni, ám pont ezzel érte el azt, hogy még élesebb határokat hozott létre a társadalmon belül. Ez nem valódi egység, hanem pont a szembenállás történelmi hagyományának egy újfajta folytatása, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az újonnan meghatározott törésvonalak mentén elhelyezkedő táborok között megszűnik az érdemi kommunikáció. Márpedig, hogy ismételten Andrásfalvy gondolatait idézzem, egy "végletesen különböző, egymással szemben álló részekből" összetevődő társadalom számára a szorongás, az elmagányosodás, a betegség és a pusztulás a legvalószínűbb út.

Egy gondolat bánt engemet, paksi bővítésben senyvedni egyre el

    Paksi atomerőmű-bővítés... "Az elmúlt 40 év legjobb üzlete." Egy újabb felelőtlen Fidesz-kijelentés a sorban. Nézzük meg, miért hamisak a kormánypárt leglényegesebb érvei a bővítés mellett.

    1. állítás: Olcsóbb lesz az áram, amivel Közép-Kelet-Európa legversenyképesebb gazdasága leszünk.

A paksi atomerőmű egyik, még üzemelő blokkja

    Dehogy lesz olcsóbb! Dehogy leszünk versenyképesebbek! Egy atomerőmű felépítése soha nem megy önerőből, ahhoz hitel kell. A magyar állam fel is fog venni a kormány elhatározása alapján mintegy 10 milliárdos euróalapú orosz hitelt. Ennek a hitelnek, az építtetésnek az összege törvényszerűleg be fog épülni a 2020-as években beinduló 2 új blokk által termelt energia árába is, egészen addig, amíg ezen költségek meg nem térülnek majd. Az áremelkedés előreláthatólag 2-2,5-szeresére fogja növelni a mostani áramárakat (28-33 Ft/kWh körülre) hosszú évtizedekig, így versenyképtelenné téve a magyar energetikai gazdaságot a nemzetközi piacon. Főleg úgy, hogy ezzel párhuzamosan 2032-37-re a most üzemelő reaktoraink (felújítás hiányában) le fognak állni. S pont a még működő egységek miatt ráértünk volna 2020 után foglalkozni a bővítés mikéntjével. Akkor legalább pontosabb képünk lehetett volna arról, hogyan áll a nemzetközi energetikai helyzet, milyen trendek vannak kibontakozóban, s ezek tudatában mi az a stratégia, amit célszerű választanunk, amire érdemes építenünk. Azonban így rövid és középtávon nem fogunk nyerni sem belföldön a felszökő árak miatt, sem külföldön az energiabőségben dúskáló nemzetközi piac miatt. Továbbá nem bízhatunk abban sem, hogy jobb lesz a helyzet, amikor a blokkok kitermelték az építtetésük költségeit. Ugyanis nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy 30, 40 vagy akár 70 év múlva milyen lesz az energetikai állapot, lesz-e akkor még kereslet az atomenergiára. A kormánynak erre apellálni iszonyatos nagy felelőtlenség!

    2. állítás: Az orosz hitel hatását a lakosság nem fogja megérezni, mert a költségek nem a paksi atomerőművet, hanem az államot fogják terhelni.

    Akkor felteszem a kérdést, miből áll az állam költségvetése, amiből ezt a hitelt finanszírozni szándékoznak? Az állampolgárok, azaz mindannyiunk adójából, nem másból! Vagyis az építtetés költségei sem terhelhetnek mást, mint közvetett módon minket, állampolgárokat. A kormány által vizionált megoldásban való igaz, nem az áram ára emelkedne, hanem az adónkból fordítanának többet a finanszírozásra. A gyakorlatban mindkettő hatalmas áldozatvállalásra kényszeríti a lakosságot. Egy 30 éves futamidőre kapott hitel mintegy 100 milliárd Ft-os törlesztési kötelezettséget róna ránk évente. És akkor még ehhez jön a kamatok finanszírozása, ami szolid becslések szerint is újabb 100 milliárd Ft/év kiadással terhelné meg a központi költségvetést. Mindemellett nem számoltunk a beruházás megvalósításakor nagy valószínűséggel megjelenő pluszkiadásokkal és az egész biztosan fellépő, a működtetéshez kapcsolódó drága beruházások költségeivel sem. Tehát alsó hangon is körülbelül 200, de reálisabb becslések szerint inkább 300 milliárd forintba kerülne nekünk évente az elmúlt 40 év legjobb üzlete, anélkül, hogy bármi garanciát látnánk arra, hogy a pénzünk jó helyre megy és megtérül!

