2013. december 25., szerda

Orbán Viktor, aki megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét


    Rengeteg, szinte megszámlálhatatlan okot találhatunk arra, hogy a mi kis országunk, a mi kis népünk miért tart ott, ahol. Találhatunk okokat a politikában, a belföldi és nemzetközi gazdasági folyamatokban, az elhelyezkedésünkből, a környezeti adottságainkból adódóan. És biztos vagyok benne, hogy még sokan sokfélét tudnának felsorolni ide. Ám egy valamit a legtöbben kifelejtenek a listából: önmagunkat!

    Az, ahogyan mi gondolkodunk magunkról, ahogy definiáljuk és értelmezzük magunkat, a helyünket, a szerepünket a világban, ahogy mi hozzáállunk másokhoz, más nációkhoz, a világhoz, ezek azok, amik kijelölik a sorsunk fő irányvonalát. S itt bizony hatalmas problémák vannak, amiket a Fidesz kormányzat tudatosan tetéz...

"Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt" - a magyar nép önmagáról való gondolkodásának alappillére
 
    Ezek a problémák a múltunkban keresendők. Magyarország történelme 1526 óta egyfajta katasztrófaturizmushoz hasonlítható, ami bár ténybelileg hiteltelen megfogalmazás, a magyarság pszichikai állapotát azonban jól tükrözi. Gondoljunk csak bele, hogy lefekvéskor, amikor végigpörgetjük az agyunkon az elmúlt nap eseményeit, milyen véleményt alakítunk ki az adott napról. Sarkítottat, nem tényszerűt. Történt egy vagy két esemény, amikre kiváltképp emlékszünk, s azok alapján ítéljük meg az egész napunkat. Nincs olyan nap az életünkben, ami csakis jó, avagy csakis rossz élményeket tartalmazott volna. Mégis pár jó illetve rossz történés alapján vonjuk le a következtetést, hogy igen, ez egy jó, vagy ez egy rossz nap volt. A kis számú domináns élmény elfedi a többit, melyek nem szükségszerűen hasonlatosak az uralkodó történésekhez.

    Ugyanígy van ez össznemzeti szinten is a történelmünk kapcsán. Ha a köztudatban ténylegesen élő történelmünket egyetlen hosszú naphoz hasonlítjuk, akkor azt látjuk, hogy van 6-8 nagyobb, negatív színezetet nyert esemény, melyek alapvetően meghatározták és meghatározzák mind a mai napig a magunkról és a környezetünkről való gondolkodást, a nagy történelmi 24 óránk megítélését. Ide sorolható a mohácsi vész, a török elnyomás, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az első és a második világháborúban betöltött szerepünk - kiváltképp a trianoni békediktátum -, az 1956-os forradalom. Természetesen nem ennyiből áll a történelmünk. Az ennél sokkalta árnyaltabb, ahol egyes szakaszaiban voltunk mi is prosperáló nép (lásd Mária Terézia reformjai, vagy a boldog békeidők emelkedő életszínvonala), s voltunk bizony hibázó, igazságtalan ország is (lásd a reformkorszakban a horvát nép elnyomására tett erőteljes törekvések, vagy a Horthy-korszakban kiépült autokratikus rendszer és az ekkor megvalósult nagy mértékű jogfosztások). Ám a domináns történelemélményeink mégis csak a minket kívülről ért igazságtalan, elnyomó események.

    Mindezek hatására a magyarságban kialakult egyfajta, természetesnek is tekinthető önvédelmező mechanizmus. Ennek lényege az az önfelmentő meggyőződés, hogy az nem lehet, hogy mindezt mi toltuk el, hogy minden rosszért, ami minket ért, csakis mi lehetünk a felelősek. S valóban, ez nem is volt így, most sincs így. A baj az, hogy átestünk a ló túlsó oldalára. A magyarok azok, akiket mindig bántanak; a magyarok azok, akiket soha senki nem ért meg és nem hagy érvényesülni; a magyarok azok, akik a jótetteikért cserébe soha nem kapnak semmit; a magyarok azok, akiket mindig más nemzetek rángatnak bele a rosszba. A történelmünknek ez az egyoldalú értelmezése szülte meg a Szenvedés kultuszát. Azt a kultuszt, mely csak befelé tekint, csak a saját szemszögéből vizsgálja az eseményeket, csak a saját narratíváját fogadja el igaznak, s aki mást mond, az téved. Kisajátítjuk magunknak a szenvedést, a szenvedés állapotát, ezt önkéntelenül is egyfajta kultusszá alakítjuk, igencsak igazságtalan és inkorrekt módon, ahol kizárólag mi vagyunk jogosultak a szenvedésre. Mi vagyunk a jófiúk, mindenki más, akivel konfrontálódunk, a rossz, és csakis rosszat akarhat nekünk. S elfeledkezünk arról, hogy észrevegyük önnön hibáinkat és mások erényeit.

