2015. november 18., szerda

„Ha Magyarországra jössz...”, meg kell tanulnod egyszerűen beszélni


    Volt egy tanulságos vitám nemrég. Röviden: az egyik szakmai közösségünk kommunikációs felületén megfogalmaztam azon kritikámat, hogy véleményem szerint sok olyan kérdés vetődik fel e platformon, amikre a válaszok két kattintásnyi és tíz másodpercnyi távolságra vannak. Úgy gondoltam és gondolom, hogy ez káros, mert az egyén ahhoz szokik hozzá, hogy az egyszerű problémákat is mások oldják meg helyette. Ez rövid távon kétségkívül egyszerű és hatékony módszer, ám hosszú távon nem kifizetődő, mert előbb vagy utóbb szembesülni fog az ember olyan helyzetekkel, problémákkal, amiknek a megoldásakor az ilyesfajta támogató közösségi háló nem adott. S ekkor azok, akik a kényelmesebb utat járták addig, nagy valószínűséggel elvesznek, kétségbeesnek, megbénulnak a feladat láttán, ahhoz hozzá sem tudnak kezdeni. Ezzel ellentétben, ha ráneveled magad arra, hogy önálló és talpraesett légy, hogy feltaláld magad a legkülönbözőbb szituációkban, akkor segítség hiányában is meg fogod tudni állni a helyed. Az ezt ellenpontozó vélemények úgy szóltak, hogy az említett felület funkciója a kérdezés és a segítségnyújtás, bármilyen felvetésről legyen is szó.

A beszédmód hatással van a vita minőségére
Forrás: marksvh.nl

    A vita azonban, ami a végére személyeskedésbe fulladt, csak látszólag zajlott ekörül. A valódi és legfőbb vád velem szemben az volt, hogy okoskodom, hogy magas lóról beszélve lenézem a többieket, azt sugallva, hogy ostobának, butának, akár gyengeelméjűnek tartom őket. Miből táplálkozott ez a vád? Véleményem szerint az eltérő beszédmódokból s abból, hogy ezt – én legalábbis biztosan – nem ismertem fel a szóváltás alatt. Erre utólag a csoport két tagja világított rá. Hadd idézzem az egyiküknek arra adott válaszát, hogy miben hibáztam: Abban, hogy „az arisztokrata soha nem fog tudni józan párbeszédet folytatni egy munkásosztálybelivel, leszámítva, ha személyes viszony van közöttük. A távolságban a szavak elhalnak, és a rangok beszélnek. Hiába próbáljuk összeházasítani őket az egyenlőség és a szabadság nevében. A te kritikád mindig kioktató lesz számukra, az ő kritikájuk mindig gunyoros lesz számodra. Te felülről beszélsz, ők alulról. Hiába próbálsz te egy senkiföldjéről hozott érvvel rámutatni a nyilvánvalóan racionális viselkedésre, azt ők mindig a mögöttes pozícióknak fogják tulajdonítani. Közös a nyelvünk, de ez az egyetlen metszete a két univerzumnak. (…) Amikor te beszélni próbálsz velük, (…) annyit látnak benne, hogy Rafa [becenév] kioktatja a butákat. Megfelelnek az emberi társadalom irracionális törvényeinek.” 

