A pityókás tudósító, az etikus hacker és a „nemzeti” politológus - Érvek az individualizmus mellett

    Nemrég szembesültem egy érdekes konfliktussal, mely abból adódott, hogy nem kívánom meglátogatni az Országházat. Ennek kapcsán kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi az itt tetten érhető individualista, egyénközpontú felfogásomnak a lényege, értelme. Az esetről később, haladjunk egyelőre az általános kérdésektől az egyedi szituáció felé.

    Amit mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy mire valók a társadalmi szabályok. Klasszikus válaszok erre, hogy betartsuk vagy éppen megszegjük őket. Jómagam egyik véglettel sem értek egyet. Az állításom, hogy a szabályok arra valók, hogy egyénileg, esetileg testre szabjuk őket.

„Follow the rules!” - valóban ez mindig a követendő magatartás?
Forrás: thecripplegate.com/wp-content/uploads/2016/07/rules.png

    Ennek alátámasztására kell feltenni egy másik kérdést, miszerint miért, mire kellenek nekünk a szabályok? Nem tudnánk spontán, jól meglenni nélkülük? Úgy nehezen, ha vannak kiugró értékek, egymástól gyökeresen elütő gondolatok az elfogadhatóról,  az ideálisról, a jóról. Amit ilyen esetben tehetünk, hogy a túlnyomó többség preferenciáival összhangban olyan szabályokat alkotunk, amik általános normát, irányt, keretet adnak a mindenkori egyénnek. Ilyen szabály lehet bármi, ami társadalmi szinten, kulturálisan, jogilag elfogadott: nálunk zsebkendőbe fújjuk az orrunkat, s nem turházunk; börtönbe, fegyházba zárjuk az elítélteket, s nem végezzük ki őket; az államot különválasztjuk az egyháztól, s nem adunk politikai hatalmat a vallási vezetők kezébe. Mindezek az akár íratlan szokásokban, akár papírra vetett szövegekben megjelenő sorvezetők adják az alapját az egyén sikeres betagozódásának, részvételének az adott társadalomban. 

    Vannak azonban esetek, amikor az általános szabályok kudarcot vallanak. Nézzünk erre két példát csak a közelmúlt eseményeiből!

Az MTV-nek akaratán kívül népszopásává vált néha vicces
jelenetekkel szórakoztatnia a nagyérdeműt. Forrás: blikk.hu

    Talán mindannyian emlékszünk még Bencze Péterre, az M1 tudósítójára, aki bizony láthatóan pityókás állapotban adott helyzetjelentést a Bajai Halfőző Fesztiválról, ami ily formán igencsak valósághűre sikeredett. Ám akármennyire is komikus volt a szituáció, az alapvető, általános szabály mégiscsak az, hogy alkoholos befolyásoltság alatt nem állunk az ország köztelevíziójának kamerája elé. Ha ezt mégis megtesszük, érdemes felkészülnünk arra, hogy kivételes tehetségünket rövid időn belül máshol kell majd kamatoztatnunk. Az egyedi esetre azonban itt nem volt alkalmazható az általános séma. Figyelembe kellett venni Bencze akkori egészségi állapotát, a kánikulát, az ilyesfajta események hangulatát, a helyi vendégszeretet sértéssel egyenértékű visszautasításának lehetetlen helyzetét, a közvélemény és közéleti szereplők (pl. Tibi atya) erőteljes, a tudósítóval szimpatizáló megnyilvánulásait, valamint igen, azt is, hogy a köznek nevezett televízió olyan kormányzati propagandacsővé degradálódott, ahol az emberek egy jó részének valóban felüdülést jelent, hogy egy ilyen szerencsétlen esendőségen, hibán derülhet (annak nem bántó értelmében). Bencze Péter könnyen juthatott volna az általános szabályokkal összhangban úgyszint az MTV-től kirúgott Szebeni István sorsára, ám az eset fenti, egyedi jellemzői végül arra sarkallták a döntéshozókat, hogy mindössze a képernyőtől való három hónapos eltiltással büntessék az internet népének legújabb kedvencét.