Lázár János: "Az elmúlt 40 év legjobb üzlete Paks."

    3. állítás: Magyarország szuverenitása miatt fontos a paksi atomerőmű-bővítés.

    Miféle szuverenitásról beszélünk?
    Beszélhetünk technológiai szuverenitásról. Ám nem magyar, hanem orosz technológián alapuló atomerőművet fogunk építeni. Azt az orosz technológiát fogjuk előnyben részesíteni, melyet itthon nem tudnánk létrehozni önerőből, épp ezért az oroszokra vagyunk utalva, hogy a technológiai hátteret biztosítsák nekünk.
    Beszélhetünk pénzügyi szuverenitásról. Vagyis beszélhetnénk, ha lenne rá alapunk. De nincs. Ugyanis sikerült a kormánynak egy olyan hitelszerződést kötnie, ami az orosz felet minimális felelősségvállalásra kötelezi. Putyin eszerint csak a pénzt és a technológiai hátteret adja, majd várja, hogy a magyar állam annak rendje és módja szerint fizesse a költségeket kamatostul. A Roszatomnak jó üzlet Paks, az már megállapítható.
    Beszélhetünk energetikai szuverenitásról is. Nos igen, arról tényleg beszélhetünk majd, ha és amennyiben sikerül valahogy kikecmeregnünk a hitelszerződés és az annak vonzatai miatt fellépő orosz függés verméből. A kérdés akkor az lesz, jó-jó, van önálló energia-termelőegységünk, csak mihez kezdjünk vele? Mihez kezdjünk akkor, amikor az európai energiarendszerek összekapcsolódnak? Volt értelme ilyen körülmények között az oly fennen hangoztatott függetlenedésnek? Miért szúrta annyira a szemünket, hogy a környező országokkal és az Európai Unióval együttműködjünk a saját érdekünkben?

    Ezek elsősorban gazdasági megfontolások alapján megfogalmazott kritikák, melyek összeszedésében és rendszerezésében nagy köszönettel tartozom Vértes Andrásnak, a GKI elnökének, illetve Felsmann Balázs volt szakállamtitkárnak.

Megköttetik a megállapodás Putyinnal

    Ám van egy nagyon fontos, társadalmi, szakmai és morális szempontú, eddig nem említett aggályos lépése a kormánynak és a miniszterelnöknek. Úgy ugrottak fejest Orbán Viktorék egy sorsdöntő, a jövőbeli mozgásunk irányát határozottan kijelölő üzletbe, hogy arról "elfelejtettek" egyeztetni mind a szakmával, mind a társadalommal. Egy ilyen horderejű döntés önkényes meghozatala normális demokráciában fel sem merülhetne. Az, hogy a regnáló hatalom ennyire nyilvánvalóan és nemtörődöm módon semmibe veszi az állampolgárait, hatalmas önbizalomra vall, cseppet sem jó értelemben. Azoknak az állampolgároknak a lehetséges véleményét hagyja figyelmen kívül a kormány, akiket hivatalosan képviselnie kéne. S ez elmondható az elmúlt 4 évről ugyanúgy, mint a paksi bővítésről. Ez az, ami miatt igazán szomorúak lehetünk.

Orbán Viktor, aki megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét

    Rengeteg, szinte megszámlálhatatlan okot találhatunk arra, hogy a mi kis országunk, a mi kis népünk miért tart ott, ahol. Találhatunk okokat a politikában, a belföldi és nemzetközi gazdasági folyamatokban, az elhelyezkedésünkből, a környezeti adottságainkból adódóan. És biztos vagyok benne, hogy még sokan sokfélét tudnának felsorolni ide. Ám egy valamit a legtöbben kifelejtenek a listából: önmagunkat!

    Az, ahogyan mi gondolkodunk magunkról, ahogy definiáljuk és értelmezzük magunkat, a helyünket, a szerepünket a világban, ahogy mi hozzáállunk másokhoz, más nációkhoz, a világhoz, ezek azok, amik kijelölik a sorsunk fő irányvonalát. S itt bizony hatalmas problémák vannak, amiket a Fidesz kormányzat tudatosan tetéz...

"Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt" - a magyar nép önmagáról való gondolkodásának alappillére

 
    Ezek a problémák a múltunkban keresendők. Magyarország történelme 1526 óta egyfajta katasztrófaturizmushoz hasonlítható, ami bár ténybelileg hiteltelen megfogalmazás, a magyarság pszichikai állapotát azonban jól tükrözi. Gondoljunk csak bele, hogy lefekvéskor, amikor végigpörgetjük az agyunkon az elmúlt nap eseményeit, milyen véleményt alakítunk ki az adott napról. Sarkítottat, nem tényszerűt. Történt egy vagy két esemény, amikre kiváltképp emlékszünk, s azok alapján ítéljük meg az egész napunkat. Nincs olyan nap az életünkben, ami csakis jó, avagy csakis rossz élményeket tartalmazott volna. Mégis pár jó illetve rossz történés alapján vonjuk le a következtetést, hogy igen, ez egy jó, vagy ez egy rossz nap volt. A kis számú domináns élmény elfedi a többit, melyek nem szükségszerűen hasonlatosak az uralkodó történésekhez.

    Ugyanígy van ez össznemzeti szinten is a történelmünk kapcsán. Ha a köztudatban ténylegesen élő történelmünket egyetlen hosszú naphoz hasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy van 6-8 nagyobb, negatív színezetet nyert esemény, melyek alapvetően meghatározták és meghatározzák mind a mai napig a magunkról és a környezetünkről való gondolkodást, a nagy történelmi 24 óránk megítélését. Ide sorolható a mohácsi vész, a török elnyomás, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az első és a második világháborúban betöltött szerepünk - kiváltképp a trianoni békediktátum -, az 1956-os forradalom. Természetesen nem ennyiből áll a történelmünk. Az ennél sokkalta árnyaltabb, ahol egyes szakaszaiban voltunk mi is prosperáló nép (lásd Mária Terézia reformjai, vagy a boldog békeidők emelkedő életszínvonala), s voltunk bizony hibázó, igazságtalan ország is (lásd a reformkorszakban a horvát nép elnyomására tett erőteljes törekvések, vagy a Horthy-korszakban kiépült autokratikus rendszer és az ekkor megvalósult nagy mértékű jogfosztások). Ám a domináns történelemélményeink mégis csak a minket kívülről ért igazságtalan, elnyomó események.

    Mindezek hatására a magyarságban kialakult egyfajta, természetesnek is tekinthető önvédelmező mechanizmus. Ennek lényege az az önfelmentő meggyőződés, hogy az nem lehet, hogy mindezt mi toltuk el, hogy minden rosszért, ami minket ért, csakis mi lehetünk a felelősek. S valóban, ez nem is volt így, most sincs így. A baj az, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. A magyarok azok, akiket mindig bántanak; a magyarok azok, akiket soha senki nem ért meg és nem hagy érvényesülni; a magyarok azok, akik a jótetteikért cserébe soha nem kapnak semmit; a magyarok azok, akiket mindig más nemzetek rángatnak bele a rosszba. A történelmünknek ez az egyoldalú értelmezése szülte meg a Szenvedés kultuszát. Azt a kultuszt, mely csak befelé tekint, csak a saját szemszögéből vizsgálja az eseményeket, csak a saját narratíváját fogadja el igaznak, s aki mást mond, az téved. Kisajátítjuk magunknak a szenvedést, a szenvedés állapotát, ezt önkéntelenül is egyfajta kultusszá alakítjuk, igencsak igazságtalan és inkorrekt módon, ahol kizárólag mi vagyunk jogosultak a szenvedésre. Mi vagyunk a jófiúk, mindenki más, akivel konfrontálódunk, a rossz, és csakis rosszat akarhat nekünk. S elfeledkezünk arról, hogy észrevegyük önnön hibáinkat és mások erényeit.

    Ez aztán kényszerűségként hozza magával a magyarság történelemben való élését. Nálunk a történelem, az egyes történelmi események nem a múltba helyeződnek, hanem aktualizálódnak. A történelmet nem történelemként, hanem a 'most' pillanatában történő, vagy legalábbis a jelenben is érvényes üzenettel bíró sérelemként értelmezzük, amikor felemlegetjük a nyugati világ megvédését a töröktől, Trianon igazságtalanságát, a kommunista rendszer kizsákmányoló mivoltát.

