Ment-e a demokráciánk a tüntetésekkel előrébb?

    Az október óta tartó tüntetéssorozat kapcsán a kormánypárt egyik vesszőparipája az, hogy láthatjuk, "Magyarország normálisan működő európai demokrácia, hiszen bárki korlátozás nélkül élhet a gyülekezés jogával véleménye kifejezésére". (http://nol.hu/belfold/netado-deutschot-sem-gyozte-meg-rogan-modositoja-1495319) Most arra teszek kísérletet, hogy megnézzem, ezen utcai demonstrációk valójában mennyire fejlesztik a magyar demokráciát, pontosabban a demokratikus politikai kultúrát.

Valóban normálisan működő demokrácia lennénk? (forrás: http://blogs.thenews.com.pk/)

 

    Ennek érdekében fontos a biztonságvágy és a szabadságvágy fogalmainak elkülönítése. A biztonságvágy olvasatomban az egyén saját és szűk környezete életének, életfeltételeinek javulását hivatott elősegíteni, míg a szabadságvágy általánosabb érvényben és tágabb körre hatást gyakorlóan lép fel bármily vélt vagy valós sérelem ellen. Az előbbi tehát pragmatikus, utóbbi értékalapon lép működésbe. A kérdés: mi az összefüggése ennek a demokráciánk milyenségével? Itt kell megemlítenem, hogy a demokrácia ideáltipikus, maximalista modelljét alkalmazom, amiben sok más mellett (pl. alkotmányosság, hatalommegosztás, népszuverenitás és népképviselet, jogállamiság és jogegyenlőség, emberi és kisebbségi jogok intézményesített védelme, többpárti versengés rendszeres, szabad és tiszta választásokkal) jelen van a demokratikus politikai kultúra, azaz az emberek attitűdje, gondolkodásmódja, hozzáállása a demokratikus rendszerhez és a benne játszott szerepükhöz. (Karácsony Gergely, Politikai kultúra és törésvonalak tananyag diasora) Ennek manifesztációja lehet, hogy van-e civil társadalom, benne plurális média, van-e participáció és jogkövetés, van-e átlátható és nyitott közigazgatás. (Gallai Sándor, Politikai rendszerek tananyag diasora)

A politikai kultúra lényege az egyének gondolkodásmódja (forrás: img2.wikia.nocookie.net)

Szabadság vagy biztonság?
 (forrás: http://lenka.mk)

    Mi segíti elő a felsoroltak kialakulását, megerősödését: ha a biztonságvágyunk vagy a szabadságvágyunk az erősebb? A biztonságot preferálók csak akkor fognak szót emelni a plurális média mellett, ha az érzékelt rendellenességek következtében nem tudnak olyan műsorokat fogyasztani, amik az ízlésük, a preferenciájuk szerint való. Például, ha a reklámadó következtében lekerülne a műsorról a Barátok közt, az veszélyeztetné egy kedvelt tevékenység folytatását. Ezzel szemben a szabadságot preferálók már akkor is felemelik a hangjukat, ha olyan tendenciákat vélnek felfedezni, amik valamilyen általuk vallott értéket veszélyeztetnek. Például a reklámadó kapcsán azt sejtik, hogy a cél az ellenzéki mentalitású RTL Klub ellehetetlenítése, ami ütközik azon értékkel, hogy az állampolgár a médiában egyenlő eséllyel tájékozódhasson a különböző vélemények forgatagában. A biztonságvágy pragmatikussága okán tehát csak akkor nyilvánul meg kényszerítő szándékként, ha a politikai gyakorlat átüti az ingerküszöböt. A szabadságvágy értékalapúsága okán azonban már akkor is közbelép, amikor a politikai gondolkodásmód, az értékvilág nem összeegyeztethető azzal, amit az egyén vagy azok egy csoportja képvisel. Így ez utóbbinak alapvetően nagyobb és időben folytonosabb a befolyásolási potenciálja a politika irányába, hiszen akkor és olyan területeken is normatív követelményeket támaszt a mindenkori hatalommal szemben, ahol az előbbi nem vagy csak időszakosan. Azaz a szabadságvágy alkalmasabb a demokratikus politikai kultúra kialakítására, megerősítésére, ezáltal pedig a demokrácia minőségi fejlesztésére.

    Hol is helyezkedünk el mi a biztonság-szabadság skáláján? Ferge Zsuzsa 2010-es, a Társadalmi áramlatok és egyéni szerepek munkája alapján egyértelműen a biztonság oldalán. " Ferge Zsuzsa több helyütt kimutatja, hogy a magyar társadalom számára a biztonság a meghatározó érték, és a magyarok a közép-kelet-európai összevetésben éppen az alacsony szabadságigényükkel tűnnek ki." (Lakner Zoltán, Négy fordulat, Jelenkor Kiadó, 2014. 29. old.) 

    Ezen jelenség az egyik oka azoknak, amik a baloldali ellenzék sikertelensége mögött húzódnak. Az egykori Összefogás szereplői pont az emberek szabadságigényére számítva építették fel a demokráciát, a jogállamot, a fékek és ellensúlyok rendszerének helyreállítását középpontba helyező kampányaikat. Ám ezekre a társadalom már csak azért sem rezonált, mert a többség számára nagyobb jelentőséggel bírt a pénzügyi biztonságot ígérő rezsicsökkentés, mint a demokratikus intézményrendszer változásai kapcsán (lásd pl. Alkotmánybíróság) felmerülő elvi aggályok. 

