Útikalauz rossz populistáknak - a nyugdíjas-gate margójára

    „Jó napot kívánok, a Fidesz nevében keresem. Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott.”

    Ezen, önnön értelmezésükben tájékoztató telefonhívással reflektált a kormánypárt Vona Gábor július 22-i (!) Facebook-bejegyzésére, melyben a Jobbik elnöke azzal vádolta meg a regnáló hatalmat, hogy az ahelyett, hogy feloldaná a történelmi traumákat, az egykori sérelmeket és tragédiákat, inkább manipulatív módon gyűlöletre és gyűlölködésre uszítja a társadalom tisztes korú képviselőit. Nem szeretném egyik fél mondandójának igazságtartalmát sem boncolgatni, ahogy azon kényes – ámbátor joggal felteendő – kérdésbe sem kívánok belemenni, hogy a Fidesz hogyan jutott hozzá azon idősek elérhetőségéhez, s épített a tőlük kapott információkból használható adatbázist, akiket a fenti szöveggel megkeresett.

'Mi a populizmus?' Nincs rá egyértelmű válasz, de pár jellemző tulajdonság azért akad.
Forrás: heymancenter.org/images/made/images/events/what_is_populism_480_300_s_c1.jpg

    Az eset ugyanis túlmutat önmagán, s rávilágít az orbáni politika egyik legmarkánsabb ismertetőjegyére: a populizmusra, pontosabban annak az állampolgárokat a politikába bevonó jellegére. A lehetetlennel határos próbálkozás lenne definiálni a populizmust, ugyanis ahány szerző, annyiféle kontextusban, annyiféle értelmezésben használják a fogalmat. Megoszlanak a vélemények arról, hogy a populizmus tulajdonképpen ideológia, politikai stílus vagy mondjuk egyedi beszédmód csupán. Nincs egyetértés abban sem, hogy a populizmust mint olyant hol is kellene keresni: az egyes társadalmi rétegek, osztályok környékén, amik rezonálnak a populista politikára; az azt képviselő mozgalmak, pártok, politikusok tájékán; netalán a diskurzusban, amiben megjelenik; vagy éppen a populista cselekedetek egzakt tartalmában. 

A populizmus a 99%-ot kívánja képviselni az 1%-kal szemben. 
Forrás: imgur.com/E0Cs0hj

    Ami viszont a fogalmi megközelítéstől független közös pont, az a populizmus azon szándéka, hogy vertikálisan határolja el és állítsa szembe a társadalmat, azt a negatív asszociációkkal felruházott elitre és az igazságtalanságok garmadáját elszenvedő tömegre osztva. A populizmus ebben a harcban a tömeg/a nép/a nemzet/a középosztály/az átlagember stb. mellett teszi le a voksát, számukra, a ’99%’ számára kíván politikát gyártani az ’1%-nyi’ elittel szemben. Ebből logikusan következik, hogy a populista politika elsődleges praktikus célja az, hogy mozgósítani tudja az általa képviselni kívánt tömeget. A populizmus mellett állást foglalók legfőbb érve, hogy ezáltal az állampolgárok szélesebb rétege vonódik be a politikába, hogy olyanok számára is érthetővé, elérhetővé és érzelmileg dekódolhatóvá teszi azt, akik amúgy elzárkóznának a közélet elől. Így végső soron, amennyiben demokratikus értéknek tekintjük a bevonó politikai kultúrát, ami a közéletben való nagyobb fokú és aktívabb részvételt eredményezi, akkor a populizmus – minden hibája ellenére – alapvetően mégiscsak valami jó s üdvözlendő dolog. 

    Amit viszont a pártolók kihagynak az érvelésből, az a bevonó magatartás elburjánzásának negatív hatása, amikor a politika játéktere egészségtelenül szélessé válik. Erre a fideszi populizmus iskolapéldát szolgáltat. Mi jellemzi ugyanis az orbáni érát 2010 óta? Az, hogy populista politikája alanyává tesz rendszerint olyan szereplőket is, akiknek nem vagy nem pont ott lenne a helyük.