   

Az etikus hacker ügyét kifigurázó alkotás. Forrás:
hvg.hu/tudomany/20170722_bkk_tsystems_memek_fotok_bilincs

    Ennél komolyabb a jelenleg is zajló etikus hacker ügye. Az eset széles körben ismert: a BKK újonnan indult online értékesítési rendszerének hibáját játszotta ki egy 18 éves fiatal, amikor 50 Ft-ért vett bérletet. A biztonsági résre felhívta az illetékesek figyelmét, az olcsón vásárolt bérletet nem használta fel egyetlen utazás alkalmával sem, a szoftvert kifejlesztő T-System ennek ellenére feljelentést tett, mígnem előző hét pénteken a rendőrség az otthonából vitte el kihallgatásra az etikus hacker néven elhíresült „tettest”. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a T-System szerint belső protokoljaik alapján kötelességük volt az esetet jelenteni, s azóta mind ők, mind a BKK elnézést kért az ügy kapcsán. Bár jogszabály egyelőre nem ad iránymutatást az ilyen és ehhez hasonló események kapcsán, az általánosan elfogadott előírás mégiscsak az, hogy a hackerkedés rossz, tiltandó tevékenység. Ám érezzük, hogy valahogy itt sem alkalmazható az általános szabály maradéktalanul. Az „elkövetőnk” ugyanis nem mások megkárosítása és önmaga nyerészkedésének céljából mutatott rá kétségkívül radikális, ámde illusztratív módon a rendszer hibájára, hanem olyan morális mérce alapján, ami - kopogjuk le - felülírja a szigorúan vett általános normákat.

    A fenti ügyek rávilágítanak arra, hogy mi az értéke az általam is gyakorolt individualista felfogásnak. Ugyanis akárhogyan igyekszik a mindenkori alkotó (legyen az személy, intézmény vagy egy kulturális-társadalmi közeg)  általános szabályokkal operálni, nem fog tudni olyan produktumot  létrehozni, ami univerzálisan, minden helyzetre alkalmazható lenne. Olyat igen, ami az esetek akár túlnyomó többségében követhető és követendő, de olyat nem, ami mindenre válasszal szolgálna. Nem tud, mert az emberiség heterogén, az élet a legkülönfélébb szituációkat produkálhatja, amikre az általános szabályok nem készítenek s nem is készíthetnek fel. S ha nem létezik olyan rendszer, ami minden felmerülő problémát képes kezelni, akkor muszáj kilépni az általános szigorú keretei közül, megvizsgálni az eset egyedi jellemzőit, karakterét, környezetét, s az alapján, a főszereplő egyén szempontjait és érdekeit figyelembe vevő megoldást kidolgozni. A szabályok nem azért vannak, hogy betartsuk őket, mert képtelenek vagyunk ezt megtenni. Nem is arra valók, hogy megszegjük őket, mert akkor ellehetetlenülne a közösségi létezés. A szabályok értelme, hogy iránymutatást adjanak, de felelősen akkor járunk el, ha teret engedünk annak, hogy - az általános szabály szellemével lehetőleg összhangban, de nem a szabállyal azonosan - az egyénre, az egyedire, az adott szituációra szabhassuk a konkrét cselekvési tervet. Ahogy ez - bár valószínűsíthetőleg kényszer hatására - megvalósult Bencze Péter, s megvalósulni látszik az etikus hackerünk esetében is.

Fókuszban az egyén. Forrás: wacdmedia.net/seo-in-2016/individual-magnified2

    Ennek mentén nézzük meg az én esetemet! E hét vasárnap kezdődik a Nemzeti Ifjúsági Fúvószenekar (NIF) harmadik nyári tábora, ahova - az ottani szakmai színvonalat reálisan nézve alulmúló amatőrként - a kezdetekkor vadászkürtösként bekerültem. Idén lehetőséget kap arra a Nemzeti, hogy meglátogassa az Országházat. Mi az általános szabály ebben az esetben, mi az elvárás arra nézvést, hogy hogyan viszonyuljon az egyén ehhez a lehetőséghez. Az, hogy ennek túl azon, hogy örülni kell, részt is kell venni a programon. Mert mások, a szervezők (akik előtt feltétel nélkül minden tiszteletem ezúton is!) biztosítják a közösségen keresztül számodra is ezt az élményt. Csakhogy ezen általános szabály, ezen keretrendszer az általános zenészből indul ki, azt tekinti alanyának.  A zenészt, aki mindenekelőtt zenész, s nem politológus. A zenészt, aki koncerttermekbe jár, s nem parlamenti ülésterembe. A zenészt, akinek egy parlamenti séta újdonságot jelent, s nem a politológust, akinek az „egyszerű látogatásoknál” sokkalta meghatározóbb élményei voltak abban az épületben az elmúlt három egyetemi éve alatt. Például bement a társaival együtt képviselőkkel beszélgetni; az idegenvezetőkön túl aktív politikus vezette körbe az épületben személyes sztorikat mesélgetve; felmehetett a karzatra plenáris ülést megtekinteni, onnan követni élesben a törvényhozás folyamatát;  magát is kipróbálta politikusi szerepkörben két alkalommal is a Mint-a-Parlament nevű, az Országgyűlés Hivatala által szervezett törvényhozási szimulációs játékban, ahol beszédeket mondott az ülésteremben, szót kért, vitatkozott, javaslatokat tett bizottsági termekben; informális folyosói beszélgetéseken, stratégiai egyeztetéseken és egyezkedésekben vett részt a frakciója egyik vezetőjeként, s végül, de nem utolsósorban zárószavazást vezetett az elnöki székből, onnan figyelve és átélve, ahogy a csapattársai és a szövetséges frakciók tagjai tapsviharral kísért üdvrivalgásban törnek ki, amikor kihirdeti, hogy „az Országgyűlés a törvényjavaslatot 52 IGEN szavazattal, 52 NEM ellenében, 2 tartózkodás mellett elutasította!”.