Mi váltja ki a tiltakozást, a biztonság vagy a szabadság iránti igény?
(forrás: MTI fotó, Marjai János)

    Talán nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, véleményem szerint a mostani tüntetéssorozat is inkább a biztonság vágya felől érthető meg. Bár mind a két preferencia megtalálható a megmozdulásokon, ám ha megnézzük, az emberek elsősorban és döntően a túlterjeszkedő állam ellen lépnek fel, amiről úgy vélik, az már a saját és mások egzisztenciáját veszélyezteti. Milyen témák kerülnek napirendre? Netadó, korrupció, magánnyugdíjvagyon, gyermekéhezés, elszegényedés, költségvetés és még sorolhatnám. Hogyan kerülnek a napirendre? Úgy, mint a pofátlanság netovábbja; úgy, mint az életünkbe belemászó hatalom; úgy, mint a saját és mások biztonságát veszélyeztető politikai irányvonal, amit el kell tüntetni. Kevésbé úgy, mint a pofátlanság netovábbja, ami ütközik az értékvilágunkkal. Az "Orbán, takarodj!" ennél fogva elsődlegesen azt üzeni a miniszterelnöknek, hogy adja át a helyét olyasvalakinek, aki biztosítja a tüntetők számára a stabil egzisztenciát, s csak másodlagosan azt, hogy adja át a hatalmat másnak, aki nagyobb szabadságot garantál. 

Mit kíván kezelni a tiltakozási hullám, az okot vagy az okozatot?
(forrás: http://www.risksa.com)

    A domináns, elementáris erővel bíró indikátora a tiltakozásoknak tehát a biztonság iránti igény. Így az elején idézett Deutsch-kijelentéssel csak félig értek egyet. Való igaz, Magyarországon demokrácia van, de nem mondható, hogy normálisan működő, ha a demokratikus politikai kultúra oldala felől közelítünk a tüntetésekhez. Azok csupán félutas megoldások, felemás válaszok az empirikusan érzékelhető demokráciadeficitekre. Ezen megoldások ennek megfelelően nem fejlesztik oly mértékben a demokráciát, mint a szabadságvágy indikátorával lehetne. Továbbmegyek, ezek olyan válaszok, amik a túlterjeszkedő államhatalom kiépülését és oly hosszú ideig tartó sikeressségét hivatottak korrigálni. Ez pediglen pontosan az, ami egy szabadságközpontúbb társadalomban - a politikára való nagyobb befolyásolási potenciál miatt -, s így egy erősebb, stabilabb demokratikus politikai kultúrával rendelkező országban  jóval kisebb eséllyel történne meg. Így a hazai tiltakozási hullám sokkal inkább az okozatot, - a túlterjeszkedő állam intézkedéseit - kívánja kezelni, s csak marginálisan az okot, - a gondolkodásmódot, az értékvilágot a kormányon lévők és a társadalom fejében, aminek következtében kiépülhetett és sikeres maradhatott eleddig a túlterjeszkedő állam koncepciója.

A tekintélyes Fidesz, avagy mi hiányzik a baloldalon?

    Sok minden elhangzik arra nézvést, hogy mitől oly sikeres a Fidesz, s mitől gyengélkedik a baloldali ellenzék (értem ezalatt az egykori Összefogás prominens pártjait, az MSZP-t, a DK-t és az Együtt-PM-et). A legtöbbet emlegetett ok a hitelesség megléte avagy hiánya. Egy, a hitelességet logikailag megelőző fogalmat szeretnék e bejegyzés középpontjába állítani: a tekintély fogalmát. Hangsúlyozom, az írásban a tekintélyt (autoritás) az elfogadottság, a tisztelet, az elismertség szinonimájaként, nem pedig a tekintélyelvűség, a rákényszerítés, a megcsináltatás hatalmának (autoritarizmus) rokon értelmű szavaként használom. (Giovanni Sartori: Demokrácia)

Tiszteled és kedveled azért, amit tesz, vagy tiszteled és tartasz tőle azért, amit megtehet?

 
    A mai magyar politikai életben a legtiszteletreméltóbb párt a Fidesz. Ezt a választási eredmények és népszerűségi indexek sokaságára alapozom. Ha ezt elfogadjuk, fel kell tennünk a kérdést, mitől annyira tekintélyes a politikai véleményt formálók között a kormánypárt. Mit tesz, ami miatt elismerik? Ennek egyik legfontosabb, ha nem a legfőbb elemének tartom a közösségért való cselekvést, az erre való hajlandóságot és igyekezetet. Értem ezalatt a szimbolikus döntések meghozatalát (pl. az új Alaptörvény, a rezsicsökkentés), a más és más politikai vagy gazdasági szereplők (pl. Brüsszel, bankok) ellen vívott szabadságharcokat, vagy akár az erőfeszítéseket arra, hogy "az országot korábban nyomorba döntő baloldal" a lehető legkevesebb politikai teret legyen képes uralni (pl. Orbán Viktornak a Kossuth Rádióban adott nyilatkozata: "Hiába akarják a szocialisták, nem lesznek megszorítások!"). Szeretném kiemelni, hogy ezek pusztán a köznyelvben is használt szófordulatok, amiknek az erkölcsi minősítésétől, igaznak vagy hamisnak való kikiáltásától ezen bejegyzésben tartózkodom. A miniszterelnök és kormánya által használt kommunikációs sémákkal csupán azt próbálom bizonyítani, hogy a mai magyar társadalomban az értünk való cselekvés formáira nagy az igény, jelentős a válaszként adott érzelmi rezonancia. Így az autoritás (egyik) legfőbb forrásává az értünk, a közösségért való cselekvés tehető. Orbán Viktor és a Fidesz, Lánczi András szavaival élve, rendkívül jól érzékeli, jól tudja, mi az a néplélek. A társadalmi igényeket meglovagolva politikai elismertséget, közvetetten politikai sikert farag belőle.