    Az éleslátása a megszólalónak abban áll, hogy felismerte: az, hogy hogyan gondolkodunk, hatással van mind a kifejezésmódunkra, mind mások üzeneteinek értelmezésére. Az említett arisztokrata-munkásosztálybeli ellentétpárok közti különbséget arra redukálom le, hogy míg az ún. „munkás” gondolkodása az egyszerű, közvetlen stílust, illetve a lényegretörő és velős mondatokkal operáló beszédmódot preferálja, addig az ún. „arisztokratáé” a gondolatainak átadását azok bonyolultságában, a lehető legteljesebb formájában. Más megfogalmazásban, a nép egyszerű gyermekeként beszélsz, vagy az értelmiség elefántcsonttornyából. Hangsúlyozom, ez nem a dolgok leegyszerűsítését vagy túlbonyolítását jelenti (bár kétségtelenül lehetnek következményei erre nézvést is), hanem pusztán eltérő igényeket önmagunk megértetésére. Ősi ellentétpár ez; az egyszerűséget kedvelő utálja, nem érti a bonyolultan fogalmazót, mert számára annak stílusa túlságosan fennkölt és távolságtartó, túlságosan szőrszálhasogató és mesterkélt, ami arrogánsnak hat, s ezért visszatetszést keltő. Az összetett beszédet igénylő ugyanakkor utálja, nem érti a letisztultan fogalmazót, mert képtelen felfogni, hogy amaz miért nem képes elfogadni őt, s miért támadja azt a beszédmódot, ami pusztán redukálni kívánja a félreértések, félreértelmezések lehetőségét. Az ellenem felszólalók leginkább azért támadtak, mert irritálta őket mindaz, amiket az imént felsoroltam. Engem pedig frusztrált, hogy hiába próbálom egyre precízebben és körültekintőbben leírni a véleményemet, egyre-másra csak az iróniát, a gúnyt és a személyeskedést kapom. Azaz ők – úgy látom – nem a mondandóm tartalmára reagáltak, hanem a stílusomra. Ezen interakció tudatosulásának hiányában pedig én nem az általam belőlük kiváltott indulatokra válaszoltam, hanem a vélelmezett tartalmi kritikákra. Mi történt tehát? Az egymás megértésének hiánya a másik melletti elbeszéléshez, s végső soron veszekedés típusú vitához vezetett. 

Ernest Gellner
Forrás: upload.wikimedia.org
    S míg mielőtt megkapom a kritikát, hogy összemosom a beállítódásokat, a gondolkodás- és beszédmódokat a munkás és arisztokrata társadalmi kategóriáival - implicite degradáló módon az engem kritizálókat munkásoknak kiáltva ki, magamat pedig az arisztokrata jelzővel fényezve - pontosítanám ezen rangok mibenlétét Ernest Gellner filozófus és szociálantropológus példáján keresztül, amit A nacionalizmus kialakulása – a nemzet és az osztály mítoszai (In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Rejtjel, Budapest, 2004. 45–78.) című írásában fejt ki. Régen, az agrár társadalmakban releváns volt a gondolkodásmódokat ezen társadalmi státusokhoz kötni. Ugyanis akkor a professzionális oktatás révén csupán a népesség egy kiváltságos szelete férhetett hozzá a tudás kifinomult formáihoz (Gellner megfogalmazásában a magas kultúrához), ami a saját továbbgondolásom alapján megteremtette az esélyét a bonyolultságot és a részleteket kedvelő gondolkodás- és kifejezésmód elsajátításához. Ezzel szemben a (mezőgazdasági) munkásnak, az előnyöket nem élvező tömegnek nem adatott meg az ilyesfajta tudás elsajátításának lehetősége sem. Így született meg a két eltérő kultúra, a „munkásé” és az „arisztokráciáé” [saját szóhasználat], amik ellentétben állhatnak egymással. „A »magas« és az »alacsony« stílus között markáns eltérés alakul ki; ez gyakran egészen a kölcsönös érthetetlenségig fokozódhat.” (Ernest Gellner) Ma nyilvánvalóan nem Agráriában élünk, mostanra – ideáltipikus és általános értelemben – mindenkinek lehetősége van a közoktatáson keresztül tehetsége kibontakoztatásával és szorgalma révén a társadalmi ranglétrán való elmozduláshoz. Amiről beszélek tehát a megnevezett társadalmi rangok kapcsán, az a gondolkodásmód és a kívánatos beszédmód milyensége, amik manapság kevésbé függnek az elsajátított tudástól, mint inkább az egyéni preferenciáktól. A komoly tudással (ami nem összetévesztendő a gondolkodásmóddal) rendelkező egyén is vélheti úgy, hogy mindazt, ami a fejében van, egyszerűen, lényegretörően kell megfogalmaznia. S hasonlóan a kevésbé pallérozott elme is érezhet késztetést arra, hogy a gondolatait részletekbe menően kommunikálja. Az eltérő gondolkodásmódok és preferenciák gyökere azonban az agrár társadalom szerepleosztásában található meg tisztán, s rajtuk keresztül tudtam érzékletesen rávilágítani a köztük lévő különbségekre.

