A politika mint a társadalom pogója - avagy egy metalhead elmélkedései

    'Petróczi Rafael vagyok, nyolc éve metal zene függő.' A szomorú e mondatban az, hogy a társadalom sokszor úgy kezel minket, ennek a szubkultúrának a tagjait, mintha e kijelentésnek valóban el kéne hangoznia, mintha e csoporthoz való tartozás valami bűnös dolog lenne, amiért elnézést illene kérni, s amiről tanácsos lenne leszokni. Rengeteg előítéletet társítanak hozzánk és az általunk kedvelt stílushoz, amik valójában nincsenek ott. (Aki ezekre kíváncsi, keressen rá az 'Elders react to Slipknot' videókra, gyönyörűen kidomborodnak bennük azon leegyszerűsítő frázisok, amik körüllengik a műfajt és annak élvezőit.) Nem kell feltétlen eget rengető jelenetekre gondolni. Számtalanszor éltem már át, hogy az emberek megnéznek, összesúgnak a hátam mögött, vagy akár a szülők féltőn magukhoz vonják a gyermeküket, amikor meglátnak zenekaros pólóban, láncokkal az oldalamon, szögecses karkötőkkel a csuklómon. A megannyi negatív társítás közül egyet ragadok ki: az erőszakot. 'A metal zene erőszakra nevel, a metalheadek alapvetően erőszakosak, tele rosszindulattal és gyűlölettel, amit és akiket a jóérzésű, egészséges egyén csak elítélni lehet képes, mert az erőszak ugyebár valami eleve rossz és kerülendő dolog.'

    Szomorú és egyben káros, hogy egy olyan társadalomban, olyan világban élünk, ami tabusítja az erőszakot, ami azt kollektíve rossznak, helytelennek, morálisan vállalhatatlannak bélyegzi. Pedig, ahogy oly sok absztrakt fogalomnak, az erőszaknak is számtalan esete és értelmezése akad. Különbséget lehet és kell tenni jó és rossz, elfogadható és elfogadhatatlan, hasznos és káros erőszak között. A kulcsszavak az erőszak motivációja és a célja. Az erőszak önmagában véve semleges fogalom, az előbbiek töltik meg azt morális tartalommal. Hadd világítsam meg ezt két példán keresztül! 

Orosz ultra a marseilles-i foci EB-n.
Forrás: http://www.origo.hu/foci-eb-2016

    Mindannyian ismerjük a jelenséget, amikor a különböző csapatok ultrái összegyűlnek, hogy véresre verjék egymást. Mi történik ekkor? Egyrészről, akármilyen furán hangozzék is, egyfajta lelki gyakorlat. Az ultrák egymáson vezetik le a feszültségeiket, csoportosan gyakorolnak erőszakot, ami a résztvevők számára pszichikai megkönnyebbülést hoz. 'De jó volt ez a bunyó, annyira élveztem!' - hangozhatna a tipikus mondat egy ultra szájából. S ez, olybá tűnhet, alapvetően jó dolog. Hiszen a csoportok tagjai mentálisan jobb állapotba kerülnek egymás elagyabugyálása után. Mi teszi mégis rosszá az erőszak ezen formáját? Annak motivációja és célja. Az, hogy azért ütöm szét a másik képét, mert rühellem, ne adj isten gyűlölöm őt, csak azért, mert nem olyan, mint én, mert annak a másik csapatnak szurkol. A motiváció tehát itt a másik ember, csoport elleni szélsőséges indulatokból fakad, ennek megfelelően az erőszak célja az lesz, hogy ártsunk és minél többet ártsunk a másik oldalon állónak. Talán elfogadható, hogy ekkor valóban rossz és elítélendő erőszakról beszélhetünk.