A pártok népszerűsége 2013-tól napjainkig. Egyértelmű a Fidesz dominanciája. (forrás: Ipsos.hu)

 
    Ugyanez már nem mondható el a korábbi Összefogás már említett szereplőiről. Többek között azért, mert nemhogy a velük egyet nem értő, még a saját szavazói körükben sem tudják kivívni a tiszteletet. Hogyan is vívhatnák ki, mikor a közelében sincsenek a Fidesz tehetségének a társadalmi igényekre való reagálásában? De ami fontosabb, hogyan is tudnák elhitetni önnön magukról, hogy a közösségért küzdenek, amikor a választópolgár folyton-folyvást csak azt láthatja, hogy egymással (cica)harcolnak? Itt sem fogamaznék meg értékítéletet a baloldalon zajló meccsekről. Csupán azt állítom, hogy ezek súlyosan aláássák a tiszteletet a szavazókban.

A díszlet nem elég a tisztelet kivívásához (forrás: mno.hu) 

    Sokszor mondják, hogy a baloldal nem értette meg április 6-a üzenetét, nevezetesen, hogy a hitelességükre építsenek. Én ezt az üzenet részleges megértésének tartom. Hitelesség az, hogy el tudom hinni, mind ésszel - s a politikában, ami az érzelmekre erősen hatni akaró játék -, mind szívvel azt, amit a másik mond. Ám ezt csak akkor vagyok képes megtenni, ha komolyan is tudom venni az illetőt. Ez a tekintély, ez az autoritás, ami az alapját képezi a hitelességnek.



    Ami látható, hogy a kormányváltásra legesélyesebb baloldali pártok évek óta súlyos autoritásdeficittel küzdenek. Amíg e problémát nem sikerül megoldaniuk, addig az oly sokat emlegetett hitelességi válságot sem fogják tudni hatásosan kezelni. Ha az ellenzéki erők újra komolyan vehetővé akarnak válni, a mostaninál jóval erősebb alapokat kell hozzá lefektetniük. Erre az önkormányzati választások után lesz még három és fél évük.

Van-e cigánybűnözés ma Magyarországon?

    A válaszom: igen, van. De közel sem olyan értelemben, ahogy azt manapság használják. Hadd világítsam meg ezt, mielőtt a rasszizmus vádjával illetnének.

A Jobbik kerecsendi demonstrációja 2012 októberében. Valóban a cigányok miatt beszélhetünk cigánybűnözésről? (forrás: alfahir.hu)

    Tegyük fel, elkövetett egy bűntettet egy cigány és egy nem cigány ember. A bűn mindkét esetben ugyanaz volt, a körülményekben sincs különbség, egyedül az elkövetők bőrszíne volt más. A romák iránt előítéletes ember melyik bűnesetet fogja kritikusabban szemlélni? Azt, amelyiket a kisebbséghez tartozó személy hajtotta végre. Az előítéletes embert nem fogja érdekelni, hogy a bűnözés nem etnikumspecifikus, hogy az sokkal inkább a gazdasági és szociális helyzettel van összefüggésben. Az előítélet nélküli ember mindezt figyelembe veszi, ezért nem is fog különbséget tenni a két bűneset súlyossága között. Az előítéletesen gondolkodó egyén azonban azt fogja mondani, hogy a cigány által elkövetett bűn negatívabban ítélendő meg. Állítja mindezt a bőrszínre és a hozzá kapcsolt sztereotípiákra alapozva.

Az előítélet nem kedveli a realitást

  És itt válik el egymástól az előítélet és a realitás. Ma Magyarországon nem kevesen vannak, akik hajlamosak az előítéleteik mentén gondolkodni a cigánykérdésben. Számukra úgy tűnik, létezik cigánybűnözés, és ezáltal lesz az valódi probléma, amivel foglalkoznunk kell. Amikor egy cigányt ötvenezer forintra büntetnek, mert leejtett/eldobott egy papír zsebkendőt; amikor a cigányokat a kalauz nem engedi fel a vonatra mindaddig, amíg fel nem mutatják a jegyüket; amikor a számozott utcák lakóit Miskolcon kívülre kívánják költöztetni; amikor Tatárszentgyörgyön gárdisták vonulnak fel, megfélemlítve a helyi cigányságot; amikor jogos aggodalomként merül fel a cigánybűnözést politikai témává emelő Jobbik lehetséges váltópártként való említése, akkor már kell beszélnünk cigányproblémáról és cigánybűnözésről. Kell beszélnünk, mivel mindezek reakciók a cigányoknak tulajdonított negatív vonásokra, akármennyire is megkérdőjelezhetőek ezen vélekedések erkölcsössége, akármennyire is nem vizsgálják a valódi okokat. Kell beszélnünk, mert az előítéletes emberek úgy gondolják, hogy a probléma etnikai alapon létezik, ennek megfelelően fognak viselkedni, ezzel teremtve meg az igazi problémát. Kell beszélnünk, mert az előítéletek elszenvedőit ugyanúgy fenyegetik, hogy az előítéletek csapdájába esnek. Kell beszélnünk, mert a cigányprobléma, a cigánybűnözés káros hatásai tetten érhetők a mindennapjainkban is, amiket egy jóérzésű ember nem hagyhat figyelmen kívül.

    Igen, van ma cigánybűnözés Magyarországon. Csak éppen a kisebbségi honfitársaink ennek elsősorban nem okozói, hanem áldozatai. Akik megteremtik, életben tartják és erősítik e morálisan megkérdőjelezhető fogalmat, azok a romaellenes előítélkezők. A magyarokkal mint etnikummal szemben előítélkező cigányok legfeljebb asszisztálnak a fogalmat tartalmi elemekkel megtöltő folyamathoz. A cigánybűnözés viszont nagy részben a többségi társadalomhoz tartozó előítélkezők erkölcsi problémája és felelőssége. Ha azt szeretnénk, hogy a közbeszédben ne fordulhasson elő többet e szó, a probléma kezelését önvizsgálattal kell kezdenünk.