    Orbán Viktor és az általa teremtett rendszer pedig erre a nemzeti jellemgyengeségre építette fel ideológiájának jelentős részét. A Fidesz-ideológia szerint a magyarságot most, akárcsak történelme során mindig, elnyomják kívülről és belülről is az idegen, nemzetietlen elemek, s ha valami nem megy jól, az miattuk, az ő áskálódó, gonosz tevékenységeik miatt van. Brüsszel, ahonnan igazságtalanul próbálnak diktálni nekünk; az IMF, amely megszorításokat akar ránk erőltetni; a nagy multik, amik talicskával viszik ki az országból a pénzt; a külföldi tulajdonú bankok, amik kisemmizik a devizahiteleseket; s végső soron az ellenzék, amely elárulja a nemzetet, kollaborál a magyar embereket kihasználni igyekvő álnok hatalmasságokkal, épp ezért jobb, ha harcolunk ellenük is, s nem is tekintjük őket a nemzet részének. Ez a mi mostani nagy nemzeti szabadságharcunk...

"Magyarország nem hagyja magát!" - a Fidesz-ideológia egyik fő tétele

Működésben az orbáni Nemzeti Együttszenvedés Rendszere

    A Fidesz tehát lényegében megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét. A rendszert, ahol amolyan magyarságában megsértett (jelentsen ez akármit) kisfiúk és kislányok fura közösségeként együtt nemzetieskedhetünk, együtt küldhetünk el melegebb éghajlatra bárkit, akiről azt mondták, el kell mennie, és együtt szenvedhetünk, amiért ezeket a nem kívánatos szereplőket és viselkedésüket el kell tűrnünk. A rendszer céljait, mumusait pedig, sőt azt, hogy mit is jelent magyarnak lenni, egyetlen ember határozza meg: Orbán Viktor.

    Maga a mechanizmus, ami működteti ezt a rendszert, nem mutat újdonságokat, a magyarság múltértelmezését alkalmazza. Ezenfelül a Fidesz a Szenvedés kultuszunkat használta fel saját maga legitimációs céljaira. Hiszen van végre egy kormány - mondják ők -, ami a magyar emberek érdekeit képviseli, tehát ez a kormány nem lehet más, mint morális értelemben jó, míg az összes többi ezzel szemben rossz, s ez, valamint az oly sokszor hangoztatott 2/3-os felhatalmazás adja a hatalom antidemokratikus centralizálásának legitimációját. Mindezt persze a demokrácia álcája mögé bújtatva. Egyfajta kihasználása ez a magyarság sematikus történelemfelfogásának. Amiben újat alkotott a Fidesz, az az, hogy korszerűvé tette a nemzeti szenvedés és ellenségkeresés jelszavait, új tartalommal töltve fel azokat a 21. századi környezetbe illeszthetően. Ezt a populista, a tömeg igényeit mindenek felett szem előtt tartó felfogást a rendszerváltás óta eddig még senki sem emelte ilyen szintre.

    Ami pedig a legnagyobb baj (a demokrácia és a jogállam leépülésén túl), az a káros önképünk helyeslése, sőt mi több a buzdítás arra, hogy legyünk még egyoldalúbbak. Nem kell gondolkodnunk, nem kell magunkba néznünk és hibákat keresnünk, mert mindig ott van az aktuális, kétségtelenül kényelmes és kézenfekvő ellenség, akire és amire lehet mutogatni, ha baj van. Lassan már akkor is, ha nincs. A magyarságot tehát csak még inkább önmaga pszichológiai csapdájába hajszolja ez az ideológia. Pedig egy igazán nemzeti, egy igazán magyar politikai erőnek pont arra kéne ösztökélnie az állampolgárait, hogy álljunk végre talpra, nőjünk fel a magunkkal és a múltunkkal való szembenézésre, hogy elhagyhassuk végre-valahára azt az eddig vállalt szerepet, ahol a hibáinkért csakis kizárólag mások a felelősek, s önkritikát nem kell gyakorolnunk.

Miért nem lehet összefogni Gyurcsánnyal?