Az ország háza: nem mindenkinek ugyanazt jelenti.
Forrás: hirhatar.com/parlament-ejszakaba-nyulo-ulesen-adhatnak-lazar-janosnak-meg-nagyobb-hatalmat/

    Azaz, ahogy Bencze Péter és az etikus hacker esetében, így nálam sem alkalmazható az általános séma, az én esetem is egyedi, ami a hivatásomból és a szerzett élményeimből adódik. Ez okozza azt, hogy az ingerküszöböm a Parlament kapcsán jóval magasabban van, mint az általános szabály alapjául szolgáló zenészéé. Tudom jól, hogy nem élvezném  igazán e sétát. Mert akármennyire is elismerem és tisztelem az Országház történelmi, művészeti és építészeti értékét, az önmagában nem képes kiváltani olyan érzelmi válaszokat, amiket a fenti, az épületlátogatáson messze túlmutató programok adtak meg. Így viszont a kisiskolás osztálykirándulások frusztrált nebulójává válnék, aki a sokadik szokványos múzeumi látogatás miatti tehetetlen rezignáltsággal tűrné, hogy az őt ebben a formában lenyűgözni képtelen szituációban tengődjék. Ám, amíg a kisdiáknak legfeljebb magában puffogni van joga, addig a 22 éves egyetemista talán már felvetheti annak lehetőségét, hogy az egyénből, a belőle kiinduló kompromisszumos megoldást találjunk.

Egy új politikai generáció hajnala a Wellhello égisze alatt (?)

    2017. július 20–23. Milyen nevezetes esemény lesz ekkor? Nos, egy Marilyn Manson-turné nyitóállomása Budapesten, vagy egy őrületesnek ígérkező Leander Kills-buli a Barba Negra Trackben: engem metalheadként ezen programok érdekelnek. Ám a mainstreamebb zenei vonal iránt érdeklődők is megtalálhatják a maguk szórakozási lehetőségeit kevesebb, mint 100 km-rel odébb a bodajki falutáborban, olyan fellépőkkel, mint a Wellhello, a Soreii és Poolek vagy az Anima Sound System – ha már Sound-bérletre nem telt. A Momentum által szervezett, Nyitás Fesztivál névre keresztelt rendezvény azonban a végtagjainkon és a májunkon túl az agyunkat is meg kívánja dolgoztatni: a rendszerváltás problémái, a 21. század kihívásai, európai vs. orosz út – ilyen és ehhez hasonló témákkal, beszélgetésekkel várja az érdeklődőket a Nolimpia kampányával a köztudatba berobbant friss képződmény.

Ízelítő a Nyitás Fesztivál programjából. Forrás: facebook.com/momentum.mozgalom

    Ez adja az apropóját azon kérdésnek, hogy vajon beszélhetünk-e egy politikai értelemben is azonosítható új generációról. A válaszhoz a kiindulópontot a Stefano Bartolini–Peter Mair szerzőpáros klasszikus törésvonal-elmélete adja, mely három, egymásra épülő szinten keresztül vizsgálódik. Az első szint a társadalmi csoporttagolódást veszi górcső alá, melynek szempontja lehet az osztályhelyzet, a vallási, etnikai, szexuális irányultság vagy éppen az életkor. A generációs tagolódás minden társadalomban, így nálunk is adott: nyilvánvalóan van fiatalabb és idősebb lakossága is hazánknak.