    Gondoljunk bele, milyen politikai vonzatokkal járnak az eddig leírtak! Három példát mutatok be szemléltetésként.

  1.) A politikai mainstream romastratégiáinak irrelevanciája a nem roma, de a cigányprobléma mindennapi valóságával szembesülő lakosság körében. 

Mi a tipikus érv az utóbb említett sokaság részéről, amikor a bonyolultan gondolkodó szakpolitikus megfogalmazza, hogy a roma népesség egy része a gazdasági helyzetéből és az őt érő diszkriminációból adódóan okoz kellemetlenséget, kárt, amit ilyen meg olyan felzárkóztatási programokkal lehetne orvosolni. Az, hogy bezzeg az a nagyokos könnyen beszél onnan fentről. Jönne ide élni a cigányok közé, mindjárt megváltozna a véleménye. Mi váltja ki ezt a kritikát? Az, hogy az egyszerűséget, a könnyen láthatót preferáló érintettek a szakmázó, elvont fejtegetéseket szőrszálhasogatónak, a valóságtól elrugaszkodott humbugnak tartják. 

  2.) A technokrata politikai érvelők – gondolok itt elsősorban Bokros Lajosra és Bajnai Gordonra – irrelevanciája a magyar politikai kultúrában.

A technokrata, szakértői érvekre a mai magyar politikai kultúrában – a tapasztalatok alapján – alacsony kereslet van. A Bokros-csomag helyességét magyarázhatja úgy annak tulajdonosa, hogy az a magyar gazdaságot a csődtől mentette meg, alátámaszthatja ezt statisztikák tömkelegével is, mindhiába. Az egyszerűséget preferálónak ez üres okoskodás, a megélt valósággal ellentétes önmosdatás lesz csupán. Ugyanígy, Bajnai Gordon és köre is hivatkozhat(ott) arra, hogy a 2008-as válság sokkal rosszabb következményekkel járt volna az ex-miniszterelnök szakértői kormányzása nélkül, mindhiába. A szakmaiság jelszava önmagában kevés Magyarországon ahhoz, hogy választást lehessen nyerni vele. Túl elvont, túl általános, túl semmitmondó. Bajnai érzékelte ezt, s megpróbálta a politikai imidzsét egyéb elemekkel is kiegészíteni, ám saját hibái és más, külső tényezők hatására ez nem bizonyult elegendőnek.

 3.) A bevándorlópárti argumentációk irrelevanciája Magyarországon a mostani politikai környezetben.

Ez első látásra a legegyszerűbben megmagyarázható eset. A magyar népesség döntő többsége bevándorlásellenes, így politikailag kártékony, ha ezt cáfoló álláspontot képvisel a politikai szereplő. Azonban a téma szempontjából van egy ezt kiegészítő ok is. Nevezetesen, hogy a bevándorlókat mint veszélyforrást számon tartó érvelések könnyen kommunikálhatók egyszerű, a megértést elősegítő nyelvi panelekkel. A legékesebb példa erre a plakátkampány volt. „Ha Magyarországra jössz...”. Mindenki tudja folytatni az idézetet, s mindenki könnyen képes is átlátni azt a logikai láncot, amire ezek a szövegek épülnek. Egyszerű, könnyen érthető, szókimondó, logikusnak ható, ezért működik. Milyen alternatívák merültek fel eddig az ezzel ellentétes oldalon? Jók nekünk a bevándorlók, mert gazdasági előnyöket hoznak, mert növelik a foglalkoztatottságot, mert emelik a lélekszámot. Mik a tárgyai ezen érveléseknek? Gazdaság, foglalkoztatottság, lélekszám - mind-mind sokkal szakpolitikaibb, s éppen ezért mélyebbre ásó gondolkodást igénylő fogalmak. A kormánypárti oldalon viszont a kultúra, a törvény és a munka mindenki által használt értelmezésével sokkal könnyebb elérni a kívánt célt. S ez a befogadhatóságbeli különbség találkozott az általános bevándorlóellenes érzülettel. Többek között e két elem kombinációjának köszönheti a Fidesz-KDNP a fokozatos erősödését ebben az évben.