    Mostanság egyre többször hallom a  baloldali szavazótáborban a bűvös szavakat: Összefogást! Összefogást! Teljes körű ellenzéki összefogás, az kell nekünk! Kis túlzással mára már divattá lett összefogást követelni az ellenzéki oldalon. Ami baj. Nemcsak azért, mert olyasmit követelnek, ami momentán kivitelezhetetlen, hanem azért is, legfőképp azért, mert pusztán a szívükkel, a szívükbe plántált érzésekkel gondolkodnak, nem pedig józanul, egy pillanatra megállva, elmorfondírozva azon, hogy vajon miért tart ott az összefogás, ahol.

Az Együtt-PM és az MSZP összefogása. De vajon lehet-e szélesebb?

 
    Ha megnézzük a jelenlegi ellenzéki vegyes felvágottat, csupán három, a mostani szövetségen kívüli pártot találunk, amelyek érdemleges erőt képesek felmutatni. Közülük a Jobbik rögtön kiesik az egyenletből, mondanom sem kell, miért. Az elzárkózás merev politikáját folytató LMP sem reális szövetséges. Marad Gyurcsány Ferenc és a Demokratikus Koalíció (DK). Amivel el is érkeztünk a szélesebb ellenzéki összefogás legnagyobb akadályához.

    Mielőtt szidni kezdenénk bármelyik felet, az MSZP-Együtt-PM szövetséget vagy a DK-t, el kell fogadnunk, hogy ahogy kivétel nélkül minden párt között, úgy a jelenlegi ellenzéki szereplők között is komoly ellentétek húzódnak. Például a DK-ban uralkodó felfogás, eszmei háttér (a Gyurcsány-korszak apologizálása, Őszöd igazsága) különbségeket szül az MSZP-Együtt-PM triásszal. Viszont ezek ugyanúgy megvoltak és megvannak a triász tagjai között is, amit ki tudtak küszöbölni. Akkor miért nem tudnak kiegyezni Gyurcsánnyal? A válasz: legfőképp Gyurcsány miatt. Tehát nem állítom, hogy a jelenlegi szövetség tagjai mindent megtettek volna a Gyurcsánnyal való megállapodásra. A felelősség közös, én csak azt mondom, hogy a felelősség arányaiban jobban terheli a DK-t, mint a többi pártot.

    Azt kell megvizsgálnunk, hogy mi is a DK, mi az, ami a DK-t DK-vá teszi, mi az, ami nélkül értelmezhetetlen a párt. Erre teszek kísérletet a következőkben.

    Gyurcsány Ferenc és a DK okosan kivárt addig, amíg az exminiszterelnök neve újra eladhatóvá nem vált a közéletben. Bár még mindig a legmegosztóbb politikus a szereplők egyre bővülő sakktábláján, fellépése már nem jelent egyet a politikai öngyilkossággal. Csakhogy valahogy el kellett kezdeni a DK támogatottságát növelni. Az általuk választott út ehhez pedig az ellentmondás, a konfliktusok tömkelegének gerjesztése lett. Gyurcsány Ferenc és a DK egyszerre ellenzéke lényegében a teljes jobboldalnak, s egyszerre ellenzéke a baloldal azon szereplőinek, akiknek az érdekei aktuálisan nem egyeznek az övével. Márpedig az ő érdekük a párt és a pártelnök népszerűségének a növelése, bármi áron, amihez a nyár végén megköttetett MSZP-Együtt-PM megállapodás kiváló fegyvert szolgáltatott.

Gyurcsány Ferenc szónokol az október 23-ai ellenzéki tüntetésen

    Nézzük meg, mit csinál a hangjára lelt pártelnök. Egyik kezével üti-veri a jelenlegi együttműködést, ahol és ahogy csak tudja, míg később amolyan meg nem értett, a kamasz gyerekeivel küzdő apafiguraként a másik kezével megsimogatja Bajnai Gordon és Mesterházy Attila fejét, valójában közvetetten a választók fejét, hogy mindenki nyugodjon meg, ő nem akar semmit, ő nem akadálya az együttműködésnek, csak az országért aggódik. S ez az, amit véleményem szerint Gyurcsány rendkívül okosan és jó érzékkel csinál. Elhiteti a potenciális választóival azt, hogy ő csak az ország felemeléséért munkálkodik. Elhiteti, hogy övé az egyetlen igazság, amit Bajnai és Mesterházy képtelen felfogni és megérteni. És bejön neki, van akkora politikai tehetsége, van olyan jó rétor, hogy képes elültetni az emberek fejében a saját gondolatainak egyoldalú igazságát. Hónapok óta erre az egyszerű, mégis kitűnő kommunikációs sémára építi fel minden mondanivalóját.