Álmodtam egy barackfáról

    Június 4. - a Nemzeti Összetartozás Napja 2010 óta. Ideális alkalom különböző kulturális rendezvények szervezésére. Jómagam is tagja vagyok egy közösségnek, ami egy ilyen program keretében (is) szolgálja a nagyérdeműt. Megírtam a társaimnak, hogy elvi megfontolásból nem veszek részt ezen a fellépésen, amivel értetlenséget váltottam ki sokakban. Ők azt mondják, ez nem pártpolitikai rendezvény, ezért az lenne a helyes, ha a közösség érdekeit tartanám szem előtt. S való igaz, a Nemzeti Összetartozás Napja nem pártpolitkai esemény. Ám ha megvizsgáljuk, hogy milyen politikai környezetben fogant meg e nap gondolata és gyakorlata, akkor azt mondhatjuk, hogy pártpolitikai funkcióval rendelkezik. Pártpolitikai vagy pártpolitikai funkciójú, nem ugyanaz. Én ez utóbbit igyekszem bizonyítani a következőkben a Nemzeti Összetartozás Napjára nézvést.

Megemlékezünk Trianonról - ennyi lenne csupán?

Az általános gyakorlat: egységképzés a másik ellen

    A pártpolitikai szerep alátámasztásához hadd menjek vissza az időben pár évtizedet. A hidegháború idején a két szuperhatalmi tömb vezető ereje, az USA és a Szovjetunió is arra törekedett, hogy minél nagyobb, minél egységesebb képet tudjon mutatni mind befelé, mind kifelé. Ezért igyekeztek megtalálni azt a közös nevezőt, amivel a leghatásosabban képesek az egységüket megteremteni és a másik ellen fordítani. Az USA esetében ez az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok, valamint a demokráciába, mint a legigazságosabb berendezkedésbe vetett hit volt. A Szovjetunió ezzel szemben megtalálta a proletariátus vezető szerepének hangoztatását, az univerzalizmust, az osztályharcot, a tőke- és imperializmusellenességet. Mind a két hatalom általános gyakorlatként a saját maga által konstruált egységét próbálta felhasználni arra, hogy az éppen releváns eszközökkel visszaszorítsa a másikat, amennyire lehetséges.

    Magyarországon 2010-től kezdődően kiteljesedett és új elemmel is bővült a hidegháború idején is tetten érhető, az adott oldal elvi igazolását és a másik fél tagadását célzó egységképzés gyakorlata. A továbbiakban a két legnagyobb egymásnak feszülő erő, a baloldali blokk és a Fidesz egységképző eszközeit fogom sorra venni.

 

Az Összefogás célja (forrás: MTI/Vajda János)

    A szövetségre lépő baloldali pártok 2014-ben egyetlen célt tűztek ki maguk elé: ha törik, ha szakad, ezt a kormányt le kell váltani! Ez politikai cél, amihez politikai egység szükségeltetik mellettük és a Fidesz ellenében. 2012-től kezdődően, amikor már sejthető volt az új választási eljárásról szóló törvény mibenléte, annak lehettünk tanúi, hogy a baloldali ellenzék milyen kacskaringók útján találja meg azt a formát, amiben szerintük a legnagyobb eséllyel indulhatnak Orbánék ellen. Ennek keretében meg kellett találniuk azt a közös nevezőt is, amire felfűzve a kampányukat meg tudják teremteni a kormányváltó egységet. Ez a nevező a demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének visszaállítása lett, amit erkölcsi alapon igyekeztek a Fidesz kritikájaként megfogalmazni. Az egységképzés tehát politikai alapon zajlott, politikai eszközök segítségével. Az már más kérdés, hogy nem volt elegendő a politikai teljesítmény ahhoz, hogy mindezen üzeneteket hitelesen fordítsák le az átlag választók nyelvére.

A nemzeti alapú egységesítés célja
(forrás: MTI/Szigetváry Zsolt) 

    A Fidesz ezzel szemben mást valósított meg. Nem politikai, hanem úgymond nemzeti alapon kezdte el kialakítani a saját egységét. A cél ugyanaz, mint az ellenzék esetében, politikai egységet létrehozni saját maga mellett és a kormányt leváltani akarók ellenében. Ám az egységképzés eszköze, az a bizonyos közös nevező túlmutat a szigorúan vett politika dimenzióin. A kormánypárt a nemzetet tette meg az egység legfőbb ismérvének. Miért pont azt? Miért nem hagyományos, pusztán politikai nevezőt keresett magának? Azért, mert egy kormánynak semmi sem adhat nagyobb legitimitást, mint maga a nemzet. Ha egy politikai erőt a teljes nemzete támogatja, onnantól kezdve hatalma és ténykedése megkérdőjelezhetetlenné válik. A 2/3-os többség pedig megteremtette annak a lehetőségét, hogy a nemzetre való hivatkozás hiteles legyen. Ám ezt az egységet folyamatosan építeni és újraépíteni kell, meg kell teremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a nemzet mint az egységképzés eszköze ne avuljon el, ne merüljön feledésbe, s továbbra is felhasználható legyen legitimációs célokra. Nem hiába azt tette meg Orbán Viktor a 2014. április 6-i eredmények legfőbb üzenetének, hogy a nemzet még sosem volt ilyen egységes.