    Nemzeti konzultációknak nevezett irányított kérdéssorokkal bombázza e hatalom az állampolgárokat, amiknek a valós célja, hogy megalapozó, legitimáló mozzanatát adják egy aktuális ellenségkép felépítésének. Látszólag bevonja az embereket a politikai döntéshozatalba, névleg a visszaérkező válaszok alapján tervezi meg a következő kormányzati lépéseket. Azt már kényelmesen ignorálja, hogy a bevezető szövegek és a kérdésfeltevések annyira manipulatívak, hogy a Fidesz álláspontját erősítő válasz marad az egyetlen vállalható alternatíva, így a látszatkonzultáció eredménye előre prognosztizálható. A politikai cselekvés terébe pediglen kéretlenül integrálja rengeteg polgártársunkat a regnáló hatalom azáltal, hogy mindenki postaládájában ott landol egy olyan papíros, ami nem nyújt lehetőséget a heterogén politikai cselekvésre. 

Ön mit X-elne be? Forrás: index.hu/belfold/2017/03/31/igy_nez_ki_a_legujabb_nemzeti_konzultacio

    Sikerült a részvételi demokrácia fellegvárát, a népszavazást is feláldozni a populista politizálás oltárán: a tavalyi október 2-i referendum kérdésfeltevése sem szándékozott teret engedni a fideszi állásponttól eltérő véleményeknek. Az más kérdés, hogy – a nemzeti konzultációkkal ellentétben – ez esetben volt reális politikai súlya a válaszadás bojkottálásának, illetve az érvénytelenül szavazásnak, így nem tudott a kormánypárt elsöprő sikersztorit faragni az ügyből.

A civil törvény egyik benyújtója, Kósa Lajos parlamenti felszólalása közben.
Forrás: internetfigyelo.wordpress.com/category/parlamenti-esemenyek

    Mindazonáltal a fenti esetekben a politikai mozgósítás alanyai az állampolgárok voltak, mégha a bevonás formája joggal válthatott is ki ellenérzéseket. Akadnak azonban szereplők, akik természetes módon nem érintettjei a politikai mindennapoknak, a kormány mégis berángatta őket nem csupán a politikai, hanem kifejezetten abba pártpolitikai térbe, ahol nem véletlenül nincsen helyük. A civil törvénnyel a legnagyobb problémám, hogy e térben kezdi el értelmezni a civil szervezeteket, hogy a nyers, az önös érdekeket szolgáló politikai kampány részévé teszi őket. S amíg a nemzeti konzultációk és a népszavazás esetében a politikai bevonó szándék alanyának, az állampolgárnak nem esik baja, legfeljebb háborog egy sort, addig a civil szervezetek komoly károkat szenvedhetnek el. Komoly jogi károkat, amennyiben a törvény bojkottja mellett döntenek, s komoly társadalmi károkat, amennyiben a törvény és az azt övező ellenségképgyártó kampány hatására a bennük és munkájukba vetett bizalom indokolatlanul meggyengül. 

Nincs ma már magyar ember, aki ne ismerné ezt az arcot.
Forrás: dw.com/image/38193885_401.jpg

    Ám a civil szervezetek egy részének esetében legalább találhatunk kapcsolódási pontot az aktuálpolitikához. A Transparency International, az Amnesty International vagy éppen a Társaság a Szabadságjogokért a mindenkori hatalom jogi túlkapásaira, visszásságaira mutat rá, így a tevékenységük természetes módon összefonódik a mindennapi politikai valóságunkkal. Ugyanez már nem mondható el egy felsőoktatási intézményről. A CEU – minden eddig felsorolt szereplőhöz hasonlóan – a populista politikai bevonás szenvedő alanyává lett. S persze, ehhez izzadtságszagúan lehet legitimációs alapot eszkábálni egyszer volt, hol nem volt campusokkal, meg ’Open Society’-féle liberális szellemiséggel, ám nehezen hihető – főleg az azóta gyakorolt fideszes kommunikációt nézve – hogy a CEU-ügy legfőbb célja nem az volt, hogy megalapozó ráhangolásaként szolgáljon Soros György mint legfőbb ellenség történetének felépítésére. 

    A sorba illeszkedik a napokban kipattant nyugdíjas-gate is. A kormánypárt populista, mozgósító szándékának alanyai ez esetben a sok évet megélt, vélhetőleg döntő többségében Fidesz-szimpatizáns emberfők. Ez utóbbi miatt az üzenet valószínűleg nem (lesz) túlzottan disszonáns az érintettek körében, ám ettől függetlenül azt nehezen tudom elképzelni, hogy mindenki ilyen erőteljes, nyilvánvalóan pártpolitikai bevonást célzó negatív kampány céljából adta volna meg az elérhetőségét a pártnak. Imigyen pedig ismételten annak lehetünk tanúi, hogy a fideszi populista politika játéktere jóval integratívabb, jóval szélesebb, mint kellene.