Demokratikus Koalíció, az "összefogás pártja"

    A baj azzal van, amit mindez okoz. A DK úgy erősödik, hogy az összefogásban érdekelt tömegek egy részét állítja maga mögé, miközben csak kommunikációjában törekszik a valós megállapodásra. Még jobban megosztja az ellenzéki szavazótábort, a mostani összefogás potenciális szavazóit ingatja meg, miközben arculatából adódóan elutasítja a pártot ért kritikákat, egyúttal az értelmes párbeszédet. Amikor Bajnai Gordon azt kéri Gyurcsánytól, hogy helyezze a saját érdekeit az ország érdeke mögé, valójában azt kéri, hogy Gyurcsány ne legyen Gyurcsány, a DK pedig ne legyen DK. Hiszen a DK ellenzéki politizálásának lényege, a konfliktusokra, a konfrontációs lehetőségek keresésére és a magunk hibáinak határozott tagadására épülő mentalitásuk veszne el akkor, ha olyan megállapodás születne, amiben a mostani kormányváltó erők harmonikusan tudnának együttműködni velük. Még ha születne is valami egyezség, csak annyi változna, hogy a DK biztosabb pozícióból folytatná ugyanazt a politizálást, amit eddig is. Mindig kritizálna valamit, mindig lenne új és újabb követelése. A mindig mindennek való ellentmondás, az előre mutató érdekütköztetés elutasítása, a saját vélemény feljebbvalósága a DK-hoz és Gyurcsányhoz tartozik, enélkül a pártot sem lehetne jelenleg értelmezni. Ez az a mentalitás, ami a DK-val való megállapodás legnagyobb kerékkötője, s ami véleményem szerint törvényszerűleg még sokáig nem fog megváltozni, a 2014-es választásokig semmiképpen sem.

    És így szembesülünk végül Bajnai Gordon és Mesterházy Attila legnagyobb dilemmájával. A DK valós erőt képvisel, kellene a kormányváltáshoz a szavazótábora. Az a szavazótábor, mely a leglojálisabb a saját pártjához, tehát esélytelen lenne bármi kísérletet tenni a megnyerésükre. Ugyanakkor egy olyan politikai erővel kéne megegyezniük, ami nem ismeri az arany középút fogalmát. A kérdés tehát: van-e olyan reális alternatíva az összefogást illetően, amiben nincs Gyurcsány Ferenccel érdekellentét? Én úgy vélem, nincs...

    Jómagam azt az álláspontot képviselem, hogy végre ténylegesen, egyértelműen le kéne zárni a Gyurcsánnyal való huzavonát, mert minden lehetséges alternatíva közül ez okozza a legnagyobb károkat a baloldalon. Ha ezért kíméletlenül ki kell mondani, hogy Gyurcsány, állj, eddig és ne tovább, nem fogunk megegyezni veled, akkor DK-s szavazótábor ide vagy oda, ezt kell tenni. Válaszút elé kell állítani az ellenzéki szavazókat. Azt kell mondani, kritizálhatjátok a jelenlegi összefogást, elfogadjuk a véleményeteket, de egyúttal értsétek meg kérlek szépen azt, hogy nem láttunk más lehetőséget. Legyetek kritikusak, ugyanakkor legyetek velünk szemben szolidárisak, hiszen mi értetek munkálkodunk. Majd ha mindezt átgondoltátok, válasszatok! Válasszatok, hogy Gyurcsánnyal tartotok-e, s akkor a ti szavazataitok is feláldozódnak a gyurcsányi megállapodásképtelenség oltárán, vagy velünk tartotok-e. Velünk, akiknek még így is sokkalta reálisabb esélyünk van arra, hogy kormányt, sőt akár korszakot váltsunk.

Bajnai Gordon a remélt korszakváltás eszközével

    Hogy végül hogyan rendeződik a  Gyurcsány-DK probléma, fogalmam sincs. Csak remélni tudom, hogy így vagy úgy, mielőbb vége lesz, s végre azon kevés médiafelületen, ami az ellenzéknek jut, sem kell majd ezzel az ártalmas gonddal foglalkozni.