Az eredeti elgondolásom az volt, mikor eldöntöttem, hogy szakmai kíváncsiságból megnézem Dézsy Zoltán sokat emlegetett, 2013-as művét, hogy a film ténybeli visszásságaira mutatok rá a következő sorokban, görbe tükröt tartva az egyoldalú, leegyszerűsítő, inkorrekt 2006-interpretációjának, az oda vezető folyamatok és Gyurcsány Ferenc bemutatásának. De! Van az a szellemi igénytelenség, van az az intellektuális mélyrepülés, amit taxatíve nem hogy elemezni nem érdemes, hanem egyenesen megalázó lenne egy politológus hallgató számára. Amennyiben ez elitizmus, vállalom! Így az elemzés horizontját emelvén, a filmnek jóindulattal is aligha nevezhető 76 percnyi mozgókép kapcsán inkább azt vizsgálom, hogy milyen szerepet, funkciót töltenek be az ilyesfajta, direkten politizáló alkotások a közbeszédben, s ehhez képest hogyan értékelhető Dézsy Zoltán remekbe szabott, az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” [1] (kikérem magamnak!) mesterműve.
Mindenek előtt hangsúlyoznom kell azt is, hogy jelen írás nem tart számot a tudományos kritériumok teljesítésére, sokkal inkább tekinthető publicisztikának, spontán elmélkedésnek – a műfaji keretben megengedett nyelvi stílussal párosítva.
 |
| Tyrion Lannister, a bor, a nők és a politikai játszmák szerelmese. Forrás: static.srcdn.com |
Politikailag értelmezhető filmeket, sorozatokat ezer számra találni, s az ilyesfajta tartalom nem tekinthető természetesen homogénnek. A legpuhább formának azon produktumok tarthatóak, ahol a politika mint az események fontos mozgatórugója jelenik meg; ahol olyan hatalmi, függőségi viszonyokat ábrázol a rendező, melyek implikálják a szereplők tetteit, lépéseit, melyek formálják azok jellemét, karakterét. Állatorvosi lova ennek a Game of Thrones. Példának okáért a felületes nézők és fanyalgók által középkori pornóvá degradált sorozatban az egyik fő karakter, Tyrion Lannister iszákos hedonistából egy letűnt uralkodóház utolsó sarjának politikai tanácsadójává avanzsál a hat évad alatt. S bár e folyamatban inherens szerepet játszik a politika, a sokszínű és komplex hatalmi játszmák szövevénye, maga a politika mégsem kap főszerepet; azt az alkotás csupán eszközként használja önmaga felépítéséhez és fejlesztéséhez.
 |
| Frank Underwood, a politikai hatalom mindenek feletti akarója. Forrás: i.ytimg.com |
Ennél már explicitebb politikai tartalommal bírnak a programszerűen a politikáról szóló művek, mint amilyen a House of Cards. A főszereplő, Frank Underwood az amerikai demokraták egyik törtető, impozáns hatalmi ambíciókkal rendelkező politikusa, aki a maga gátlástalanságával egyszerre válik pozitív és negatív hőssé. Már ezen egymondatos leírásból érződik, hogy mennyire előtérbe tolt szerepet kap a politika: az már nem csupán eszköz, hanem az alkotás értelme, lényege, mely a szereplők tettein, cselekedetein, egymáshoz való viszonyrendszerén keresztül realizálódik. S bár a House of Cards nyilvánvalóan reflektál az Államok valós politikai eseményeire, alapanyagul használva azokat, mégis nyilvánvaló, hogy a valósággal való kapcsolata művészi jellegű. Párhuzamok ugyan megfigyelhetőek a sorozatbeli és a tényleges történések között, de a széria egyértelműsíti, hogy az ihletet adó eseményekből olyan fikciót akar gyúrni, ami nem kívánja alakítani a közbeszédet, ami nem szándékozik belépni a valóság politikai terébe.
Ezzel szemben a harmadik típusú politikai művészeti teljesítmények esetében a valóság és a mű közötti viszony sokkal explicitebb, sokkal szorosabb. Ezen alkotásokban a történtek nem mindössze alapanyagként szolgálnak; a politika már nem csupán eszköz, nem pusztán implicit főszereplő, hanem célja annak, hogy a bemutatott valós eseményeket értelmezze.
A három azonosított kategóriát tehát legélesebben az választja el egymástól, hogy mire akarja használni a politikai tartalmát, mi a célja vele. Ha skálán kéne ábrázolni e művészeti produktumokat, akkor annak egyik szélén kapnának helyet azok, melyek a történetszövés katalizátoraként, középtájt azok, melyek a történet integratív értelmezési mezőjeként és egyfajta implicit főszereplőjeként, s a másik szélen pediglen azok, melyek a létező politikai valóság reflexiója céljából veszik igénybe a politikát.