    Ami világosan látszik ezen példákból, hogy az egyszerűségre, egyértelműségre törekvő gondolkodásmód komoly ellentétbe kerülhet politikai értelemben is az elvontságot, a bonyolultságot előnyben részesítő társával szemben.

Egyszerűség vagy bonyolultság - kinek van felelőssége?
Forrás: wavecommunications.co.uk

    Magától adódó kérdés: hogyan lehetne feloldani az ellentmondásokat? Cselekvő pozícióban véleményem szerint a bonyolultság van, azon oknál fogva, hogy ő szól fentről. Nem várhatjuk el ugyanis a lentről beszélőtől, hogy úgy értelmezze a fentről jövő impulzusokat, ahogyan azt az impulzust kiadó akarja. Miért nem? Mert egy tőle idegen gondolkodásmódot kéne használnia ehhez. Persze ugyanez elmondható a magát részleteiben hitelesen kifejezni akaróról is fordított esetben, azonban van egy fontos különbség. A fentről beszélő identitása az, hogy megértsen mindent a maga bonyolultságában. Ha hű akar maradni önmagához, akkor meg kell kísérlenie azon kommunikációs folyamat mibenlétének és működésének feltárását, mely közte és az egyszerűséget igénylő társa között zajlik, s amely az értelmezésbeli félresiklásokat is magába foglalja. Ha ezen elemzés elvégeztetik, s a fent írtakhoz hasonló eredményre jut, akkor a fentről kommunikáló egyén felelősségévé válik, hogy vállalkozzon a probléma megoldására. 

    Mégis hogyan? Mivel a lentről beszélőtől nincsen joga változtatást kérni, ezért neki kell a másikhoz idomulnia. S itt sejlik fel álláspontom szerint a legnagyobb paradoxona a problémának, sőt, ennek a bejegyzésnek. Hiába látja át ugyanis a fentről beszélő a helyzetet, azon képtelen lényegileg változtatni. Miért? Mert ugyanúgy, ahogy az egyszerűséget preferáló társa, ő is a saját gondolkodásmódjába van zárva. Megpróbálhat egyszerűen beszélni, de gondolkodni nem fog tudni egyszerűen. Megszületik egy gondolat, egy gondolatmenet, de a megszületés mikéntjén nem tud változtatni; az ugyanúgy a bonyolultság, a részletek jegyében fog megfoganni. Amit az összetettség és a részletesség híve tenni tud, hogy megpróbálja egyszerűen kifejezésre juttatni a mondandóját. De az már nem lesz ugyanaz. Ha egy érvet, fejtegetést a valós struktúrájától eltérően próbálunk megfogalmazni, akkor szükségszerűen torzulni fog annak jelentése, az más lesz, mint amire eredetileg gondoltunk. Így a fentről beszélő csupán tüneti kezelését tudja adni a problémának, s ami a legrosszabb, önmagát, önnön identitását megcsorbítva kell ezt megtennie. Hiszen a beszédmódján kénytelen egyszerűsíteni, miközben a gondolkodásmódja, s ezáltal a beszédmódbeli preferenciái nem változnak. Hogy is lehetne ez másképp? Hiszen maga a felismerés, hogy változtatni kell, azon a gondolkodásmódon alapul, ami a probléma okozója. Ezen írás is egy vita menetének és interakcióinak szisztematikus, részletgazdag végig- és továbbgondolása, s a mondanivalóját tekintve a puszta léte is abszurditás. Ha tehát a megoldás felé tett nulladik lépés sem mentes a probléma forrásától, mégis hogyan lenne kivitelezhető a baj érdemi orvoslása?