    S itt jön képbe a Nemzeti Összetarozás Napja, mint ennek a gondolkodásnak a szolgálóleánya. A Nemzeti Összetartozás Napjának funkciója a kormánypárt által teremtett és felhasznált nemzeti egységképzés, ahol e rendezvény a politikai visszaigazolás megteremtésének és demonstrálásának az eszközévé válik. Ettől függetlenül a helyben megrendezett esemény lehet pártpolitikától mentes. Ám összességében maga az ünnepség és annak szellemisége az, ami átpolitizáltsága révén nem mondható pártpolitikától mentesnek. A Nemzeti Összetartozás Napja tehát szerepéből adódóan a Fideszhez köthető. Én pedig elvi alapon nem veszek részt fellépőként olyan rendezvényen, ami bárhogyan akármelyik politikai szereplőhöz köthető. Légyen az a Fidesz, az MSZP, a Jobbik, az Együtt-PM, bárki.

Lehet-e erkölcsös a politika?

    Lehet-e erkölcsös a politika? E kérdés, azt hiszem, rengeteg magyar állampolgárban felmerül az április 6-i választások közeledtével. Trafikmutyi, Portik-Laborc találkozók, hajdú-bétes libák, magyar-orosz paktum, Simon-ügy, őszödi beszéd, s még hosszan lehetne sorolni, hogy milyen botrányokkal operáltak és operálnak a pártok csak ez alatt az egyetlen ciklus alatt. Politikai vádaskodások özöne zúdul ránk nap mint nap (annak taglalásától most eltekintenék, hogy az említett példákban mennyi a valóságtartalom). Ennek fényében nem csoda, ha sokakban felmerül a kérdés: tulajdonképpen mit ér ez az egész választási mizéria. Hiszen bárhova szavazok, a politika erkölcstelen marad. Ezt a gondolatmenetet szeretném árnyalni.

    A címadó kérdést, mely a társadalom berögzült gondolkodását tükrözi, alapvetően rossznak tartom. Mégpedig azért, mert fekete-fehérben láttatja a politikát, s mindazt a hatalmas jelentésmezőt, ami hozzátapadt az évezredek során. Az erkölcsösség és az erkölcstelenség közé ez a kérdés a ’vagy’ kötőszavát teszi. Márpedig véleményem szerint a helyes az ’és’ lenne. Ahhoz, hogy megérthessük, hogy miért kell szükségszerűen ’és’-t tennünk e két jelző közé, a politika definíciójából és természetéből kell kiindulnunk.

    A politika legáltalánosabb jelentésében a politikai rendszer fogalmát jelöli, azaz a közösségi célok megállapítását, az azok megvalósítását célzó törekvéseket, e törekvések eszmei indoklását, továbbá a törekvést végrehajtó személy avagy testület kijelölését. Szociológiai-politológiai fogalomként a politika a hatalomért, s ezzel összefüggésben az egész társadalom irányításáért és a bizonyos elvek mentén kialakítandó rendjének fenntartásáért folytatott küzdelem. Ezen értelmezés elferdítése szüli azt az előítéletet, miszerint a politika úgy erkölcstelen, ahogy van. Ám akárhogy is definiáljuk a politikát, mindenféleképpen megjelenik benne az egyén mint a politika forrása. A politika így tehát olyan, a regionálistól (lásd önkormányzati rendszer) a globálisig (lásd Európai Unió) terjedő összetett szervező elv, melyet a társadalom önmaga teremtett saját érdekei képviselete, érvényre juttatása, illetve a társadalmi rend fenntartása céljából.

Erkölcstelenség a politikában - csupán a környezet más

    S emiatt nagy baj az, ha a politikát, annak egészét erkölcstelennek nevezzük. Mert amikor ezt a cseppet sem hízelgő titulust használjuk, egyúttal úgy teszünk, mintha a politika egy tőlünk teljesen független, borzalmas dolog lenne. Mintha az pusztán a nagy urak iszonytató murija lenne, amit a markukba röhögve űznek nap mint nap a mi kárunkra. A hétköznapi emberi csúfságot, erkölcstelenséget elválasztja ez a fajta a gondolkodás a politikától, annak egy külön, politikaforrású erkölcstelenségét hozva létre. Márpedig ilyen nincs! Csupán a környezet más, ahol mindez lejátszódik, nem pedig az erkölcstelenség mibenléte. Ahogy a politikát létrehozó és kikényszerítő egyén is egyszerre erényes és gyarló, egyszerre erkölcsös és erkölcstelen, egyszerre "istenarcu lény" és "sárkányfogvetemény" (Vörösmarty Mihály: Az emberek), úgy maga a politika is egyszerre ilyen és olyan is. Ilyen ÉS olyan, nem ilyen vagy olyan. Azonban az erkölcstelenség fogalmának kettéosztása hagyományos és politikai erkölcstelenségre káros. Akarva-akaratlanul azt szolgálja, hogy a társadalomnak ne kelljen szembenéznie azzal, hogy az erkölcstelen politikusok hatalomra jutása, továbbá ténykedése az ő felelőssége is. Megakadályozza azt, hogy az egyes egyének belássák, a politika mi vagyunk, belőlünk ered, mi is formáljuk. A forma a történelmi idő, a különböző államok korabeli belföldi és nemzetközi viszonyai között változó. Ugyanúgy megtestesülhet szabadságharc, mint demokratikus viszonyok közt leadott szavazat formájában. 