A mai fiatalok preferenciái mások, mint szüleiké. Forrás:
innerreconciliation.com/your-unlimited-capacity-for-self-expression

    Ennél többet mond a normatív szint, mely azt tárja elénk, hogy a csoporttagolódáshoz párosul-e eltérő gondolkodásmód, értékrend, nézetrendszer. A mi generációnk – Ronald Inglehart amerikai politikatudós után szabadon – már kevésbé materialista; az államszocializmusra jellemző (anyagi) jólét s biztonság jelszavát felváltotta a szabadság, az egyenlőség és az egyenjogúság követelése, az önkifejezés iránti vágy, az élmények keresése, a magam kibontakoztatásának akarása, az egyénből kiinduló karrierista önkép. Természetesen hiba lenne egy magamfajta liberálisabb, kozmopolitább középosztálybeli mentalitását ráhúzni egy egész generációra, az viszont általánosságban elmondható, hogy a megelőző rendszer egyoldalúan materialista szelleme, mi szerint mindegy, mi a munka, csak jól fizessen, járjon hozzá a TB, s ha valami plusz juttatás imitt-amott csöpög, nagy duzzogva az is elfogadható, az a mi esetünkben – az alulképzett réteget nem számítva – már a múlté. Kimegyek Londonba mosogatni, mert persze jobban fizet, mint itthon egy pályakezdő állás, de kimegyek azért is, mert kaland, mert élmény, mert tökéletesíthetem a nyelvtudásom stb. Elmegyek pultosnak, mert mégiscsak könnyebb pénzszerzési lehetőség, mint egy diplomát igénylő munka jóval esetlegesebb megszerzése, de nem azért, mert ezt a munkát akarom végezni, hanem mert anyagi bázist építhetek ahhoz, amit valójában csinálni akarok. 

    E cikk témája szempontjából a legérdekesebb viszont a szervezeti szint, ami azt hivatott kimutatni, hogy a társadalmon belül azonosítható eltérésekkel rendelkező csoportok politikai reprezentációja megvalósul-e. Nevezetesen, hogy van-e olyan jelentős szereplő (praktikusan párt), ami vállaltan képviseli az egyes szegmensek értékeit, érdekeit, ezáltal a közélet egyik meghatározó elemévé téve az adott csoport jellemzőit, másoktól való eltéréseit. A kérdés, hogy ez eddig megtörtént-e, s amennyiben nem, akkor miben hozott újat, mást a Momentum?

Ez elég lenne? Forrás: www.gyerehazafiatal.hu/gyef_logo.png

  Kétségkívül találkozhatunk a jelentősebb pártoknál, így a Fidesznél, az MSZP-nél és a DK-nál is a fiatalok problémáit boncolgató kérdésfelvetésekkel (ld. diplomás kivándorlás, oktatási rendszer), netalán konkrét intézkedéssel (ld. ’Gyere haza, fiatal!' program), ám ezek csupán a pártok profiljának egyik, még csak hangsúlyosnak sem nevezhető részét képezik, amik így vajmi kevés eséllyel képesek új politikai generációt képezni. 

    A másik oldalon nem egy, nem kettő párttal találkozhatunk, melyek ideológiájukban illeszkednek a fenti posztmaterialista értékrendszerhez. Az LMP 2014-es választási programjában tetemes helyet foglalt el a zöld politika megalapozása, a PM jeleníti meg talán a legélesebben a szociális egyenlőtlenségek, különösen a gyermekszegénység kérdését, s az Együtt is hitet tesz a szolidaritás eszméje mellett. Az értékvállalásokon túl azonban e pártok nem foglalkoznak kimondottan a fiatalsággal, nem kívánnak számukra politikát csinálni, így nem is bírtak eleddig az új generációt reprezentáló arculattal. 

Novák Előd mint a néppártosodás problémáinak
élő bizonyítéka. Forrás: facebook.com/novakelod