Mosh pit a magyar AWS 2016. december 3-i koncertjén.
Forrás: facebook.com/BARBA.NEGRA.HUNGARY/ 

 Ugyanakkor léteznek az erőszaknak kifejezetten pozitívan értékelhető változatai is. Sarkos példa erre a pogó, csak hogy egy elsősorban metal koncertekre jellemző jelenséget említsek. A pogó - vagy angolul mosh pit - a koncerttér egy olyan részét jelöli, ahol a résztvevők szánt szándékkal, erőszakosan lökdösik egymást, beleszállnak a másikba, nem ritkán sérüléseket okozva. Jómagam is rendszerint zúzódások tarka hadával távozom egy-egy metal koncertről, de olyanra is láttam példát már, hogy betört valakinek az orra pogózás közben. Fizikailag tehát bántalmazzuk egymást, amit a leegyszerűsítő gondolkodásmód reflexből elítél anélkül, hogy feltenné a kérdést: mi motiválja ezen agresszív viselkedést, miért csinálják, miért élvezik a résztvevők?

    A válasz első rétege - hasonlóan, de közel sem azonosan az ultrákéhoz - itt is az, hogy közös lelki gyakorlatot végzünk. Egyrészről a metal zene a maga explicit agressziójával, az ősi vadságával magával ragadja az erre fogékonyakat, aminek át kell adnod magad és le kell vezetned, különben a felgyülemlett feszültség szétrobbantja a mellkasodat. Erőszakos leszel, vágysz arra, hogy fájdalmat kapj, bemész a pogóba, ütsz, löksz, headbangelsz, ordítasz, mert azt az elementáris, hullámzó energiát, ami körülvesz ekkor, így tudod át- és megélni. Másrészről a pogózás leszedi rólad mindazon szarságot, ami rád ragadt a hétköznapok során. Metal pajtim fogalmazta meg jól e jelenséget: a koncert és pogózás utáni örömmámor, eufória. Mert mindazon kellemetlenséget, bosszúságot, feszültséget, frusztrációt, ami miatt ideges, dühös, agresszív leszel a mindennapokban, le tudod vezetni a pogóban, ami lelki megkönnyebbülést hoz. Ezáltal végső soron a közösségünknek is jót teszünk, hiszen egy formalizált közegben távozik mindaz, amit ennek hiányában az egyén akár a környezetében élőkön vezetne le, rombolva emberi kapcsolatait.

   

Forrás: instagram.com/metalmeme/

    Eddig látszólag ugyanott állunk, mint az ultrák esetében: a pogózók is pszichikailag jobb állapotba kerülnek a tevékenységük hatására. Azonban a cél tekintetében már kirajzolódik a különbség. A pogózók esetében ugyanis nem találjuk meg azon szándékot, hogy ártsunk a másiknak. Az erőszak mindössze eszköze annak, hogy elérjük a valódi célt, a lelki kiegyensúlyozottságunkat. Az ultrák esetében a felállás merőben más: a cél a másik fizikai bántalmazása, aminek hozadéka csupán a pszichikailag jobb, kielégült, megkönnyebbült állapot. Ezzel szemben a pogózók motivációja - akármilyen polgárpukkasztóan hangozzék is - a szeretet. A magam szeretete, hogy szeretem magam annyira, hogy tegyek magamért ily formán, akár annak árán is, hogy mások lenéznek és megvetnek érte. A környezetem szeretete, hogy szeretem a számomra fontos embereket annyira, hogy vállalva a fizikai veszélyt tegyek azért, hogy harmonikus viszonyt ápoljak velük. S végül, de nem utolsó sorban a többi pogózó szeretete. Szeretem a másikat azért, mert segít közösségileg átélnem a zenét, segít megkönnyebbülnöm általa, s szeret a másik is azért, mert én ugyanezt megteszem érte. A pogózás lényegében - ebben a megvilágításban - közös lelki segítségnyújtás, egyfajta partneri viszony, amiből mindenki profitál.