Társadalmi előítélet - elválasztja a politikust a többi embertől

    Természetesen nem állítom, hogy pusztán egyirányú folyamatról kellene beszélnünk, hogy a politika ne formálná a társadalmat ugyanúgy, mint a társadalom a politikát. S itt kell áttérni a politika természetére. Bármely politikai formáció célja az, hogy hatalomra kerülvén megvalósíthassa azt a programot, amit ő éppen akkor a legmegfelelőbbnek gondol. Ám ehhez a tömegek támogatására van szüksége. Ehhez pedig  a társadalom formálására az ő érdekei szerint. Minden ember harmóniát és egységet keres önmaga számára, amire a politika természetéből adódóan tudatosan játszik. Mégpedig hatásosan, lévén hogy a politika világában olyan nemzeti és egyetemes eszmék, értékek, érdekek fejeződnek ki, melyek jelen vannak a társadalom mindennapi életében is. Az adott politikai erő ennek megfelelően mindig igyekszik minél egységesebb, integratívabb világképet közvetíteni a potenciális választói felé. Teszi ezt ígéretekben, programokban, csomagokban, törvényhozásban és –módosításban, és még ki tudja, hány módon. Az viszont, hogy ezt az egységet ki mennyire felelősen, úgymond erkölcsösen, bizonyos elvi korlátok mentén vagy azok mellőzésével, pragmatikus programcsomag összeállításával vagy teljesíthetetlen populista ígéretek hangoztatásával igyekszik létrehozni, az már inkább a politikusra, s nem a politika egészére vonatkozó kérdés.  

    Tehát a 'Lehet-e erkölcsös a politika?' kérdésre a válasz: igen is, meg nem is. Vágyálom arról ábrándozni, hogy a politika világából egyszer csak kikopnak a botrányok, a morálisan megkérdőjelezhető hatalmi játszmák. Ez azt a lehetetlen küzdelmet feltételezné, melynek végén magát az emberi természetet sikerülne megreformálni. Ugyanakkor nem érdemes úgy sem gondolkodnunk a politikáról, mint eleve bűnös és erkölcstelen harcról. Nekünk, a választópolgároknak a felelőssége abban áll, hogy felismerjük és felismertessük e kettősséget, s tegyünk azért, hogy a politikában megjelenő erkölcsösség és erkölcstelenség kényes egyensúlya ne boruljon fel az utóbbi eluralkodását eredményezve. A legegyszerűbb, amit mindenki megtehet ennek érdekében, hogy szavaz. Szavaz arra, akiben hisz, vagy akiben a legkevésbé kételkedik. Ha másért nem, ezért érdemes az urnák elé járulni április 6-án.

Az orbáni szabadságharc háttere

    Az orbáni szabadságharc elképesztő méreteket öltött az elmúlt majd' négy évben. Ennek káros hatásairól most alig, inkább annak mozgatórugóiról fognak szólni az elkövetkező sorok.

    Hogy megérthessük, miért van szüksége a Fidesznek a nemzeti szabadságharcra és a bűnbakképzésre, először ránk, magyarokra és a történelmünkre kell fókuszálnunk.

Andrásfalvy Bertalan

    A magyarok nem szeretik észrevenni önnön hibáikat (erről bővebben lásd Orbán Viktor, aki megalkotta a Nemzeti Együttszenvedés Rendszerét című írásomat). Pedig ha figyelmesen vizsgáljuk meg a történelmünket, észrevehetjük, hogy a legnagyobb ellenségünk mindvégig mi magunk voltunk. Erről Andrásfalvy Bertalan ír a Mit nevezhetünk magyarnak? című tanulmányában. Andrásfalvy azt mondja, hogy a magyar ember individualista közönye az, ami sok sorsfordító esemény végkimenetelét nemzeti tragédiává változtatta. A közönyös, csak önmagával törődő emberből többnyire hiányzik a közösségért vállalt felelősség érzése, a társadalmi szolidaritás. Ennek manifesztációja "a pártoskodás, az önzés, az ország érdekében való összefogás hiánya." Ezek miatt történhetett meg a muhi csata, a mohácsi vész, a trianoni békediktátum is úgy, ahogy bekövetkezett.

Közöny - valóban megoldás lenne?

 
    Ha a nemes urak kardot rántottak volna IV. Béla hívására a tatár ellen, másképp alakulhattak volna a dolgok 1241-ben Muhinál . Ehelyett az előkelők kinevették a feudális rendet az ő kárukra megbolygató királyt, sőt mi több, megölették Kötöny kun fejedelmet, minek utána a potenciális szövetséges haderőt jelentő kunok a tatár helyett a magyar ellen fogtak fegyvert, s rabolva vonultak ki az országból. Batu kán pedig, aki sokáig félt és habozott támadást indítani a magyarok ellen, megtudván azok gyengeségét és megosztottságát magabiztosan vonulhatott az ország ellen.

    Ha a főnemesi és köznemesi ellenségeskedés miatt késlekedő Szapolyai és Báthori hadai időben megérkeztek volna a mohácsi síkra, s ha nem a nagyúri dicsvágy állt volna a harc felvételének meggondolatlan, mielőbbi sürgetése mögött, az 1526-os mohácsi csatát talán most nem a 'vész' megnevezéssel illethetnénk.

    Ha az a nagyjából fél milliós székely parasztság nem menekült volna el az országból az 1871-es, úgynevezett arányosítási törvény nyomán, mely alapján a földesurak tetemes földterületeket sajátíthattak ki maguknak a paraszti rétegek rovására, talán nem lehetett volna olyan könnyen elcsatolni Erdélyt az 1920-as trianoni békeszerződésben.

 

Kodály Zoltán

    Az ezekben a példákban is megjelenő individualista közöny pedig abból ered, hogy belül nem érezzük magunkat a nemzethez tartozónak. Persze vannak felszínes kinyilatkoztatások, valamint a félreértelmezett öndefiníción alapuló nagymagyarkodások, de nincs arra sok precedens, hogy a nemzethez való tartozás elsősorban tudat alatt vált volna erőssé. Kodály Zoltánt idézve: "Tudatalatti elemeknek  eddig még alig méltatott nagy szerepe van nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékot (a magyar nép énekes, táncos, nemzeti kultúrát hordozó játékait), annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú bonyolult érzése feltétlenül szegényesebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építőanyagából." Ezek a tudatalatti elemek hiányoztak a nemesekből, főurakból Muhinál, Mohácsnál, az 1871-es arányosítási törvény megszavazásánál - írja Andrásfalvy.