Ez utóbbira az Elment az öszöd kiváló példa. E filmszerűség már a címében is egyértelműsíti, hogy Gyurcsány Ferenc őszödi beszédére és a 2006-os őszi eseményekre kíván reflektálni.
 |
| Forrás: s-media-cache-ak0.pinimg.com |
Mindenek előtt nem árt felmérni és kontextusba helyezni a kérdéses esemény jellegét. Márpedig Gyurcsány, Őszöd, 2006 ősze a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legmegosztóbb témáját adják, aminek az aktuális politikai életben és kultúrában is jelentős szerepe, valamint ellentmondásos megítélése van. Így amennyiben valaki filmet forgat róla, kiemelt felelőssége van abban, hogy ezt hogyan és milyen minőségben teszi. Hiba-e az aktuálpolitikai térben is jelenlévő, akár vitatott, a társadalmat polarizálni képes témát feldolgozni és értelmezni művészet címén? Isten ments, hogy ilyet állítsak! De ha már, akkor hiba-e nem figyelembe venni a téma specifikusságát a maga veszélyeivel és felelősségével? Igen, az már határozottan az!
 |
| Ferenc lenéző mosolya a bíróság előtt. Forrás: img.444.hu |
Miben is áll e felelősség? Abban például, hogy a rendező veszi-e magának a fáradságot, hogy mindenek előtt a legkülönbözőbb oldalakról körüljárja a témát (ad absurdum a forgatókönyvírás előkészítő mozzanataként interjút készítsen a valós szereplőkkel, felfejtvén részleteiben azok álláspontját), s a filmben is korrekt módon megjelenítse őket. Az első jelenetek egyike után, ahol Gyurcsány – pardon, csak simán Ferenc ugyebár… – a tekintetesnek éppen nem nevezhető bíróság előtt már annyira a szánalmas, elmeháborodott, levitézlett politikus képében tetszeleg, hogy a jóakaratú néző lázasan kezdené el keresni Lipótmező hírhedt intézményének telefonszámát, egyértelművé válik, hogy e feladat nem hogy nem végeztetett el, hanem az valószínűleg nem is volt cél.
S ezzel nem azt mondom, hogy az ilyesfajta kényes társadalmi-politikai témákról tulajdonképpen felelősséggel pusztán dokumentumfilmet lehetne forgatni. Nem, természetesen legitim e műfajban is gyakorolni a művészi szabadságot, beleszőni a történetbe a rendezői értelmezési keretet. Ám ennek nem az a módja, hogy készítek egy végtelenül buta propagandafilmet. Hanem mondjuk az, hogy amellett, hogy az alkotásommal fogódzkodókat adok a közönségnek arra nézvést, hogy mi is történhetett valójában, emellett önnön véleményemet, interpretációmat belecsempészem értelmes dialógusokba, monológokba, a szereplők jellemébe, személyiségébe. De nem arra használok fel 76 percet a néző – példának okáért a szegény, mazochista hajlamokkal megáldott politológus hallgató – életéből, hogy annak minden pillanatában erőnek erejével meggyőzzem őt a nyilvánvalóan partikuláris, a tájékozatlanságomon, a hanyagságomon s az elvtelen politikai elköteleződésemen alapuló véleményemről. Dézsy szerepe jelen esetben inkább az kellett volna legyen, hogy elgondolkoztassa a filmfogyasztót, hogy olyan rendszert tudjon felfestni bő egy és negyed óra alatt, ami világosabbá, letisztultabbá, a valós események komplexitását tiszteletben tartóan értelmezhetőbbé teszi a történeket. Azaz segítse a nézőt, a társadalmat abban, hogy feldolgozza a valóságot, a politikai múltat. Ez lenne az igazi funkciója a harmadik típusba tartozó alkotásoknak.
 |
| A volt kormányfő őszödi beszéde és az annak kiszirvágása utáni zavargások a mai napig nem feldolgozott téma a magyar társadalomban. Forrás: pestisracok.hu |
Mert az őszödi beszéd és a 2006-os őszi zavargások valóban kibeszéletlen téma mind a mai napig Magyarországon, hiába telt el 11 év az események óta. S amennyiben azt nem a megfelelő hozzáértéssel, igényességgel és szerepfelfogással közelíti meg a mindenkori rendező, csak még jobban rombolni fogja a magyar társadalom amúgy sem rózsás állapotban lévő politikai kultúráját. E propagandafilmet megtekintvén nem az lesz a mainstream reakció, hogy ’Na, akkor gyerekek, most mi is volt ez, mi történt itt valójában 2006-ban?’. Sokkalta inkább az – az Apa Zenél „ikonikus alkotását” parafrazálva – hogy ’B***ódjon meg Gyurcsány Ferenc, s külön az a szoci néni!’.
Az Elment az öszöd látványosan semmibe veszi mind a társadalmi szerepét, mind a felelősségét; megnézésével az egyén nemhogy közelebb nem kerül ahhoz, hogy helyi értékén tudja értelmezni 2006-ot, hogy elgondolkodjon az eseményeken, hogy képes legyen azokról érdemileg véleményt formálni és beszélni, hogy végsősoron mind tudati, mind érzelmi szinten fel bírja dolgozni a történteket, épp ellenkezőleg!
 |
| Dézsy Zoltán, az Elment az öszöd rendezője. Forrás: http://image.nava.hu |
De nagyvonalúan – igaz, összeszorított fogakkal, az asztalba mély barázdákat vésve – ezt is el lehetne nézni, amennyiben Dézsy korrekten elismerné, hogy ’Srácok, igen, propagandafilmet készítettem.’. De nem… Ez – a rendező megszólalásaiból leszűrhetően ő szerinte – a társadalmi funkcióját betöltő, felelősségének eleget tevő, építő jellegű alkotás, aminek a cáfolata – példának okáért a jelen írás – ezen az alapon nem ismerhető el legitimnek. Mert – Dézsy Zoltán szavait ismételten és végezetül idecitálva – ez az ország „98%-ának” tetsző, „minden oldalnak” teret adó, „független”, s természetesen „az értelmiségieknek szóló” film… Lárifári!