    Erre tett féloldalas kísérletet a Jobbik. Nem csoda, hogy a párt igyekezett erősen építeni a rendszerváltás után született emberfőkre, tekintve, hogy bázisának tekintélyes szeletét ezen társadalmi réteg szolgáltatta. Számtalanszor hangzott el példának okáért azon mondat, hogy „A Jobbik a fiatalok között a legnépszerűbb párt!”, sőt mi több, Vona önnön politikai közösségét előszeretettel illette a „2006-os politikai generáció” megnevezéssel. A legutóbbi választási programjában a párt külön fejezetet szentelt az ifjúságpolitikai elképzeléseinek taglalására, többek között a diákmunkák, az elhelyezkedés, valamint a lakhatás problémáit boncolgatva, vagy éppen egy ifjúsági törvény megalkotását szorgalmazva. Mindez már egy olyan elköteleződést mutat, melynek szándékában áll kimondottan a mai fiatalság karakterét, világát megérteni, és a nagypolitikában képviselni azt. Ám a ’14-es választások után új fokozatba kapcsolt néppártosodás konfliktusokkal terhelt folyamata lényegében elvitte a show-t, s ma már a Jobbik inkább hadakozik az ebből adódó nehézségek garmadájával, mintsem hogy a fiatalságot integráló pólus aprólékos munkálataival foglalkozzék.

    Van tehát egy nem elhanyagolható társadalmi réteg, amit mostanáig senki sem tudott vagy akart igazán képviselni, de ami fontosabb és logikailag is előbbre való: megérteni…

    Az oldschool elit pártjai nem értik, hogy mi és ki a mai ifjúság, hogy mi az, amire a közéletben rezonálnak. Ők csupán az amúgy nem elhanyagolható praktikus szakpolitikákra koncentrálnak, de nem érzik igazán a mai fiatalság szellemét. Az új évezred baloldali formációi ugyan egyes elemeikben képviselnek olyan értékeket, amikre az ifjúság pozitívan reagálhat, de nem szándékoznak a politikájukkal rájuk épülni. A Jobbik volt az egyetlen, ami igyekezett ezt megtenni, s noha próbálta a fiatalságot megszólítani, ám igazán e párt sem tudott azonosulni az élménnyel, amit a 21. századi magyar közéleti klímában való szocializáció jelent. Pusztán megkísérelte kitalálni, hogy milyen ígéretekkel lehet az ifjúságban rejlő politikai tőkét maximalizálni, ami azóta olybá tűnik, el is felejtődött a középre húzás megpróbáltatásai során.

Az első lépés a képviselet felé a megértés. Forrás: churchofchristarticles.com/blog/administrator/understand-the-bible

    Amiben a Momentum többet tett másoknál, hogy ezen első mozzanatot, az igazi, valódi, mély megértést sikerült elérnie velünk kapcsolatban - legalábbis egyelőre olybá tűnik. Megérteni azt, hogy az Orbánok és Gyurcsányok szekértáboros világában úgy érezzük, nekünk nincs helyünk. Megérteni azt, hogy a nagyotmondó beszólogatások és a korrupciótól bűzlő mutyik birodalma passzív rezisztenciába süllyeszt minket. Megérteni azt, hogy a szabadságot és az önkifejezést preferáló gyomrok sokasága nem hajlandó megemészteni, hogy nyilvánvaló pártpolitikai célokból, degradáló módon felhasználjanak minket, mondjuk egy konzultációnak titulált irányított kérdéssor kapcsán. Megérteni azt, hogy amúgy akarnánk foglalkozni a közélettel, de a kínálat alapján nem látjuk ennek értelmét. Megérteni végső soron azt, hogy valami gyökeresen újra, másra tartanánk igényt. Ezt az újat, mást igyekszik a Momentum megtalálni, kialakítani, amikor az untig ismert procedúrák helyett pikniket szervez március 15-ére, vagy amikor addig két különálló műfajt, a fesztivált és a közéleti gondolkodást igyekszik közös platformra hozni. Követi annyiban a kiválasztott réteg preferenciáit, hogy az általános érzületet ragadja meg és fejezi ki; s alakítja annyiban, hogy ennek a konkrét politikai megnyilvánulásait, kereteit ő maga alkotja meg, ő neveli rá arra a megszólított rétegeit, hogy olyan formán élje meg közéleti, politizáló mivoltát, ahogyan ő akarja.

    Természetesen korai lenne a kijelentés, hogy Fekete-Győrék máris megteremtették volna az új politikai generációt. Ezzel, ha mást nem, a párt október 15-i programhirdetését mindenképp érdemes megvárni. A program ismeretében lehet ugyanis eldönteni, hogy a Momentum konkrét cselekvési terveiben kész-e felvállalni a mai fiatal generáció képviseletét (is), ezzel eleget téve a Bartolini–Mair-féle szervezeti szintnek. Addig viszont örülhetünk, hogy a generációnk életérzésében immár közösen is osztozhatunk, s nem kell azt egymástól elszigetelve, a partvonalról hasztalan bekiabálnunk.