    A Fidesz pedig nagyon helyesen megértette azt, hogy kell egy bizonyos szintű nemzeti egység. Mert mint a történelmünk is mutatja, "minden kihívásnak megfelelni, a megsemmisítő vagy beolvasztó/feloldó globalizációs törekvésnek csak az a nemzet/társadalom tud, amely nem végletesen különböző, egymással szemben álló részekből áll." (Andrásfalvy Bertalan) A jelenlegi kormánypárt abban hibás, hogy a nemzetet csakis a saját, politikai céloktól nem mentes narratívájában tudja elképzelni. Olyan elemeket próbál követendőnek kijelölni s tudatalatti ösztönzőnek beépíteni, amik nem érvényesek a nemzet egészére, s amik elsősorban a Fidesz felfogását tükrözik. Ilyen elem az Alaptörvény Preambulumában a kereszténység nemzetmegtartó szerepének hangsúlyozása egy olyan társadalomban, ahol a kereszténység csak egy vallás a sok közül; ilyen elem a családi kapcsolat alapját a házassághoz illetve a szülő-gyermek viszonyhoz kötő értelmezése egy olyan korban, ahol ez a hagyományos modell mindinkább visszaszorulóban van; de ilyen elem a Horthy-korszak tisztára mosása is, mellyel úgy próbál a kormány nemzeti hősöket kreálni, hogy a történelmi objektivitást zárójelbe teszi.

Az ellenzék elkerülhetetlen kirekesztése a nemzetből

    Így azonban a hatalom csak a saját táborának ad egy hamis, pártpolitikai színezetű alapot az együvé tartozásra. (Nem hiába annyira egységes a Fidesz elkötelezett szavazótábora.) Ám a nemzet másik részét e paradigma, élén az ellenzékkel szükségszerűen kirekeszti. Eképpen a Fidesz stratégiája kettéosztó politikát szül, melyben megszületik a 'mi' és az 'ők', ezzel paradox helyzetet eredményezve. Hiszen amikor a miniszterelnök a magyar emberek érdekeiről beszél, amikor olyan kijelentéseket tesz, hogy "Magyarország nem hagyja magát!", akkor egy egységes nemzetet feltételez. A valóság azonban az, hogy ez a kulturális-politikai koherencia nem létezik. Az orbáni látszatnak ellentmondó tömeggel viszont kezdeni kell valamit, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eszmei alapjai ne dőljenek romokba.    S erre eszköz a bűnbakképzés. Ha bárkit kikiálthatok idegennek, nemzetietlennek, kollaboránsnak, azzal kirekeszthetem őt a rendszeremből, amivel megszűnik a szisztémám megkérdőjelezhetősége. Kétségtelenül kényelmes stratégia ez a kormánypárt számára, hiszen bárkire alkalmazható, aki vagy nem ért egyet vele, vagy akivel a konfrontáció előreláthatólag politikai hasznot hozhat. Így lesznek ellenséggé a bankok és a multik; így válik önkényeskedő nagyhatalommá az EU és az IMF; s így válik nemzetietlenné az ellenzék annak minden tevőleges támogatójával együtt. A blogom kritikus hangvétele alapján én magam is nemzetietlennek minősülök. 

Tömeg a Fidesz 2012. október 23-i ünnepségén - csak látszólagos a nemzeti egység

 
    Végezetül egyetlen nagyobb problémát említenék meg. A Fidesz a magyarság hibáira reflektálva igyekezett egy egységes nemzetet teremteni, ám pont ezzel érte el azt, hogy még élesebb határokat hozott létre a társadalmon belül. Ez nem valódi egység, hanem pont a szembenállás történelmi hagyományának egy újfajta folytatása, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az újonnan meghatározott törésvonalak mentén elhelyezkedő táborok között megszűnik az érdemi kommunikáció. Márpedig, hogy ismételten Andrásfalvy gondolatait idézzem, egy "végletesen különböző, egymással szemben álló részekből" összetevődő társadalom számára a szorongás, az elmagányosodás, a betegség és a pusztulás a legvalószínűbb út.

Egy gondolat bánt engemet, paksi bővítésben senyvedni egyre el

    Paksi atomerőmű-bővítés... "Az elmúlt 40 év legjobb üzlete." Egy újabb felelőtlen Fidesz-kijelentés a sorban. Nézzük meg, miért hamisak a kormánypárt leglényegesebb érvei a bővítés mellett.

    1. állítás: Olcsóbb lesz az áram, amivel Közép-Kelet-Európa legversenyképesebb gazdasága leszünk.

