Az Iszlám Állam mint az önidentitásunk (újra)felfedezésének segítője

Figyelem, a bejegyzés felkavaró képet tartalmaz!

A Bataclan a terrortámadás után.
Forrás: documentingreality.com

     Kétségtelen tény, hogy az Iszlám Állam (IS) napjaink egyik legfontosabb, legégetőbb problémái közé tartozik úgy a Közel-Keleten, mint az euroatlanti térségben. Ugyanakkor az IS léte, sikerének titkai és veszélyei az egyik legkomplexebb témáját adják a mai közbeszédnek. Éppen ezért fontos és mindenképpen előremutató, ha születnek olyan munkák, mint Arany Anett, N. Rózsa Erzsébet és Szalai Máté ’Az Iszlám Állam – Következmények’ című tanulmánya, mely részleteiben és összefüggéseiben elemzi a szervezet kialakulását, környezeti viszonyait, mozgási és cselekvési terét, illetve működésének hatásait. 

  A legtöbben az IS kapcsán csupán a negatívumokra koncentrálnak, ami érthető is. Kinek jutna eszébe arról gondolkodni, hogy mit profitálhatunk az IS térnyeréséből, amikor tömegeket mészárolnak le a Bataclanban, vagy amikor egy agymosott kisgyermek az IS katonájaként hidegvérrel túszokat végez ki? Azonban az első sokk elmúltával, ha meg akarjuk érteni a jelenséget s benne magunkat, érdemes belegondolni: vajon van-e mindennek pozitív oldala?

     Véleményem szerint van; ez pediglen az öntételezésünk, az önidentitásunk hangsúlyosabb előtérbe kerülése. Johann Gottlieb Fichte német filozófus gondolatait hívom segítségül az állításom alátámasztására. 

Johann Gottlieb Fichte. Forrás: wikimedia.org

     Fichte azon kérdést teszi fel olvasóinak, hogy vajon hogyan jutunk öntudatra. Mit jelent arról tudni, hogy létezünk, hogy én én vagyok, egy autonóm személyiség, saját vágyakkal, akarattal, értékvilággal? Hogyan jutok el például én odáig, hogy kimondhassam: Petróczi Rafael vagyok, nem csupán egy az emberek sokaságában. Fichte az akarást teszi meg ennek origójaként. Az egyénnek akarnia kell, hogy önálló egyéniség válhassék belőle. Ez azonban nem történhetne meg, amennyiben az egyén akarata nem lenne képes akadályokba ütközni, másképpen nem is lehetne akarás. Az akadályt pedig mindaz képezi, ami nem-én, azaz – praktikusan – a más egyének akarata. Az akarást tehát – a más szabad és eszes lényekkel való heterogén interakcióink révén – mint akarást váltja ki belőlünk a környezetünk. Egyszerűbben szólva: az ember a másokkal való konfliktusok által lesz önálló egyéniség. Példának okáért, amikor a gyermek megtagadja a szülői kérést – ne focizz a lakásban és társai – azáltal megkülönbözteti magát másoktól, elsősorban magától a szülőtől.

     Ugyanez történik az IS kapcsán is, csak nem direkten az egyéni, hanem a kulturális és a civilizációs öntételezés terén. Adott egy eltérő gondolkodásmóddal és akarattal rendelkező szervezet, mely a belső logikájából és saját identitásából fakadóan támadólag lép fel a nyugati világgal szemben, a mi szemszögünkből megbocsáthatatlan bűncselekményeket hajtva végre. S mi a válasza erre a nyugati civilizációnak, úgy a közvéleménynek, mint a politikának? Hogy ez borzalmas, elfogadhatatlan. Szörnyülködünk a terrortámadásokon, definiáljuk, hogy mi ezzel szemben ezt meg ezt gondoljuk a világról, a társadalomról s benne önmagunkról. Vezető politikusok élőlánccal tiltakoznak az IS tevékenysége ellen, kifejezvén, hogy a nyugati rend alapja az emberek élethez való joga, a vallási üldöztetéssel szembeni állásfoglalás, a konfliktusok lehetőségekhez mérten emberhez méltó rendezése és megannyi más dolog. A kormányaink haderőt vezényelnek az IS visszaszorítására, légicsapásokat intéznek a területén, országaikban ezzel egy időben biztonsági intézkedéseket foganatosítanak, ezáltal igyekezvén szavatolni állampolgáraik védelmét. Mi ez, ha nem az identitásunk újrafelfedezése, megerősítése egy másik féllel, egy másik akarattal való ütközés révén?

A megvalósult öntételezés: menet vezető politikusok részvételével a Charlie Hebdo szerkesztőségét ért merénylet után.
Forrás: redalertpolitics.com

     Az ember társas lény, az egymással való interakciói révén válik egésszé és változik folyamatában is. Ugyanakkor az emberiség heterogén mivoltának inherens eleme a csoportképzés, a hasonlóság keresése, a hasonlóval való kapcsolat kiépítése. E hasonlóság, a gondolkodásban, az értékvilágban, az identitásban meglévő közös elemek adják a csoportképzés alapzatát, amit újra és újra, időről időre fel kell fedeznünk és meg kell erősítenünk magunkban ahhoz, hogy társasági mivoltunkból fakadóan egészségesen tudjunk létezni, ne pediglen magányos, elveszett lelkekként bolyongjunk a mindennapokban. Az IS jelentette fenyegetés – ebben az értelmezésben – globális szinten erősíti a civilizációnk közös elemeit, az összetartozás érzését, hozzásegítve minket ahhoz, hogy mint autonóm csoportosulás, mint közösség képesek legyünk betölteni a funkciónkat.

A politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása – avagy mire szavazunk október 2-án?

     A jelen írás reflexió Dunay Pál: Biztonságpolitika – ha lenne… című, a HVG hasábjain megjelent cikkére. [1] A szerző egy olyan jelenséget állít írásának fókuszába, amit én úgy hívnék, hogy a politikai kommunikáció professzionalizálódásának elburjánzása. Mert miről is szól e jelenség? Arról, hogy a tömegpártok leáldozásával, a néppártok felemelkedésével, a demokratizálódási hullámokkal, a meghatározott értékrendi irányok mentén szerveződő nemzetközi intézményrendszer fejlődésével egyre fontosabbá vált, hogy a politikai aktorok minél szélesebb felületen, minél hatékonyabban tudják elérni a már meglévő és a még maguknak megnyerni kívánt tömegeket, választói csoportokat. Az új helyzetek új megoldásokért kiáltottak, a politikai elit pedig – nem csak hazánkban – sikeresen alkalmazkodott. A változás egyik eleme, hogy a politika kifinomult eszközökkel igyekszik igaznak feltüntetni a látszatot, még ha az szembe is megy a valósággal. A szavazó pedig – tisztelet a kivételnek – nem a valóságra, hanem a látszatra szavaz. Például annak a látszatára, hogy ki a nemzeti, ki védi meg őt, ki a kormányképes stb. S csak kevesen járnak annak utána, hogy a vélelmeik mennyire támaszthatóak alá tényekkel, adatokkal, empíriával. 

Forrás: https://international.tau.ac.il/ma_political_science [2016. 09. 30.]

    

    A politika persze soha nem volt mentes a látszatteremtéstől, nincs új a nap alatt. Elég az ókori Róma principátusi rendszerére gondolnunk, ahol Augustus megannyi külsőséggel igyekezte leplezni egyeduralmát. A mostani kormányzat pediglen modern eszközökkel (ld. professzionális kommunikáció, a médiaviszonyok, a közjogi rendszer, az intézmények átalakítása stb.) hasonlóképpen a látszatteremtést segíti elő a szavazók megnyerése érdekében. És – morális aggályai ellenére – a belpolitikai térben a hatalmi szempontok alapján e metódus legitimnek tekinthető. Nem kell, hogy a különböző policy területeken, mint amilyen az oktatás, az egészségügy, vagy épp a cikk megírásának kiindulópontjául szolgáló kül- és biztonságpolitika, tökéletesen teljesítsen a kormányzat. Bőven elég neki az, ha egy parlamenti 2/3-ot eredményező tömeg elhiszi neki, hogy itt minden a lehető legnagyobb rendben van. Vagy ha nincs is, ez a legtöbb, ami elérhető az adott körülmények között, s mindenki más még ennyire se lett volna képes. Vagy ha túl kockázatos egy téma jelenléte számára, akkor a napirend alakításával elfedje azt. 

Forrás:
http://quotesgram.com/
[2016. 09. 30]

    Ami viszont megengedhető és józan ésszel – még ha kissé erőltetetten is – igazolható, az már nem fér meg a politika oly területein, ahol nem csak az istenadta népre van elsősorban hatással a politizálás minősége, hanem más országok, fontos emberek, más nemzetek politikai elitjének véleményére, viszonyulására, s így közvetve Magyarországra is. A kül- és biztonságpolitika pediglen tipikusan ilyen közeg. Itt a politika = látványkonyha képlet, ahogy Dunay érzékletesen megfogalmazza, visszatetszést szül, ami előbb vagy utóbb konkrét döntések, határozatok, direkt hatások formájában a látványhajhász kukta fejére hull vissza. A cikkíró fel is sorol pár példát ezen folyamat relevanciájának igazolására. 

    Mi történik tehát a 2010-es kurzusváltás óta? Az, hogy a kormányzó hatalom feláldozta az érdemi tartalmi és konzekvens politikai gyakorlatot a policy területek oly szegmenseiben, ahol ez már az országnak mint entitánsnak képes károkat okozni. A tartalom konkrétan a kül- és biztonságpolitikában oly értelemben nem változott, hogy a vállalt kötelezettségeinket - ahogy Dunay rámutat - akárcsak korábban, most is, azóta is hanyagoljuk. Abban az értelemben viszont igen, hogy a kül- és biztonságpolitika – ahogy az már szinte elemzői közhellyé nőtte ki magát – belpolitikai tartalommá, annak egyik alrendszerévé lett. Ez viszont csak úgy valósulhatott meg, hogy az utóbbi számító, hatás- és szavazatvadász, mégis igazolható logikáját és szabályrendszerét a regnáló hatalom ráerőszakolta az előbbire. Így jutunk el a politikai kommunikáció professzionalizációjának évek óta és ma is látható, egyre aggasztóbb elburjánzásához. S újabb állomásként október 2-án is minden bizonnyal ezen folyamat legitim mivoltát fogja megerősíteni a magyar nép, mely ismételten erős alapot fog szolgáltatni a Fidesz-KDNP pártszövetségnek arra, hogy 2018-ra készülvén is csak annyit kelljen mondania: „Folytatjuk!”

---

[1]  Dunay Pál, 2015: Biztonságpolitika – ha lenne… http://hvg.hu/velemeny/20151001_Biztonsagpolitika__ha_lenne [2016. 09. 18.]