    Tudom ajánlani a kétkedőknek, hogy nézzenek meg egy pogót testközelből, meglepő dolgokat fognak látni. Azt, hogy a pogózók két ütés, lökés, headbangelés, ordítás között úgy vigyorognak egymásra, mint a vadalma. Azt, hogy vadidegen emberek úgy karolják át egymást, mintha hosszú évek óta legjobb barátok lennének. Azt, hogy ha valaki elesik a pogóban, nem ütnek bele még párat a földön fekvőbe. Helyette egyből leáll mindenki a környéken; a kezek egyik hada védelmezően tartja vissza a többieket, hogy ne tapossák meg a szerencsétlent, a kezek másik hada pedig érte nyúl, hogy felsegítse az illetőt. Mi ez, ha nem a másik szeretetének bizonyítéka? Mi ez, ha nem annak a bizonyítéka, hogy létezik az erőszaknak olyan formája, ami egyenes háttal, büszkén vállalható?

A metal műfajában hatalmas szenvedély lakozik, amit sokan félreértelmeznek. Leander Rising koncert 2015. május 30-án.
Forrás: Zsiga Pál, NOWmagazin.hu

 
    Bár ezt hosszan ecseteltem - nézzék el nekem, szívügyem a műfajt és a kedvelőit övező előítéletek és tabuk döntögetése - politikai szempontból a lényeg már korábban elhangzott. A politika a társadalom pogója olyan értelemben, hogy az a felgyülemlett feszültségeket az előbbin keresztül le tudja vezetni. A politika e gondolatmenetben eszköz arra, hogy többek között a lelki egészségünkért tegyünk azáltal, hogy erőszakot fejtünk ki. Klasszikus esete ennek a tüntetés, ami egy formalizált terep arra, hogy a politikai elégedetlenségünknek hangot adjunk. Amikor ez megtörténik, azt már erőszaknak értelmezem azon az alapon, hogy a tüntetők meg kívánják változtatni a fennálló legitim rendet, azaz mesterséges fordulatot akarnak elérni egy olyan erővel szemben, aminek ez nem áll érdekében, ezáltal garantálva a konfliktus kialakulását. Persze itt sem vehető az erőszak minden formája egy kalap alá. Hadd hozzak még két példát, most már a közéletből!

„Gyilkosok, bűnhődtök!” feliratú zászló 2006. október 23-án.
Forrás: antic-antik.blogspot.hu

    Vajon jó dolog az, ha azért tüntetünk, mert utáljuk, gyűlöljük a másikat? A másik oldalt, pártot, politikust? Abból a szempontból mindenféleképpen, hogy lelkileg megkönnyebbülünk, amikor torkunk szakadtából üvöltjük az 'XY TAKARODJ!'-ot. A célt sem mondanám rossznak, hiszen a politikai változásért ily módon síkra szállni minden állampolgárnak alapvető joga. Ami viszont végső soron morálisan rosszá teszi az ilyesfajta - akárcsak verbális - erőszakot, az a valaminek/valakinek a gyűlölete mint motiváció. E szempontból 2006 ősze méltán nevezhető a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legfeketébb, leggyászosabb és legelszomorítóbb időszakának. 

A Tanítanék Mozgalom 2016. márciusi demonstrációja.
Forrás: pestisracok.hu

    Nézzünk egy másik példát! Gyülekeznek a sötét felhők, előkerülnek az esernyők, amikor is a Tanítanék Mozgalom utcára vonul. A cél lényegileg ugyanaz, a tüntetők az oktatási rendszeren kívánnak olyan változásokat eszközölni, amik szerintük szükségesek. A jobb pszichikai állapot felé is ugyanúgy tesznek lépést, amikor hangot adnak az elégedetlenségüknek. A motiváció viszont egészen más 2006-hoz képest. A Tanítanék tüntetéseinek motivációja ugyanis nem a Orbán-kormány iránt érzett gyűlölet, hanem a diákok és a pedagógus kollegák iránt érzett szeretet, törődés. (Ne vegyük most a vizsgálódásunk alá azon egyszeri esetet, amikor a mozgalom csatlakozott egy, a menedékkérők befogadását zászlajára tűző rendezvényhez.) Azért szállnak síkra, hogy egy kulcsfontosságú szakpolitika érintettjeinek jobb legyen. Ez a - mondhatni szelíd - erőszak, ellentétben a 2006-os mostohatestvérével, morálisan indokolható és elfogadható, sőt, értékelendő. 