A paksi atomerőmű egyik, még üzemelő blokkja

    Dehogy lesz olcsóbb! Dehogy leszünk versenyképesebbek! Egy atomerőmű felépítése soha nem megy önerőből, ahhoz hitel kell. A magyar állam fel is fog venni a kormány elhatározása alapján mintegy 10 milliárdos euróalapú orosz hitelt. Ennek a hitelnek, az építtetésnek az összege törvényszerűleg be fog épülni a 2020-as években beinduló 2 új blokk által termelt energia árába is, egészen addig, amíg ezen költségek meg nem térülnek majd. Az áremelkedés előreláthatólag 2-2,5-szeresére fogja növelni a mostani áramárakat (28-33 Ft/kWh körülre) hosszú évtizedekig, így versenyképtelenné téve a magyar energetikai gazdaságot a nemzetközi piacon. Főleg úgy, hogy ezzel párhuzamosan 2032-37-re a most üzemelő reaktoraink (felújítás hiányában) le fognak állni. S pont a még működő egységek miatt ráértünk volna 2020 után foglalkozni a bővítés mikéntjével. Akkor legalább pontosabb képünk lehetett volna arról, hogyan áll a nemzetközi energetikai helyzet, milyen trendek vannak kibontakozóban, s ezek tudatában mi az a stratégia, amit célszerű választanunk, amire érdemes építenünk. Azonban így rövid és középtávon nem fogunk nyerni sem belföldön a felszökő árak miatt, sem külföldön az energiabőségben dúskáló nemzetközi piac miatt. Továbbá nem bízhatunk abban sem, hogy jobb lesz a helyzet, amikor a blokkok kitermelték az építtetésük költségeit. Ugyanis nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy 30, 40 vagy akár 70 év múlva milyen lesz az energetikai állapot, lesz-e akkor még kereslet az atomenergiára. A kormánynak erre apellálni iszonyatos nagy felelőtlenség!

    2. állítás: Az orosz hitel hatását a lakosság nem fogja megérezni, mert a költségek nem a paksi atomerőművet, hanem az államot fogják terhelni.

    Akkor felteszem a kérdést, miből áll az állam költségvetése, amiből ezt a hitelt finanszírozni szándékoznak? Az állampolgárok, azaz mindannyiunk adójából, nem másból! Vagyis az építtetés költségei sem terhelhetnek mást, mint közvetett módon minket, állampolgárokat. A kormány által vizionált megoldásban való igaz, nem az áram ára emelkedne, hanem az adónkból fordítanának többet a finanszírozásra. A gyakorlatban mindkettő hatalmas áldozatvállalásra kényszeríti a lakosságot. Egy 30 éves futamidőre kapott hitel mintegy 100 milliárd Ft-os törlesztési kötelezettséget róna ránk évente. És akkor még ehhez jön a kamatok finanszírozása, ami szolid becslések szerint is újabb 100 milliárd Ft/év kiadással terhelné meg a központi költségvetést. Mindemellett nem számoltunk a beruházás megvalósításakor nagy valószínűséggel megjelenő pluszkiadásokkal és az egész biztosan fellépő, a működtetéshez kapcsolódó drága beruházások költségeivel sem. Tehát alsó hangon is körülbelül 200, de reálisabb becslések szerint inkább 300 milliárd forintba kerülne nekünk évente az elmúlt 40 év legjobb üzlete, anélkül, hogy bármi garanciát látnánk arra, hogy a pénzünk jó helyre megy és megtérül!

Lázár János: "Az elmúlt 40 év legjobb üzlete Paks."

    3. állítás: Magyarország szuverenitása miatt fontos a paksi atomerőmű-bővítés.

    Miféle szuverenitásról beszélünk?
    Beszélhetünk technológiai szuverenitásról. Ám nem magyar, hanem orosz technológián alapuló atomerőművet fogunk építeni. Azt az orosz technológiát fogjuk előnyben részesíteni, melyet itthon nem tudnánk létrehozni önerőből, épp ezért az oroszokra vagyunk utalva, hogy a technológiai hátteret biztosítsák nekünk.
    Beszélhetünk pénzügyi szuverenitásról. Vagyis beszélhetnénk, ha lenne rá alapunk. De nincs. Ugyanis sikerült a kormánynak egy olyan hitelszerződést kötnie, ami az orosz felet minimális felelősségvállalásra kötelezi. Putyin eszerint csak a pénzt és a technológiai hátteret adja, majd várja, hogy a magyar állam annak rendje és módja szerint fizesse a költségeket kamatostul. A Roszatomnak jó üzlet Paks, az már megállapítható.
    Beszélhetünk energetikai szuverenitásról is. Nos igen, arról tényleg beszélhetünk majd, ha és amennyiben sikerül valahogy kikecmeregnünk a hitelszerződés és az annak vonzatai miatt fellépő orosz függés verméből. A kérdés akkor az lesz, jó-jó, van önálló energia-termelőegységünk, csak mihez kezdjünk vele? Mihez kezdjünk akkor, amikor az európai energiarendszerek összekapcsolódnak? Volt értelme ilyen körülmények között az oly fennen hangoztatott függetlenedésnek? Miért szúrta annyira a szemünket, hogy a környező országokkal és az Európai Unióval együttműködjünk a saját érdekünkben?

    Ezek elsősorban gazdasági megfontolások alapján megfogalmazott kritikák, melyek összeszedésében és rendszerezésében nagy köszönettel tartozom Vértes Andrásnak, a GKI elnökének, illetve Felsmann Balázs volt szakállamtitkárnak.

Megköttetik a megállapodás Putyinnal

    Ám van egy nagyon fontos, társadalmi, szakmai és morális szempontú, eddig nem említett aggályos lépése a kormánynak és a miniszterelnöknek. Úgy ugrottak fejest Orbán Viktorék egy sorsdöntő, a jövőbeli mozgásunk irányát határozottan kijelölő üzletbe, hogy arról "elfelejtettek" egyeztetni mind a szakmával, mind a társadalommal. Egy ilyen horderejű döntés önkényes meghozatala normális demokráciában fel sem merülhetne. Az, hogy a regnáló hatalom ennyire nyilvánvalóan és nemtörődöm módon semmibe veszi az állampolgárait, hatalmas önbizalomra vall, cseppet sem jó értelemben. Azoknak az állampolgároknak a lehetséges véleményét hagyja figyelmen kívül a kormány, akiket hivatalosan képviselnie kéne. S ez elmondható az elmúlt 4 évről ugyanúgy, mint a paksi bővítésről. Ez az, ami miatt igazán szomorúak lehetünk.