    Ez aztán kényszerűségként hozza magával a magyarság történelemben való élését. Nálunk a történelem, az egyes történelmi események nem a múltba helyeződnek, hanem aktualizálódnak. A történelmet nem történelemként, hanem a 'most' pillanatában történő, vagy legalábbis a jelenben is érvényes üzenettel bíró sérelemként értelmezzük, amikor felemlegetjük a nyugati világ megvédését a töröktől, Trianon igazságtalanságát, a kommunista rendszer kizsákmányoló mivoltát.

    Orbán Viktor és az általa teremtett rendszer pedig erre a nemzeti jellemgyengeségre építette fel ideológiájának jelentős részét. A Fidesz-ideológia szerint a magyarságot most, akárcsak történelme során mindig, elnyomják kívülről és belülről is az idegen, nemzetietlen elemek, s ha valami nem megy jól, az miattuk, az ő áskálódó, gonosz tevékenységeik miatt van. Brüsszel, ahonnan igazságtalanul próbálnak diktálni nekünk; az IMF, amely megszorításokat akar ránk erőltetni; a nagy multik, amik talicskával viszik ki az országból a pénzt; a külföldi tulajdonú bankok, amik kisemmizik a devizahiteleseket; s végső soron az ellenzék, amely elárulja a nemzetet, kollaborál a magyar embereket kihasználni igyekvő álnok hatalmasságokkal, épp ezért jobb, ha harcolunk ellenük is, s nem is tekintjük őket a nemzet részének. Ez a mi mostani nagy nemzeti szabadságharcunk...

"Magyarország nem hagyja magát!" - a Fidesz-ideológia egyik fő tétele


Működésben az orbáni Nemzeti Együttszenvedés Rendszere
    A Fidesz tehát lényegében megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét. A rendszert, ahol amolyan magyarságában megsértett (jelentsen ez akármit) kisfiúk és kislányok fura közösségeként együtt nemzetieskedhetünk, együtt küldhetünk el melegebb éghajlatra bárkit, akiről azt mondták, el kell mennie, és együtt szenvedhetünk, amiért ezeket a nem kívánatos szereplőket és viselkedésüket el kell tűrnünk. A rendszer céljait, mumusait pedig, sőt azt, hogy mit is jelent magyarnak lenni, egyetlen ember határozza meg: Orbán Viktor.

    Maga a mechanizmus, ami működteti ezt a rendszert, nem mutat újdonságokat, a magyarság múltértelmezését alkalmazza. Ezenfelül a Fidesz a Szenvedés kultuszunkat használta fel saját maga legitimációs céljaira. Hiszen van végre egy kormány - mondják ők -, ami a magyar emberek érdekeit képviseli, tehát ez a kormány nem lehet más, mint morális értelemben jó, míg az összes többi ezzel szemben rossz, s ez, valamint az oly sokszor hangoztatott 2/3-os felhatalmazás adja a hatalom antidemokratikus centralizálásának legitimációját. Mindezt persze a demokrácia álcája mögé bújtatva. Egyfajta kihasználása ez a magyarság sematikus történelemfelfogásának. Amiben újat alkotott a Fidesz, az az, hogy korszerűvé tette a nemzeti szenvedés és ellenségkeresés jelszavait, új tartalommal töltve fel azokat a 21. századi környezetbe illeszthetően. Ezt a populista, a tömeg igényeit mindenek felett szem előtt tartó felfogást a rendszerváltás óta eddig még senki sem emelte ilyen szintre.

    Ami pedig a legnagyobb baj (a demokrácia és a jogállam leépülésén túl), az a káros önképünk helyeslése, sőt mi több a buzdítás arra, hogy legyünk még egyoldalúbbak. Nem kell gondolkodnunk, nem kell magunkba néznünk és hibákat keresnünk, mert mindig ott van az aktuális, kétségtelenül kényelmes és kézenfekvő ellenség, akire és amire lehet mutogatni, ha baj van. Lassan már akkor is, ha nincs. A magyarságot tehát csak még inkább önmaga pszichológiai csapdájába hajszolja ez az ideológia. Pedig egy igazán nemzeti, egy igazán magyar politikai erőnek pont arra kéne ösztökélnie az állampolgárait, hogy álljunk végre talpra, nőjünk fel a magunkkal és a múltunkkal való szembenézésre, hogy elhagyhassuk végre-valahára azt az eddig vállalt szerepet, ahol a hibáinkért csakis kizárólag mások a felelősek, s önkritikát nem kell gyakorolnunk.