    „A politikát nem kell eleve szeretni. Sőt, tisztelni sem kell.” Azonban látni kell azt is, hogy akárcsak az erőszak esetében, amennyiben a politikát tabusítjuk, az arról való gondolkodásunk végtelenül le fog egyszerűsödni, s az egyes közéleti események kapcsán pont a lényeget fogjuk szem elől téveszteni. Álljon lezárásként a megkezdett Gombár Csaba idézet folytatása, aminek tárgya a politikán túl, az erőszakon át tulajdonképpen minden, az emberi létből, az emberi mivoltunkból fakadó jelenség lehetne: „Egyszerűbb talán, ha létét természetesnek vesszük, s egyszerre törekszünk meglátni színét és fonákját.”

A belső megosztottság csapdája a kurd politikában

Szabó Tímea, Karácsony Gergely és Jávor Benedek
bejelentik az LMP frakciójából való kilépésüket.
Forrás: mno.hu

     A Corvinuson töltött első félévemben, az első politológiai tárgy, a ’Magyar politikai rendszer’ keretében, annak is az első óráján már elhangzott amaz politikatudományi axióma, hogy a politikusok, pártbeli tömörülések számára a legnagyobb veszélyt nem a más pártban politizáló, hanem a párton belüli ellenzék jelenti. Merthogy naivitás lenne bedőlni azon idealizált képnek, hogy a párt mint olyan homogén szervezetet alkot. Ugyanúgy megtalálhatóak benne az egyes ügyekről eltérően gondolkodó csoportok, hatalmi központok, amik ugyanúgy egymás ellensúlyaiként és ellenfeleiként funkcionálnak, mint az megfigyelhető – magasabb szinten – a kormánypárt(ok)-ellenzék dichotómia esetében. A hazai politikából az egyik legszembetűnőbb bizonyíték erre az LMP kettészakadása volt, de természetesen még számtalan példával lehetne alátámasztani az állítást. Hogy csak egyet említsek: ugye nem gondoljuk, hogy Áder János köztársasági elnöki újrajelölése kapcsán ne csaptak volna össze a Fideszen belüli érdekcsoportok azért, hogy Ádert, Balog Zoltán emberminisztert vagy éppen a politikafogyasztó lakosságot a bajusztalanságának fura élményével sokkoló Kövér László házelnököt jelöljék e pozícióra? Látható, ha egy oly nagy és kiterjedt szervezettel bíró mamutot, mint amilyen egy párt, hatékonyan, a hitelesség percepcióját közvetítve kívánunk vezetni, kulcsfontosságú momentum a belső ellenzék kezelése, annak elérése, hogy a fősodortól eltérő erőközpontok egyike se legyen képes túlságosan nagy teret nyerni. Ennek kiterjedtebb, de logikájában mindenképpen hasonló változatát adja, amikor párt és párt között kéne egységet képezni a vezetettek és a regnáló establishment érdekében.

     Pénzváltó Nikolett: A stabilitás esélye Észak-Irakban – Iraki Kurdisztán 2011 után című munkája alapján e tekintetben a Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK) területén nem teljesít jól a három releváns párt, a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP), a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK), illetve a Mozgalom a Változásért (Gorrán). Ezt mi sem illusztrálja érzékletesebben, minthogy az utóbbi a PUK-ból vált ki és önállósodott.

A Kurdisztáni Regionális Kormányzat logója. Forrás: cabinet.gov.krd

     Túl mindazon veszélyek taglalásán, amiket a szerző részletes szakmaisággal kifejt írásában, egy további tényezővel árnyalnám a tanulmányt.

   

Ha beszélnek is, a különbségek oly nagyok az egyes
oszlopok tagjai között, hogy jó eséllyel nem fogják
megérteni egymást. Forrás: briantracy.com

  Irakban, a KRK-ban is erősen oszloposodott társadalmat találunk. Mit jelent ez? Azt, hogy a lakosság mélyen megosztott bizonyos változók mentén, s egymástól a legtöbb tekintetben elszeparáltan működő csoportokba, oszlopokba rendeződik, melyek között a különbségek az identitás szintjéig érnek, példának okáért a szavazás tekintetében. A tanulmányban leírt okok, a kurdok lakta területek és a kurd politika céljai (a kurd autonómia hosszú távú fenntartása és megerősítése, annak elfogadtatása a nemzetközi közösséggel, a térségi politikai aktorok – legfőképpen természetesen Bagdad – s az ISIS jelentette veszélyek eliminálása, a migráció káros hatásainak kezelése, a gazdasági problémák orvoslása stb.) alapján a pártok feladata az kéne legyen, hogy a társadalom egészét karolják fel és képviseljék. Azaz, hogy meghaladják ők maguk az oszlopokban való gondolkodást, s erre neveljék a választói bázisukat is. Miért? Mert a belső megosztottság ebben a politikai szituációban erőforrásokat von el azon cselekvésektől (pl. a két hagyományos párt, a KDP és a PUK alatt működő katonai szervezetek valódi integrációjától a hatékonyabb és egységesebb fellépés érdekében), melyek meghozatala szükséges lenne mindazon célok eléréséhez, amiket fentebb talál az olvasó. 

     Ehelyett mi történik jelenleg a KRK-ban? A pártok két szinten is megosztanak: egyrészt horizontálisan a politikai életben, másrészt vertikálisan a társadalom vetületében. Horizontálisan azáltal, hogy az ideológiai és pragmatikus kérdések mentén a politikai térben is konfliktusokat gerjesztenek egymás között, egymással versengve, vertikálisan pedig azáltal, hogy a horizontális megosztás révén nem kínálnak a választói csoportoknak olyan alternatívát, ami kitörést jelenthetne az oszloposodás csapdájából. Ha a pártok nem teszik félre az ellentéteiket, akkor a társadalom is a már meglévő törésvonalak mentén fog polarizálódni, mivel nem tehet mást, mivel nem nyer teret azon gondolkodásmód, ami az árokásás helyett azok betemetését tűzné ki célul. 

A polarizációs politika nem ördögtől való, azonban csak
bizonyos körülmények között szolgálja az ország
érdekeit. Forrás: cdn.meme.am 

   Mindebből úgy tűnhet, hogy elvetem a polarizációs, árokmélyítő, az oszloposodást erősítő politizálást. Ezt azonban csupán a KRK jelenlegi politikai körülményei és célkitűzései szempontjából nem tartom követendőnek. Ezzel szemben kifejezetten kívánatos tud lenni az ilyetén való politizálás akkor, ha az állam és a társadalom érdekét az szolgálja leginkább, hogy a politika meg- és bemutassa a különböző társadalmi csoportok karakterét, sajátságait, érdekeit, illetve azt, hogy mindezekre milyen hatással van/lenne egy, a másik csoportot reprezentáló politikai törekvés sikeressége. Egy jól működő, stabil demokráciában különösen hasznosnak bizonyulhat, ha ezen törésvonalak és konfliktusok mibenlétét, diskurzusát, működési mechanizmusát a politika képes feltárni. A KRK mint autonómiára és elismertségre törekvő államkezdemény érdekei viszont pont ennek ellenkezőjét tennék kívánatossá. Addig, amíg a kurd pártok ezt nem ismerik fel, s ameddig nem születik meg a szereplőkben az egységként való cselekvésre való hajlandóság s erős elköteleződés, addig – véleményem szerint – a KRK politikai erőfeszítései – hosszú távon legalábbis – kudarcra vannak ítélve.